Ivan Jefremov: A kígyó szíve

Jefremov az 1958-ban írott A Kígyó szíve című kisregényével folytatja ugyanezt az utópikus vonalat. A mű, amely nem tartozik szervesen az Androméda-ködhöz, lényegében válasz Murray Leinster First Contactjára. Mindkét írásban két úrhajó találkozik a Galaxis egyik csücskében; az egyik földi űrhajó, a másik idegen. Csakhogy amíg az amerikai író történetében {úgymond: érthető módon} a két csapat ellenségesen méregeti egymást, addig A Kígyó szívében barátként közelednek egymáshoz. Az író visszanyúl egy korábbi kisregényéhez, a Csillaghajókhoz, amikor azt fejtegeti, hogy a fejlett lényeknek hasonló testi adottsággal kell, hogy legyenek megáldva — tehát szépnek (más szóval célszerű, tehát harmonikus felépítésűnek) kell lenniük. Jefremov ugyanis nem tartja hihetőnek, hogy ‘szarvval és farokkal ellátott szörnyetegek’ vagy ‘gondolkodó penészgombák’ népesítsék be a Világegyetemet. Nem valami szűklátókörű antropocentrikus meggyőződés viszi erre az eredményre, hanem a művészeti érzékkel megáldott tudós filozófus tudományon alapuló okfejtése. (Bár a kisregényben az idegen lények fluorint lélegeznek be oxigén helyett, külső megjelenésben hasonlóan szépek a földi emberekhez.) Úgyszintén, A Kígyó szívében az író megerősíti azt a nézetet, hogy csak egy osztálynélküli társadalom képes olyan magaslatra jutni, ahonnan elrugaszkodva a csillagokhoz képes szárnyalni. Ebből következően, vonja le az író, bármely két civilizáció is találkozik az Univerzumban, azok feltétlenül békések kell, hogy legyenek.