Mut Ang kétségét fejezte ki. A korszerű orvostudomány, amely már elsajátította az emberi szervezet impulzív-idegi szabályozásának módszereit — akárha elektronikus berendezéseket irányítana —, sok betegséget ki tudott küszöbölni.
Ám az űrhajó orvosa ragaszkodott a maga igazához: bebizonyította, hogy a betegben olyan begyógyult góc marad, amely épp az űrhajósokra nehezedő óriási fiziológiai túlterhelés folytán, könnyen újabb gyulladást okozhat.
Az asztronavigátor felfeküdt a széles műtőasztalra. Impulzusadók vezetékei hálózták körül: harminchat műszer figyelte szervezetének állapotát. Az elsötétített szobában ütemesen pislogott és halkan megzendült a hipnotizáló készülék. Szvet Szim egy pillantást vetett a műszerekre, majd intett a fejével Afra Devinek, az asszisztensnőnek. A Tellur személyzetének minden egyes tagja több szakmához is értett.
Afra odatolt egy átlátszó üstöt. A kékes folyadékban óriási százlábúhoz hasonló, ízelt fémműszer hevert. Afra kihúzta a műszert a folyadékból, egy másik készülékből pedig kúp alakú hüvelyt vett elő, a hozzácsatolt vékony vezetékekkel vagy csövekkel együtt. Egy halkan kattanó kapcsolás — és a fém százlábú alig hallható zümmögéssel megmozdult.
Szvet Szim megint biccentett, és a készülék eltűnt az asztronavigátor szájában, aki továbbra is nyugodtan lélegzett. Fény gyúlt ki a félig áttetsző képernyőn, amelyet ferdén a beteg hasa fölé állítottak. Mut Ang közelebb húzódott. A belső részek szürke körvonalai egészen tisztán látszottak a zöldes fényben, meg az is, ahogy lassan kúszik rajtuk az ízelt műszer. Egy könnyű kis villanás jelezte, hogy a műszer lökést adott a gyomor záróizmának, behatolt a nyombélbe, majd a vékonybél bonyolult tekervényein kúszott tovább. Még egy rövid út, és a százlábú tompa vége nekifeszült a féregnyúlvány aljának.
Itt, a gennyesedés területén erősebb volt a fájdalom, és a belek önkéntelen mozgása annyira megerősödött a műszer nyomásától, hogy csillapítószerekhez kellett folyamodni. Még néhány perc, és az elemzőgép kiderítette a megbetegedés okát — véletlenül eldugult a nyúlvány —, megállapította a gennyesedés jellegét, és antibiotikumok meg fertőtlenítőszerek megfelelő keverékét javallotta. Az ízelt készülék kibocsátotta hosszú, hajlékony csápjait, amelyek mélyen belenyomultak a féregnyúlványba. A gennyet kiszívták, a nyúlványba került szemcséket eltávolították. Következett az appendix erőteljes kimosása olyan biológiai oldatokkal, amelyek gyorsan begyógyítják mind a nyúlvány, mind a vakbél nyálkahártyáját. A beteg békésen aludt, amíg a belsejében tovább működött az automaták irányította nagyszerű műszer. Az operáció befejeződött, és az orvosnak már csak a készüléket kellett eltávolítania.
A Tellur parancsnoka megnyugodott. Bármilyen nagy is az orvostudomány hatalma, a szervezet előre nem látott sajátságai (mert hisz elképzelhetetlen, hogy az egyedek milliárdjain előre meghatározzák őket) váratlan bonyodalmakhoz vezethetnek, amelyek nem veszélyesek a bolygó óriási gyógyintézeteiben, de félelmetesek egy kis expedícióban.
De nem történt semmi baj. Mut Ang visszatért az elnéptelenedett könyvtárba a hegedű zongorához. Most már azonban nem volt kedve játszani, inkább gondolataiba merült. Az űrhajó parancsnoka vissza-visszatért a boldogságról, a jövőről való tűnődéshez. Negyedszer jár a kozmoszban… De még sohasem gondolt arra, hogy ilyen nagy ugrást tehet téren és időn át. Hétszáz év. Az életnek olyan felgyorsulása, az új eredményeknek és felfedezéseknek olyan nagyarányú felhalmozódása és a tudásnak olyan horizontjai mellett, amelyeket már elértek a Földön! Nehéz ugyan az összehasonlítás, de hétszáz év nem sokat jelentett a régi civilizációk korában, amikor a társadalom fejfödése — mivel nem siettették az ismeretek meg a szükségszerűség — csupán az emberiség további elterjedése, bolygónk egyelőre még lakatlan térségeinek benépesítése felé haladt. Akkoriban még mérhetetlen volt az idő, és az emberiségnek minden változása olyan lassan folyt, mint hajdan a gleccserek az Arktisz meg az Antarktisz szigetein.
