Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Az expedíció vezetője kinyújtózott karosszékében, lassan for-gatgatta a fémlapokat, s közben egymás után mondta a koordinátaszámokat, a mágneses, az elektromos és a gravitációs mezők feszültségét, a kozmikus részecskék áramlásának erejét, a meteorsugarak sebességét és sűrűségét. Nisa szinte összezsugorodott az idegfeszültségtől, sorra nyomkodta a gombokat, vagy fordított a számológép kapcsolóin. Erg Noor megkapta a válaszok sorozatát; elkomorodott, és gondolataiba mélyedt.

— Utunkon erős vonzási mezővel találkozunk, a Skorpióban sötét anyag halmozódik fel a 6555—CR+11—PKU csillag táján — szólalt meg ismét. — Ha nem akarunk sok üzemanyagot elhasználni, akkor ki kell térnünk erre, a Kígyó felé. A régi időkben ilyenkor motor nélkül repültek, a gravitációs mezőket használták fel gyorsítóként a mezők szélén…

— Használhatjuk mi is ezt a módszert? — kérdezte Nisa.

— Nem, ehhez a mi csillaghajóink túlságosan gyorsak. Sebességük az abszolút egység öthatoda, vagyis 250000 kilométer másodpercenként; a földi vonzásmezőben ez a sebesség a mi súlyunkat a tizenkétezerszeresére növelné, vagyis az egész expedíciót porrá zúzná. Mi csak a világűr térségében repülhetünk, távol mindenféle anyagtömegtől. Mihelyt a csillaghajó gravitációs mezőbe jut, rögtön csökkentenünk kell a sebességet, mégpedig annál jobban, minél erősebb a mező.

— Itt tehát ellentmondás mutatkozik — s Nisa gyermek módjára támasztotta kezét az álla alá —, minél nagyobb a vonzási veszély, annál lassabban kell repülnünk!

— Ez persze csupán akkor érvényes, ha a fény sebességét megközelítő óriási sebességről van szó, és a hajó csak egyenes mentén vagy az azonos feszültségek görbéje mentén haladhat.

— Ha jól értettem, „szemünk fényét”, a Tantrát, egyenesen a Naprendszerre kell irányítani.

— Éppen ebben van a csillaghajózás óriási nehézsége. Gyakorlatilag nem is lehetséges, hogy pontosan célba vegyünk egy csillagot, bár minden elképzelhető számítási helyesbítést alkalmazunk. Utunkon állandóan ki kell számítanunk a felhalmozódó hibákat, ennek megfelelően kell változtatnunk a hajó irányán, éppen ezért nem is lehetséges a hajót teljesen automatikusan kormányozni. Most azonban veszélyes helyzetben vagyunk. Ha megállunk, vagy akárcsak erősen csökkentjük is a repülés sebességét a felgyorsítás után, akkor öngyilkosságot követünk el, mert nem lesz üzemanyagunk, hogy újra felgyorsítsuk a sebességet. Ez a veszély itt. Nézze csak: a 344+2U terület még egyáltalán nincs felkutatva. Itt sem csillag, sem lakott bolygó nincs, csupán a gravitációs mezőt ismerjük; nézze, itt a széle. Végleges döntést majd csak akkor hozunk, ha az asztronómusokkal is beszéltünk. Az ötödik kör után felébresztünk mindenkit, addig pedig… — az expedíció vezetője megtörölte a halántékát és ásított.

— A szporamin hatása nemsokára véget ér — kiáltott fel Nisa —, most majd pihenhet!

— Rendben van, majd elnyújtózom itt, a karosszékben. És ha csoda történik — csak egyeden hangot!

Erg Noor hangjában volt valami, amitől Nisa szívét gyöngéd melegség árasztotta el. Szerette volna magához szorítani ezt a makacs fejet, megsimogatni a férfi sötét haját, amelybe már ily korán ezüstös szálak vegyültek…

