Ivan Jefremov: A kígyó szíve

A tudatot elborító kábulat ködén zene tört át. „Ne aludj! A közömbösség a Fekete Entrópia győzelme!..” Az ismert ária szövege feltámasztotta az emlékezet megszokott képzettársításait, és máris húzta, vonszolta maga után az emlékezés végtelen láncolatát.

Lassanként visszatért az élet. Az óriási űrhajó még remegett, de az automatikus berendezések rendületlenül tovább működtek. A három védőbura körül külön-külön pörgő energiaviharok láthatatlan örvénylése abbamaradt. A tompa fényű zöld fémből készült, nagy méhkashoz hasonló burák néhány másodpercig az előbbi helyzetükben maradtak, aztán hirtelen, egyszerre felfelé szökkentek, és eltűntek a mennyezet sejt alakú mélyedéseiben, a csövek, a keresztgerendák és vezetékek bonyolult szövevénye közt.

Két ember mozdulatlan maradt a gyűrűkkel — az eltűnt burák alapzataival — körülvett mély karosszékekben. A harmadik óvatosan felemelte elnehezült fejét, és könnyedén megrázta sötét haját. Felemelkedett e lehető legpuhább izoláció mélyéből, felült és előrehajolt, hogy leolvassa a műszerek állását. Rengeteg adat borította el annak a nagy műszerasztalnak világos, ferde tábláját, amely a karosszékektől félméternyire, keresztbe húzódott az egész helyiségen.

— Kijutottunk a pulzációból! — harsant egy magabiztos hang. — Megint maga ocsúdott fel legelőször, Kari? Eszményi egészség ez egy csillagközi űrhajósnak!

Kari Ram, a Tellur nevű csillagközi űrhajó elektronműszerésze és asztronavigátora egy pillanat alatt hátrafordult, és tekintete találkozott a parancsnoknak még ködös tekintetével.

Mut Ang, bár még nehezen mozgott, megkönnyebbülten felsóhajtott, és megállt a műszerasztal előtt.

— Huszonnégy parszek [1] A csillagtávok mérésére használt egység: 3,26 fényév … Elhaladtunk a csillag mellett. Az új műszerek mindig pontatlanok… illetve mi nem tudunk még bánni velük… Ki lehet kapcsolni a zenét. Tej is felébredt!

Kari Ram a hirtelen támadt csendben csak felocsúdó társának szaggatott lélegzését hallotta.

A csillagközi űrhajó központi kormányzóposztja meglehetősen nagy kerek teremre emlékeztetett, amely biztonságosan el volt rejtve az óriási hajó mélyében. A műszerasztalok és légmentesen záródó ajtók fölött, zárt gyűrűt alkotva, kékes képernyő futott körbe a helyiségben. Elöl, az űrhajó központi tengelyének irányában jókora rés volt a képernyőn — abban helyezték el a lokátor kristályosan átlátszó korongját, amelynek átmérője csaknem két ember magasságú. Az óriási korong mintegy összeolvadt a kozmikus térrel, és ahogy visszaverte a műszerek kis lámpáinak fényét, fekete gyémánthoz hasonlított.

Mut Ang alig észrevehető mozdulatot tett, és a kormányhelyiségben tartózkodó három ember csaknem egyforma mozdulattal eltakarta a szemét. A képernyőn baloldalt óriási narancssárga nap gyúlt ki. Fénye, bár hatalmas szűrök gyengítették, elviselhetetlen volt. Mut Ang megcsóválta a fejét.

— Kevés híján a csillag koronáján haladtunk át. Többé nem szabok pontos útirányt. Sokkal biztonságosabb, ha oldalt haladunk el egy-egy csillag mellett.

— Épp ezért félelmetesek az új pulzációs csillagközi űrhajók — felelte karosszékének mélyéből Tej Eron, a másodparancsnok, a fő asztrofizikus. — Mi elvégezzük a számításokat, de aztán a hajó vaktában száguld, mint a sötétbe kilőtt golyó. És mi is holtak, vakok vagyunk a védő viharmezők belsejében. Nekem nem tetszik az űrrepülésnek ez a módja, még ha gyorsabb is mindannál, amit az emberiség eddig ki tudott találni

— Huszonnégy parszek! — kiáltott fel Mut Ang. — Számunkra pedig úgy telt el, mint egy pillanat…

— Egy pillanatnyi alvás, amely olyan, mint a halál — vetette ellen komoran Tej Eron. A Földön pedig…

— Jobb nem is gondolni rá — szólt kiegyenesedve Kari Ram. — A Földön több mint hetvennyolc év telt el. Sok barátunk és hozzátartozónk meghalt, sok minden megváltozott… Mi lesz, amikor…

— Ez elkerülhetetlen, bármilyen rendszerű csillagközi űrhajóval indul is az ember ilyen hosszú útra — mondta nyugodtan a parancsnok. — A Telluron a mi számunkra különösen gyorsan múlik az idő. És bár mi mindenkinél messzebb hatolunk be a kozmoszba, csaknem ugyanolyan állapotban térünk vissza is…

Tej Eron odalépett a számítógéphez.

