Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Jefremov, Ivan A.

Az Androméda-köd

Fordító: Gallyas Ferenc

Illusztrátor: Kondor Lajos

Kiadás: Budapest; Uzsgorod, 1969

Kiadó: Móra Ferenc

Könyvkiadó; Kárpáti Kiadó

Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest 1960

Egyik folyóiratunk még be sem fejezte regényem folytatásos közlését, amikor a mesterséges holdak már megkezdték száguldásukat bolygónk körül.

E megdönthetetlen tény jólesőn adja tudtomra, hogy regényem alapeszméi helyesek.

A kis holdak jelzései megcáfolhatatlanul és szemmel láthatóan igazolják az emberiség műszaki haladásáról álmodó képzelet szárnyalását, s az okosan felépített társadalom szakadatlan tökéletesedésébe és ragyogó jövőjébe vetett hitet. Az Androméda-ködben leírt álmok egyike csodálatos gyorsasággal valóra vált, s ez felveti előttem a kérdést: mennyire híven ábrázoltam a regényben a jövendő történelmi távlatát? Írás közben megváltoztattam a cselekvés idejét: közelebb hoztam korunkhoz. Eleinte úgy láttam, hogy Földünknek és életünknek a regényben ábrázolt gigantikus átalakulása háromezer évnél hamarabb nem valósulhat meg. Számításaimat az emberiség egyetemes történetére alapítottam, de nem vettem tekintetbe a muszaki haladás gyorsulásának ütemét, főként pedig azt a gigászi lehetoséget és a lényegében szinte korlátlan hatalmat, amelyet a kommunista társadalom ad az emberiségnek.

Amikor véglegesen megformáltam a regényt, egy évezreddel közelebb hoztam az eredetileg eltervezett időszakot. De a mesterséges holdak fellövése azt sugalmazta nekem, hogy a regény eseményei még hamarabb is megvalósulhatnak. Ezért minden tervezett dátumot úgy változtattam meg, hogy az olvasó már most beleélhesse magát az eljövendő korszakba.

A regény sajátos vonását az olvasó talán nem is érti meg rögtön: tele van tudományos adatokkal, fogalmakkal és kifejezésekkel. Nem figyelmetlenség ez, nem is vonakodás attól, hogy megmagyarázzak bonyolult tételeket. De csakis így láttam lehetségesnek, hogy a jövendő színezetét adjam olyan korban élő emberek beszélgetéseinek és cselekedeteinek, amelyben a tudománynak mélyen át kell hatnia a fogalmakat, a képzeteket és magát a nyelvet is.

I. JEFREMOV

A mennyezetről visszaverődő tompa fényben a műszerskálák valóságos arcképcsarnoknak látszottak. A kerek formájúak huncutul mosolyogtak, az oválisak szinte elolvadtak gőgös önelégültségükben, a négyszögletesek belemerevedtek tompa önhittségükbe. A belsejükben pislákoló kék, ibolya- meg narancsszínű és zöld fények csak fokozták ezt a benyomást.

Az előredomborodó kapcsolóasztal közepén egy széles, bíborvörös számlap vonta magára a figyelmet. Előtte — kényelmetlenül meghajolva — fiatal lány állt. Észre sem vette a mellette álló karosszéket, s az üveg felé hajtotta fejét. A visszaverődő vörös fény öregebbnek és szigorúbbnak mutatta fiatal arcát, éles árnyékokat vont előreálló, duzzadt ajka köré, hegyesebbé tette fitos orrát. Összevont, széles szemöldöke egészen feketének látszott, és elszánt, komor kifejezést adott tekintetének.

A különféle mérőműszerek finom zümmögését halk, fémes kattanás szakította félbe. A leány összerázkódott, fölegyenesedett, és vékony karját a tarkójához emelve kinyújtóztatta fáradt hátát.

Mögötte zár kattant, egy nagy árnyék tűnt fel, s szakadozott, kimért léptekkel egy ember közeledett. Arányló fény lángolt fel, s a leány sűrű, sötétvörös haja szinte szikrázott. A tekintete is kigyúlt, nyugtalanul és szeretettel fordult a belépő felé.

— Hát mégsem aludt el? Már száz órája van fenn!

— Rossz példát adok? — kérdezte vidáman, de mosolytalanul a belépő.

