Ivan Jefremov: A kígyó szíve

A központi kormányzóhelyiségben Tej Eron beállította kedvelt esti világítását. Csak a legszükségesebb lámpák égtek, azok is halványan, és a nagy kerek helyiség kényelmesebbnek hatott a derengő fényben. A másodparancsnok egyszerű dalocskát dúdolgatott, de közben szüntelenül ellenőrizte a számításokat. Az űrhajó útja a végéhez közeledett — éppen ma kellett az űrhajónak a Kígyótartó csillagkép irányába fordulnia, hogy elhaladjon a tanulmányozott széncsillag mellett. Veszélyessé vált a közeledés. A sugárnyomás annyira kezd növekedni, hogy jóvátehetetlen, szörnyű kárt tehet az űrhajóban, ha az a fénysebességet megközelítő sebességgel halad.

Tej Eron megérezte, hogy valaki ott áll mögötte — hátrafordult.

Mut Ang a másodparancsnok válla fölé hajolva leolvasta a műszerek összegezett adatait az alsó sor négyzet alakú kis ablakairól. Tej Eron kérdően nézett parancsnokára, az pedig bólintott. A másodparancsnok alig észrevehetően megmozduló ujjainak engedelmeskedve az egész űrhajóban felhangzott a figyelmeztető jelzés és a szokványos, fémes hangzású szó:

— Figyelem

Mut Ang magához húzta a mikrofont, az emberek pedig az űrhajó minden helyiségében mozdulatlanná dermedtek, és önkéntelenül a hangszórók álcázott nyílásai felé fordították arcukat: az ember még nem szokott el attól, hogy a hang irányába nézzen, amikor különösen oda akart figyelni.

— Figyelem, figyelem! — ismételte meg Mut Ang. — Az űrhajó tizenöt perc múlva megkezdi a fékezést. Az ügyeleteseken kívül mindenki feküdjék le a kajütjében. A fékezés első fázisa tizennyolc órakor fejeződik be, a második szakasz hat „g” mellett hat napig tart. Az űrhajó az ÉV — életveszély — jelzések után végzi a fordulatot. Befejeztem!

A parancsnok tizennyolc órakor felállt karosszékéből, és miközben igyekezett leküzdeni a fékezéssel mindig vele járó, a derekában meg a tarkójában jelentkező fájdalmat, bejelentette, hogy alighanem lefekszik a hat napig tartó fékezés egész idejére. Viszont a személyzet minden tagja szakadatlanul lesse a műszereket: most folynak a széncsillag tanulmányozását célzó utolsó megfigyelések.

Tej Eron komoran tekintett a távozó parancsnokra. A kozmikus csillagközi űrhajók megbízhatósága és ereje minden egyes tökéletesítéssel növekedett. Még összehasonlítani is nehéz a hatalmas Tellurt azokkal a Föld tengerein úszkáló kis dióhéjákkal, amelyeket hajdanában hajóknak neveztek. De hát a világűr végtelen térségeiben az ő űrhajójuk is Csák törékeny kis dióhéj… Valahogy megnyugtatóbb, ha a parancsnok ébren van a manőver alatt.

Kari Ram kis híján felugrott meglepetésében, amikor meghallotta Mut Ang vidám nevetését. Néhány napja az egész személyzetet felzaklatta az a hír, hogy a parancsnok hirtelen megbetegedett. Kajütjébe csak az orvos járhatott be, és mindenki önkéntelenül lehalkította hangját, ha elhaladt a sima ajtó mellett, amely szorosan be volt zárva. Tej Eron volt kénytelen végrehajtani az egész kitűzött programot — megfordította az űrhajót, újra felgyorsította, hogy kijussanak a széncsillag sugárnyomásának körzetéből, és megkezdhessék a pulzációt vissza, a Nap felé. A másodparancsnok a fölöttese mellett jött, és tartózkodóan mosolygott. Kiderült, hogy a parancsnok az orvossal összebeszélve, szándékosan vonult vissza a parancsnoklástól: lehetővé akarta tenni Tej Eronnak, hogy senki másra nem hagyatkozva, egymaga végezze el az egész műveletet. A másodparancsnok a világért sem ismerte volna be, hogy kétségek gyötörték a visszafordulás előtt, hanem a parancsnokot korholta az egész személyzetnek okozott izgalom miatt.