— Minden kifogástalan — mondta néhány perccel később. — Ez a Cor Serpentis, vagy ahogy a régi arab csillagászok nevezték: Unuk al Haj — a Kígyó Szíve.

— De hol van a legközelebbi szomszédja? — kérdezte Kari Ram.

— Eltakarja előlünk a főcsillag. Látja: K-nulla a színképe. Mifelőlünk nézve éppen teljes fogyatkozás van — felelte Tej.

— Húzza szét minden vevőkészülék védőlemezét! — rendelkezett a parancsnok.

A kozmosz feneketlen sötétsége vette körül őket. Még mélyebbnek látszott attól, hogy balra és hátul narancssárga tűzként ott égett a Kígyó Szíve, és homályba borított minden csillagot, a Tejutat is.

Csak lent ragyogott fehér lánggal egy csillag, mintha vitába szállna vele.

— A Kígyó Epszilonja egészen közel van — jegyezte meg hangosan Kari Ram.

A fiatal asztronavigátor ki akarta vívni a parancsnok helyeslését, de Mut Ang szótlanul nézett jobbra, ahol tiszta fehér fényével minden mástól elütve ragyogott egy távoli csillag.

— Oda repült a „Nap”, az én előző űrhajóm — szólalt meg lassan a parancsnok, amikor megérezte a háta mögött a várakozó hallgatást —, új bolygókra…

— Akkor ez az Alfekka az Északi Koronában?

— Igen, Ram, vagy ha az európai nevét akarja: a Gemma… De ideje munkához látni! — Felkeltsük a többieket? — kérdezte készségesen Tej Eron.

— Minek Végzünk még egy-két pulzációt, ha meggyőződünk arról, hogy szabad az út — válaszolta Mut Ang. — Kapcsolják be az optikai és rádióteleszkópokat, ellenőrizzék az emlékezőgépek beállítását. Tej, kapcsolja be az atommotorokat! Egyelőre azokkal haladunk tovább! Fokozza a sebességet!

— A fénysebesség hathetedéig?

Tej Eron a parancsnok néma bólintására gyorsan elvégezte a szükséges műveleteket. A csillagközi űrhajó meg sem rezdült, amikor vakító, szivárványszíne láng lobbant fel a képernyők egész koszorúján, és teljesen elhomályosította a gyöngébb csillagokat a szikrázó Tejút alatt. E csillagok közt volt a földi Nap is.

— Van néhány óránk, amíg a műszerek elvégzik a megfigyeléseket, és befejezik a program négyszeres ellenőrzését — mondta Mut Ang. — Ennünk kell, aztán mindegyikünk visszavonulhat, és pihenhet egy keveset. Majd én váltom fel Karit.

Az űrhajósok kimentek a központi kormányhelyiségből. Kari Ram átült a műszerasztal közepénél levő forgó karosszékbe. Az asztronávigátor elzárta a hátsó képernyőket, úgyhogy a rakétamotorok lángja eltűnt.

A tüzes Kígyó Szíve azonban vakmerő villanásokkal továbbra is ott csillogott a műszerek közömbösen fénylő felületén. Az elülső lokátor korongja feneketlen fekete kút maradt, de ez nem zavarta az asztronavigátort, hanem örömet szerzett neki. Azok a számítások, amelyek hatévi munkájába kerültek a Föld leghatalmasabb elméinek és kutatógépeinek — hibátlannak bizonyultak.

Ide, a világűrnek ebbe a csillaghalmazoktól és sötét felhőktől mentes széles folyosójába irányították a Tellurt — a Föld első pulzációs csillagközi űrhajóját. A nulla-térben közlekedő csillagközi űrhajóknak ezt a típusát arra szánták, hogy a Tejútnak sokkal nagyobb mélységeit érje el, mint az addigi atomrakétás, anamezonos űrhajók, amelyek a fénysebesség öthatodával és hathetédével repültek. A pulzációs űrhajók az idő összesűrítésének elve alapján működtek, és ezerszerte gyorsabbak voltak. De ezeknek megvolt az a veszélyes tulajdonságuk, hogy a pulzáció pillanatában nem lehetett kormányozni őket. Az emberek is csak egy hatalmas mágneses mező belsejébe rejtőzve, öntudatlan állapotban tudták elviselni a pulzációt. A Tellur lökésszerűen haladt, miközben minden alkalommal gondosan tanulmányozta, szabad-e az út a következő pulzáció előtt.