Ivan Jefremov: A Bika órája

A sorozatot szerkeszti Kuczka Péter

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1972

A mű eredeti címe:

ИВАН АНТОНОВИЧ ЕФРЕМОВ «ЧАС БЫКА»

ИЗДАТЕЛЬСТВО ЦК ВЛКСМ «МОЛОДАЯ ГВАРДИЯ» 1970

Fordította Magos László

Az utószót Irta Kuczka Péter

„Az Androméda-törzs” és „A Kígyó szíve” után ez a harmadik mű a távoli jövőről számomra is meglepetés. Történelmi regényt és népszerű paleontológiái könyvet szándékoztam írni, mégis úgy esett, hogy három esztendőt egy tudományos-fantasztikus regénynek szenteltem, amely nem közvetlen folytatása ugyan két előző munkámnak, de szintén a jövendő kommunista társadalom fejlődési útjairól szól.

„A Bika órája” válaszként született a hazai tudományos-fantasztikus irodalomban (a külföldiről már nem is szólva) elterjedt irányzatra, amely a jövőt katasztrófák, kudarcok, váratlan — és elsősorban kellemetlen — események sötét színeivel ábrázolja. Az ilyen műveket, amelyeket figyelmeztető regényéknek vagy antiutópiáknak neveznek, még szükségeseknek is mondhatnánk, ha a katasztrófák ábrázolásával együtt azt is megmutatnák, hogyan akadályozhatnánk meg őket, vagy légalábbis, hogyan kerülhetnénk ki a veszélyes csapdákat, amelyeket a jövő állít az emberiségnek.

Az antiutópia ellenkező végletének tekinthető az a sok tudományosfantasztikus mű, a rövid elbeszélésektől a nagy regényekig, amelyekben a boldog kommunista jövő szinte önmagától valósul meg, és az egyetemes kommunizmus korában élő embereknek mondhatni nagyobb hibáik vannak, mint nekünk, tökéletlen elődöknek. A jövőnek ezek a kiegyensúlyozatlan, műveletlen, fecsegő és szellemtelenül ironizáló hősei inkább korunk tanulatlan és rosszul nevelt naplopóira emlékeztetnek.

A jövőről alkotott elképzelések két végletének viszont közös vonása, hogy semmibe veszi a történelmi folyamatok marxistadialektikus szemléletét, és nem bízik az emberben.

Regényemmel az a célom, hogy megcáfoljam az ilyen műveket, és kövessem Lenin három rendkívül fontos útmutatását, amelyet a jövendő földi társadalom modelljeinek készítői szem elől tévesztenek.

A világ és az anyag elképesztő bonyolultsága — amit mi csak most, a XX. század második felében kezdünk felfogni, s amiről ő már háromnegyed évszázaddal ezelőtt beszélt — sziszifuszi munkát kíván tőlünk, hogy lényegesen előbbre jussunk a megismerésben.

Az átmenet az osztály nélküli kommunista társadalomba, a marxizmus megalapítói álmainak valóra váltása, az „ugrás a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába”, nem könnyű feladat. Rendkívüli fegyelmezettséget és minden téttűkért tudatos felelősségvállalást kíván az emberektől. Végül pedig soha ilyen időszerű nem volt, hogy felidézzük Lenin tanácsát, amelyet A. A. Bogdanovnak, a fantasztikus történetek írójának adott: azt mutassa meg, hogyan rabolja ki a kapitalista gazdálkodás bolygónk természeti kincseit.

„A Bika órájá”-ban olyan bolygót ábrázolok, amelyre áttelepült földi emberek egy csoportja. Ezek az emberek meghódítják a bolygót, ahogy egykor a pionírok az amerikai Nyugatot, de jóval fejlettebb technikai szinten. A lakosság hihetétlenül gyors szaporodása és a kapitalista gazdálkodás következtében a bolygó kimerül, az éhínség és a betegség pedig tömegesen pusztítja az embereket. Az államrend a kifosztott bolygón természetesen oligarchikus. Ezt a típusú államot úgy mintáztam meg, hogy átvittem a jövőbe a fasizálódó gengsztermonopolizmusnak azokat a tendenciáit, amelyek ma Amerikábán és néhány más országban kialakulóban vannak, és erőteljesen nacionalista alapon próbálják megvédeni a magánvállalkozás „szabadságát”.

