A búcsúztatók kissé csalódottan széledtek szét. Korántsem mindenki tudta elképzelni az ESCS-re leselkedő veszélyt és az expedícióra váró nehézségeket. Csak azok maradtak ott gondolataikba merülve az üres völgykatlan előtt, amelyet fehér por lepett, akiknek élénk volt a fantáziájuk vagy nagy a tudásuk, esetleg a kettő párosult bennük.
Az emberi értelem, bármennyire gazdagodott és fejlődött is az elmúlt háromezer év alatt, néhány jelenséget még mindig csak külsőségében tudott felfogni, és nem akarta elhinni, hogy ez az esetlen szerkezet szinte egy pillanat alatt áttöri a teret, ahelyett, hogy évezredeken keresztül engedelmesen körözne benne bonyolult szerkezetének kijelölt csatornáin, akár a fénysugarak.
A „Sötét Láng” az inercia mágneses oltogatóinak segítségévei a korábbi csillaghajók számára gyilkos szökellésekkel növelte sebességét. A kapcsolat az űrhajóval megszakadt.
A „Sötét Láng” belsejében, mihelyt az STS (a Sakti tér sebessége) műszerei a 0,10129 jelzőszámon megálltak, a személyzet valamennyi tagja elhagyta az inerciás fülkét, elfoglalta munkahelyét.
A belapított, szferoid vezérlőfülkében, amely a kupola közepén volt felfüggesztve, csak Grif Rift, az űrhajó parancsnoka, Fay Rodisz és Div Szimbel tartózkodott. A leolvasások kiselejtezték a Sakti-variánsokat — az űrhajó beállított irányait, amelyeket a vezérlőpult elektronikus agya egy szempillantás alatt átrostált. Végül az eredmény-összegező ablakocskán haloványan foszforeszkálva kigyúlt négy sárga csillagocska, és a csillaghajó vibrálása megszűnt. A „Sötét Láng” rátért az irányra. A mérnök bekapcsolta a robotpilóta-berendezést, és a stabilitásmérő számlapja fölé hajolva, mozdulatlanul figyelt.
Fay Rodisz és Grif Rift szótlanul a fülke padlóján levő korongra állt, amely leereszkedett velük az űrhajó második rekeszébe. Itt mindkét asztronavigátor, Szol Számnál együtt, a belépési pont és kilépési pont kiszámításán dolgozott. Mindkettővel egyszerre kellett elkészülni, mert a csillaghajó a Tamasz határán a nulla-teret csak rövid időre érintette, amennyit a belépés és kilépés igénybe vett. A nulla-térben való mozgáshoz Sakti-idő nem létezett. Az ilyenfajta navigációs számítás pontossága minden képzeletet felülmúlt, s nem is olyan régen még megoldhatatlannak látszott. Az első ESCS, a „Noogén”, a térnek csak hozzávetőlegesen megjelölt területére léphetett ki. A hiba valószínűsége nagy volt, s ez végül is a „Noogén” pusztulását okozta.
A korreláció kaszkád módszerének felfedezése után lehetővé vált a kilépés helyének félmilliárd kilométer pontosságú megállapítása. A gravitációs mezők „kitapogatására” csaknem egyidőben létrehozott műszerek kiküszöbölték a katasztrófakát, amelyek csillagba vagy az anyag más, veszélyes felhalmozódásába való ütközésből származnak. Ezekben a műszerekben reménykedtek a Tamasz esztelenül merész kutatói.
Vir Nonn és Menta Kor most betáplálta a gépekbe mindazokat az előzetes számításokat, amelyeket óriási intézetek végeztek a Földön, hogy alkalmazzák a konkrét körülményekre a csillaghajó annihilációjának helyén. Lassan dolgoztak, de megszakítás nélkül. Negyvenhárom nap állt rendelkezésükre.
Fay Rodisz búcsút intett Riftnek, és a puha futószőnyegen lassan a Rilkéje felé indult, mely a többivel egy sorban, a második fedélzet szélén volt. Jelenlétére most sehol nincs szükség. A hónapokig tartó felkészülés után az űrhajó személyzete és az expedícióban részt vevő szakemberek minden utasítás nélkül végezték mindennapi munkájukat. Amíg semmi nem történik, Fay Rodisz szabadon rendelkezik idejével, annál is inkább, mert számtalan olyan dolog van, ami messze meghaladja ismeretkörét. A rostos szilikonból készült vastag ajtó önműködőén kinyílt és becsukódott. Fay Rodisz fokozta a levegő beáramlását a fülkébe, és a napsütötte afrikai sztyeppék üde, meleg aromájával illatosította. Halkan zúgtak a fülke falai, mintha körös-körül valóban széljárta szavanna terülne el.