Mut Ang tréfásan mentegetőzött, és igyekezett meggyőzni Tej Eront, hogy az űrhajó teljes biztonságban van a világűrben. A műszerek nem tévedhettek, minden egyes számítást négyszer ellenőriztek, úgyhogy ez kizárja a pontatlanság lehetőségét. Az is lehetetlen, hogy a csillagot az erős sugárnyomás övezetében kisbolygók és meteoritok zónája vegye körül.

— Csakugyan nem vár többé semmi meglepetést? — érdeklődött óvatosan Kari Ram. — Előre nem látott véletlen természetesen lehetséges: De a kozmosz nagy törvénye, amelyet középarányosítási törvénynek [2] Középarányosítási törvény — matematikai kifejezés, amelyben a számítások végeredményét egy bizonyos középarányossal jelölik. A szélső legnagyobb és a szélső legkisebb mennyiségeket nem veszik figyelembe (A szerző) neveznek, mellettünk van. Biztosak lehetünk abban, hogy itt, a kozmosznak ebben az üres zugában semmi újat sem találunk. Egy kicsit megyünk még visszafelé, aztán beindítjuk a pulzációt, és a már kitapasztalt útvonalon a Kígyó Szíve mellett száguldunk egyenest a Nap felé… Hisz már néhány nap óta a Kígyótartó felé haladunk. Most már nem sokáig tart!

— Szinte furcsa: nincs öröm, nincs az az érzés, hogy jó munkát végeztünk, nincs semmi, ami igazolná, hogy hétszáz évre meghaltunk a Föld számára — mondta eltűnődve Kari. — Igen, tudom: több tízezer megfigyelés, számítások, felvételek, feljegyzések milliói. Az anyag új titkait majd ott, a Földön fejtik meg… De mennyire megfoghatatlan és jelentéktelen mindez! A jövő csirája, semmi több!

— De mennyi harcot, munkát és halált vállalt az emberiség, előtte pedig az állatok nemzedékeinek trilliói — a történelmi fejlődés vak útján — éppen a jövőnek ezért a csírájáért! — vetette ellen nagy hévvel Tej Eron.

— Ez mind igaz az ész szempontjából. De az érzés szempontjából számomra csak az ember fontos; a kozmoszban ez az egyetlen erő, amely fel tudja használni az anyag elementáris fejlődését, uralkodni tud rajta. Csakhogy mi, emberek, olyan magányosak vagyunk, végtelenül magányosak. Kétségtelen bizonyítékaink vannak ugyan arról, hogy sok-sok lakott világ létezik, de egyetlen más gondolkodó lény sem váltott még tekintetet a Föld embereivel. Hány ábránd, mese, könyv, dal, festmény sejteti előre ezt a nagy eseményt, de még mindig nem valósult meg. Nem valósult meg az emberiségnek ez a nagy, merész és ragyogó ábrándja, mely réges-régen született, alighogy eloszlott a vallási vakság.

— A vakság! — szólt közbe Mut Ang. — Tudják-e, hogy nem is olyan régi elődeink — már a kozmoszba való első kijutás korszakában — hogyan képzelték el ennek a nagy ábrándnak a megvalósulását? Háborús összeütközés lesz, az űrhajókat vadállati módon szétrombolják — elpusztítják egymást mindjárt az első találkozáskor.

— Elképesztő! — kiáltotta hevesen Kari Ram és Tej Eron.

— Mai íróink nem szeretnek a kapitalizmus végének komor korszakáról írni — jegyezte meg Mut Ang. — Maguk tudják még iskolai tanulmányaikból, hogy az emberiség annak idején a fejlődés nagyon válságos szakaszán ment át.

— Ó, igen! — kapott a szón Kari. — Amikor az emberek előtt már megnyílt az anyag és a kozmosz birtoklásának lehetősége, de a társadalmi viszonyok formái még a régiek maradtak, és a társadalmi tudat fejlődése is elmaradt a tudomány sikereitől.

— Majdnem pontos fogalmazás. Jó emlékezőtehetsége van, Kari! De mondjuk másképpen: a kozmikus megismerés és a kozmikus hatalom ellentétbe került az individualista magántulajdonos kezdetleges világnézetével. Az emberiség egészsége és jövője néhány évig egy hajszálon függött, amíg aztán győzött az új, és az emberiség az osztály nélküli társadalomban egyetlen családdá egyesült… Ott, a világ kapitalista felében, nem láttak új utakat, és megingathatatlannak, változhatatlannak tekintették a társadalmukat, tehát a jövőben is elkerülhetetlennek vélték a háborúkat meg az önpusztítást.