A leány felállt, gondosan összerakta a tájékoztató lapokat, kioltotta a fényt, csupán egy halványzöld lámpát hagyott égve, a műszertábla és az órák mellett. A csillaghajó simán, nyugodtan haladt a teljesen üres térben, óriási körpályán. A vörös hajú asztronavigátor nesztelenül elfoglalta helyét a hatalmas hajó „agyközpontjában”. A műszerek bizonyos dallamra voltak beállítva, s most is a megszokott módon, halkan zümmögték ezt a dallamot; a legkisebb rendellenesség is azonnal hamis hangot adott volna. A halk melódia azonban meghitten, ismerősen áradt. Olykor-olykor halk ütések hangzottak fel, mintha egy-egy gong szólalt volna meg; ilyenkor a planetáris segédmotor kapcsolódott be, hogy a görbe szerint irányítsa a Tantra futását. A félelmetes anamezonmotorok némák voltak. A hosszú éjszaka nyugalma uralkodott az álmos csillaghajón, mintha semmiféle komolyabb veszély nem leskelődne a hajóra és utasaira. Most… most hangzik fel a régen várt hívójel a vevőkészülék hangszórójában… és a két hajó, az Algráb meg a Tantra rögtön fékezni kezdi mérhetetlenül gyors repülését, közelebb hozza egymáshoz párhuzamosan haladó röppályáját, majd pedig összeigazítja sebességét, és szinte egymáshoz simul. A széles csőfolyosó egyesíti a két űrhajó kis világát, s a Tantra újra visszaszerzi gigászi erejét. De a csillaghajó nem kapta meg a várvavárt jelzést.

Nisa lelkében nyugalom honolt: a leány hitt vezetőjében. Az ötesztendős utat nem találta sem hosszúnak, sem fárasztónak. Különösen azután nem, hogy szívében feltámadt a szerelem… De a lebilincselően érdekes megfigyelések, az elektronikus hangszalagra vett könyvek, a zene és a filmek már korábban is lehetővé tették számára, hogy szakadatlanul gyarapítsa ismereteit, s ne érezze oly erősen a szép Föld hiányát, amely most porszemként vész el valahol a végtelen sötétség mélyén. Útitársai rendkívül nagy tudású emberek, és amikor idegeiket már kifárasztották a benyomások, a megfeszített munka, akkor a hosszú álom segített rajtuk; ilyenkor hipnotikus rezgéssel hosszabbították meg az álom idejét; az idő úgy suhant el, mintha nem is éltek volna. A szeretett férfi mellett Nisa boldog volt. Csak az a tudat nyugtalanította, hogy a többiek helyzete, különösképpen pedig Erg Nooré sokkal nehezebb volt. Ha segíthetne neki!… De mit is tehetne egy fiatal, szinte még egészen tudatlan asztronavigátor ilyen emberek mellett?! Talán segítségükre volt gyöngéd szeretete, örökké nyughatatlan, pihenést nem ismerő jó szándéka, s az a forró vágya, hogy megtegyen mindent, amivel nehéz munkájukat megkönnyítheti.

Az expedíció vezetője felébredt, s felemelte elnehezült fejét. Az egyenletes dallam ugyanúgy zümmögött, mint az előbb, s a planetáris motor ütései is ugyanolyan ritka időközökben szakították meg ezt a dallamot. Nisa ott volt a készülék mellett, egy kissé előrehajolt, fiatal arcát fáradtság árnyékolta. Erg Noor a csillaghajó sebességétől függő időt mutató órára nézett, s rugalmasan felugrott a mély karosszékből.

— Tizennégy órát aludtam! S maga, Nisa, nem ébresztett fel! Ez aztán… — hirtelen félbeszakította önmagát, amikor észrevette a leány boldog mosolyát. — Azonnal menjen pihenni!

— Alhatnék én is itt, mint ön? — kérdezte a leány, majd elszaladt, hogy egyék egy pár falatot, aztán megmosakodott, és leült a karosszékbe.

Sötét karikával árnyékolt ragyogó, barna szeme lopva Erg Noort figyelte: a férfi a rövidhullámú tusstól felfrissülve az ő helyére ült a készülék mellé. Ellenőrizte az elektronikus kapcsolás védőberendezésének mutatóit, aztán gyors léptekkel járkálni kezdett a helyiségben fel s alá.

— Miért nem alszik? — kérdezte parancsoló hangon a leányt.

Nisa megrázta vörös fürtjeit, amelyeket már le kellett volna nyíratnia, hiszen a Föld határain túl járó expedíciókon a nők nem viselnek hosszú hajat.

— Gondolkozom… — mondta bizonytalanul. — Most, a veszély határán meghajlok az ember hatalma és nagysága előtt, aki ily mélyen behatolt a világűrbe. Magának itt sok minden megszokott dolog, de én most vagyok először a világűrben. Még elgondolni is nagy dolog, hogy részt veszek ezen a csodálatos úton, amely a csillagokon túl új világok felé visz!