Természetesen nem a távoli jövő tudományának és technikájának, végtelenül messzi világok különös civilizációjának ábrázolása a célom, hanem hogy megmutassam, milyenek lesznek a jövő Földjének emberei, akik évszázadokon át magasabb rendű, kommunista társadalomban nevelkednek, milyen ellentétek vannak köztük és az ugyanolyan földi lények közt, akik azonban egy más bolygó oligarchikus elnyomásában és zsarnokságában fejlődtek ki.

Ha ezt sikerült valamennyire is megvalósítanom, és ezáltalsegítenem a jövő építőit — fiataljainkat — abban, hogy tovább haladjanak a kommunista holnap embereinek tökéletesedése, az emberiség szellemi magaslatai felé vezető úton, munkám nem volt haszontalan.

1968 augusztus

A „SÖTÉT LÁNG” CSILLAGHAJÓ SZEMÉLYZETE

Az expedíció vezetőnője:

FAY RODISZ

A csillaghajó parancsnokai az annihilációs berendezések mérnöke:

GRIF RIFT

asztronavigátor:

VIR NORIN

asztronavigátor:

MENTA KOR

Mérnök-pilóta:

DIV SZIMBEL

Páncélvédelmi mérnök:

GÉN ATAL

A biológiai védelem mérnöke, történész:

NEIA HOLLY

A számítóberendezések mérnöke:

SZOL SZAIN

Híradó- és térképészeti mérnök:

OLLA DEZ

A csillagflotta orvosnője:

EVIZA TANÉT

Biológus:

TIVISZA HENAKO

Szociológus-nyelvész:

CSEDI DAAN

Urfizikus és planetológus:

TÖR LIK

A TORMANSZ BOLYGÓ LAKÓI

A Négyek Tanácsának elnöke, a Bolygó ura:

CSOIO CSAGASZ

Helyettesei:

GÉN SÍ

ZET UG

KA LUF

Csoio Csagasz felesége:

JANTRE JAHAH

Csagasz szeretője:

ER VO-BIA

Információs mérnök:

HONTEELO TOLLO FRAEL (TAEL)

A „LILÁK” főnöke:

JAN HAO-JUAR (JANHAR)

Tormanszi lány:

SZU AN-TE (SZU-TE)

„RÉL” vezető:

GZER BU-JAM

A harmadik ciklusú iskolában megkezdődött az utolsó tanév, amelynek végén a növendékeknek a választott mentorok vezetésével hozzá kell majd látniuk a Herkules-tettek végrehajtásához.

Az önálló cselekedetekre készülő lányok és fiúk különösen nagy érdeklődéssel hallgatták a földi emberiség történetéről szóló előadásokat. A legfontosabbnak tartották azt tanulmányozni, milyen eszmei hibákat követtek el, és a társadalmi berendezkedés miért volt esetenként helytelen a társadalmi fejlődésnek azokban a szakaszaiban, amikor a tudomány — előszőr csak kis mértékben, később pedig teljes egészében — lehetővé tette a népek és országok sorsának irányítását. A Föld embereinek történetét összehasonlították a Nagy Gyűrű távoli világainak sok más civilizációjával.

A kék keretes, opálosan csillogó üvegű ablakok fent nyitva voltak. Behallatszott a hullámok halk csobbanása, a szél susogása a lombok közt, a természet nyugodt elmélkedésre ösztönző, örök muzsikája. Az osztályban csönd, a szemekben tűnődés… A tanár éppen befejezte előadását.

Nesztelenül leeresztette a függönyöket a nagy vetítővásznak előtt, gombnyomással a katedra alá süllyesztette a sztereovetítőt, leült, és gyönyörködve nézte a töprengő arcokat. Az előadás láthatóan sikerült, akármilyen nehéz volt is összekötni a kicsit és a nagyot, az emberiség szárnyalását és a régi idők mérhetetlen bánatát, az egyes emberek rövid, megható örömeit és az államok szörnyű összeomlását.