Évszázadok szinte csak úgy belesüppedtek a tétlenség ürességébe. Micsoda egy emberélet, micsoda száz vagy ezer év?
Mut Ang szinte iszonyattal gondolt arra: milyen szörnyű lett volna a régi világ embereinek, ha előre tudják, mennyire lassan fejlődnek az akkori társadalmi folyamatok; ha rádöbbennek, hogy bolygónkon még olyan sok évig tart az elnyomás, az igazságtalanság és a rendezetlenség! Hétszáz év múlva visszatérni — a régi Egyiptomban azt jelentette volna, hogy ugyanabba a rabszolgatartó társadalomba kerülünk bele, közben talán még súlyosbodott is az elnyomás; az ezeréves Kínában — ismét ugyanazokat a háborúkat, császári uralkodóházakat látjuk; Európában pedig a középkor éjszakájának kezdetétől az inkvizíció máglyáinak lobogásához, a tomboló népbutításhoz jutunk el.
De most az a próbálkozás, hogy hét-változásokkal, korszerűsítésekkel és új ismeretekkel telezsúfolt — évszázadon át beletekintsünk a jövőbe, szédülést idéz elő a megrázó események iránti mohó érdeklődés miatt.
És ha az igazi boldogság: a mozgás, a változás, az átalakulás, akkor ugyan ki lehetne boldogabb őnála és társainál? És mégsem olyan egyszerű a dolog! Az emberi természet kettős, mint a világ, amely megalkotta és körülveszi. Az örök változásokra való törekvésünk ellenére mindig sajnáljuk a múltat, pontosabban azt a jót, amelyet kiszűr belőle az emlékezet, és amely hajdan az elmúlt aranykorokról alkotott elképzelésekké terebélyesedett.
Akkor önkéntelenül a múltban keresték a jót, annak megismétléséről ábrándoztak, és csupán az erős lelkek látták előre, azok tudták megérezni az emberi élet elkerülhetetlenül bekövetkező megjavulásának és elrendeződésének közeledését. Az ember lelkében azóta mélyen benne él a nosztalgia a múlt iránt; fájlaljuk azt, ami visszahozhatatlanul eltűnt, és szomorúság fog el bennünket az emberiség történetének emlékei és a régi romok láttán. Ez a nosztalgia különösképpen megerősödött az érett, javakorabeli felnőtteknél, és szomorúságot kelt minden gondolkodó és érző emberben.
Mut Ang felállt a hangszer mellől, és megnyújtóztatta erős testét.
Igen, mindez olyan érdekesen és szemléletesen van leírva a történelmi regényekben. Mitől félhet hát az űrhajó fiatal személyzete abban a pillanatban, amikor ugrást végez a jövőbe? A magánytól, attól, hogy nem lesznek majd hozzátartozók? A jövőbe csöppent ember hírhedt magányossága, amit annyiszor meghánytak-vetettek és leírtak a régi regényekben. A magányosságot mindig úgy képzelték el, hogy nincsenek már hozzátartozók, rokonok, holott ezek a hozzátartozók gyakran csupán a formális rokoni kapcsolatokkal összekötött emberek elenyészően kis csoportját alkották. De most, amikor közel áll hozzánk bármelyik ember, amikor nincsenek semmilyen határok vagy olyan konvenciók, amelyek zavarnák az emberek érintkezését bolygónk bármely sarkában?!
Mi, a Tellur személyzete, már elvesztettük minden hozzátartozónkat a Földön. De az egyszer majd elkövetkező jövőben nem kevésbé hozzánk tartozó emberek várnak bennünket; olyan rokonok, akik még többet, még világosabban tudnak és éreznek majd, mint azok a kortársaink, akiket mi örökre elhagytunk — nos, erről, ilyen szavakkal kell beszélnie a parancsnoknak a személyzet fiatal tagjaihoz.
Читать дальше