— A többiek mind alszanak — mondta félénken a leány —, és… nem tudnak semmiről — fűzte hozzá halkan.

— Beszéljen nyugodtan. A többiek alszanak, a világűrben most csak mi ketten virrasztunk, s a Földtől 50 billió kilométer, vagyis összesen másfél parszek távolságra vagyunk.

— Anamezonunk is csupán egy felgyorsításra elég! — a leány hangjában félelem és lelkes izgalom bujkált.

Erg Noor, a 37. csillagexpedíció vezetője két határozott: lépéssel a bíborvörös számlaphoz lépett.

— Az ötödik kör!

— Igen, bejutottunk az ötödikbe. És… még mindig semmi — a leány sokatmondó pillantást vetett az önműködő vevőkészülék hangszórójára.

— Hát látja, nem szabad aludnom. Újra át kell gondolnunk minden változatot, minden lehetőséget. Mire az ötödik kör végére érünk, meg kell találnunk a megoldást.

— De addig még száztíz óránk van…

— Hát jó, majd szunditok egy kicsit itt a karosszékben, mihelyt véget ér a szporamin hatása. Huszonnégy órája vettem be. A leány feszülten gondolkozott valamin, s végül kimondta:

— Mi lenne, ha megrövidítenénk a kör sugarát? Hátha elromlott az adóberendezésük?

— Nem tehetjük! Ha megrövidítjük a sugarat, és ugyanakkor nem csökkentjük a sebességet, akkor egy pillanat alatt elpusztítjuk hajónkat. Ha pedig csökkentjük a sebességet… nem lesz már anamezonunk… és a másfél parszeket a legrégibb hold-rakéták sebességével tegyük meg? Hiszen akkor csak százezer év múlva közelítjük meg majd Naprendszerünket.

— Értem… De csak nem követhettek el…

— Nem. Azokban az időkben, amelyekre ma már szinte nem is emlékezünk vissza, az emberek még elkövethettek valami hibát, tévedhettek, vagy tévedésbe ejthettek másokat. De ma már nem!

— Nem erre gondolok — válaszolta élesen a leány, s hangjából megbántódás csendült ki. — Csak azt akartam mondani, hogy az Algráb talán eltért kijelölt pályájától, s ő is keres bennünket.

— Ily erősen nem térhetett el. Lehetetlen, hogy ne a kiszámított és megszabott időben indult volna el. Ha mégis bekövetkezett volna az, ami valószínűtlen, és elromlott mind a két adója, akkor a csillaghajó kétségkívül diametrálisan átszelte volna a kört, és ezt mi meghallottuk volna a planetáris vevőkészüléken. A tévedés ki van zárva. Nézze, itt a feltételezett bolygó!

Erg Noor a vezérlőmű mélyen beépített, négy felől határolt, tükrös fényernyőjére mutatott. A fekete végtelenségben megszámlálhatatlan csillag ragyogott. A baloldali, elülső ernyőn gyorsan végigsuhant egy szürke kis korong, amelyet a saját fényereje éppen csak megvilágított: nagyon messze volt innét, a B-7336—C+87—A rendszer szélétől.

— Bomba adóállomásaink kitűnően működnek, bár több, mint négy földi évvel ezelőtt vetettük ki őket. — Erg Noor egy tisztán látható fénycsíkra mutatott, amely a baloldali falon a hosszú üveg mentén húzódott. — Az Algrábnak már három hónappal ezelőtt ide kellett volna érkeznie. Ez azt jelenti — Noor egy kissé tétovázva elhallgatott, mintha nehezen szánná rá magát, hogy kimondja a végső szót —, hogy az Algráb elpusztult.

— S ha nem pusztult el, csak kárt tett benne valami meteorit, s ezért nem fokozhatja sebességét?… — vitázott a vörös hajú leány.

— Nem fokozhatja sebességét?! — ismételte meg Erg Noor. — Hát ez talán nem ugyanaz, mintha a csillaghajót és a célt több évezredes út választaná el egymástól? De még rosszabb is ennél; a halál nem következik be azonnal, évek múlnak el végzetes reménytelenségben. Meglehet, talán hívnak majd bennünket. Akkor majd megtudjuk… vagy hat esztendő múlva… a Földön.