Fay Rodisz leült egy alacsony díványra, aztán meggondolta magát, és lecsúszott a mágneses asztalka előtti durva, fehér szőnyegre. Az asztal lapjára helyezett tárgyak közt egy kis dióráma állt aranyozott ovális keretben. Rodisz felkattintott egy rejtett kapcsolót, és a kis tárgy ablakocska lett, amelyen át a természet eleven és erős színeinek mérhetetlen távolába lehetett látni. Ismeretlenbe vesző kékes síkság fölött esetlen, pőrekocsi formájú, szögletes, porlepte tetejű szerkezet repült. Valamilyen fémkarba kapaszkodva két fiatal állt rajta. Kemény arcélű fiatalember egy mongol típusú lányt szorított magához a derekánál fogva. A lány fekete haja lobogott a szélben, fél kezét felemelte, mint aki jelt ad vagy búcsút int. A komor, satnya növényzetű, poros síkság az elöl megbúvó szakadék felé tartott, amelyet sűrű, sárga felhőgomoly borított. Rodisz ezt a furcsa holmit tanítójától, Kin Ruhtól kapta, aki álmainak megfelelő szimbolikát látott benne. Kin Ruh számára, aki teljes mélységében feltárta a régmúlt idők poklát, ez a dióráma a kapcsolatot jelentette azokkal a rég eltűnt emberekkel, akiknek gondolatait és érzéseit örökölte. Lehetővé tette, hogy megértse és értékelje azoknak a hőstettét, akik nem törődtek bele, hogy a geológiai őskortól szenvedések, a félelem, a betegségek és a bánat bűvös köre övezte a Földet egészen addig, amíg a Világ Egyesülésének Korában végre sikerült felépítem a valóban magasabb rendű társadalmat, a kommunizmust.
Roppant nehéz a történész munkája, különösen akkor, amikor tudósok a legfontosabbal kezdtek foglalkozni, a szellemi értékek történetével, a tudatátalakítás folyamatával és a nooszférával, az emberi tudás, a művészet és az álmok összességével.
A kultúra igazi letéteményese valamikor az elenyésző kisebbség volt. Az archeológiái dokumentációból teljesen nyílvánvaló, hogy a palotákban őrzött művészeti tárgyak kivételével eltűntek a szellemi értékek. Gyakran a fejlett kultúrák egész szigetei kerültek az évezredek romjai és pora alá, így a történelmi fejlődés lánca megszakadt. A Föld népességének növekedésével és az európai típusú monokultúra fejlődésével a történészeknek sikerült áttérni a szubjektív találgatásokról a történelmi folyamatok igazi elemzésére. Másrészt nehezebben lehetett megállapítani a dokumentáció igazi értékét. A megtévesztő tájékoztatás és az elképesztő hazudozás a hatalomért folyó politikai harc fegyvere lett. A Megosztott Világ Korának egész ötödik korszakában, amelynek kutatásával Fay Rodisz foglalkozott, óriási mennyiségben készültek ilyen áltörténeti művek. Ebben a tömegben elvesznek azok a dokumentumok és könyvek, amelyek az okok és okozatok igazi összefüggéseit tükrözik.
Fay Rodisz emlékezett rá, milyen iszonyat és undor fogta el, minél mélyebben hatolt be a választott korba. Miközben figyelmét koncentrálva töprengett, szinte maga is az akkori idők átlagemberévé vált, azzá az egyoldalúan művelt, hiányosan tájékozott emberré, akit nyomasztott a sok előítélet és a csodába vetett naiv, a tudatlanságból eredő hit.
Az akkori idők tudósa érzelmileg tompa volt, az érzelmekben gazdag művész pedig a vakságig tudatlan. E két véglet között állt az MVK átlagembere, magára hagyatva, betegeskedve, elvesztve hitét önmagában és az emberekben, az idegösszeomlás határán, egyik értelmetlenségtől a másikig szédelegve rövid életében, amely temérdek esetlegességtől függött.
Читать дальше