Ivan Jefremov: A kígyó szíve

A Tellurnak az volt a feladata, hogy a Kígyó mellett, a Tejút — csillagoktól szinte teljesen mentes — térségében eljusson a Herkules csillagképbe a széncsillaghoz.

A Tellurt hihetetlenül messzi útra küldték, hogy személyzete közvetlenül a széncsillagon tanulmányozza az anyag átalakulásának rejtélyes, a földi energetika számára igen fontos folyamatait. Azt gyanították, hogy a csillag össze van kötve egy sötét felhővel: egy forgó elektromágneses koronggal, amely élével fordul a Föld felé. A tudósok azt remélték, hogy viszonylag közel a Naphoz látni fogják bolygórendszerünk kialakulása történetének megismétlődését. A „közel” itt száztíz parszekot, vagyis háromszázötven fényévet jelent…

Kari Ram ellenőrizte a védő— és biztosítóműszereket. A berendezések tanúsága szerint az űrhajó automatáinak minden összeköttetése rendben van. A fiatal asztronauta átadta magát tűnődéseinek.

Messze-messze, hetvennyolc fényév távolságra mögöttük maradt a gyönyörű Föld, amelyet az emberiség a derűs élet és az ihletett alkotómunka számára rendezett be. Ebben az osztály nélküli társadalomban minden egyes ember jól ismerte az egész bolygót. Nem csupán gyárait, bányáit, ültetvényeit és tengeri ipartelepeit, oktatási és kutatóközpontjait, múzeumait és természetvédelmi területeit, hanem a szívnek oly kedves zugokat is, ahol vagy egyedül pihenget az ember, vagy azzal vonul vissza oda, akit szeret.

És az ember, aki mind nagyobb követelményeket támasztott önmagával szemben, mind messzebb hatolt a kozmosz dermesztő, feneketlen mélységeibe; újabb és újabb ismeretek szerzésére tört, hogy megfejtse a természet titkait, amely szívós ellenállás nélkül nem adja meg magát. Az ember mind messzebb került a gyilkos röntgensugarakkal és a Nap ibolyántúli sugárzásával elárasztott Holdtól, a forró és élettelen Vénusztól amelyet olajóceánok, ragadós, kátrányos talaj és örökös ködök borítanak —, a hideg Marstól, ahol homoktakaró alatt alig pislákol valamiféle élet. Alig kezdődött meg a Jupiter tanulmányozása, mikor az új űrhajók elérték a legközelebbi csillagokat. A földi csillagközi űrhajók felkeresték a Centaurus Alfáját és Proximáját. Barnard csillagát, a Siriust, az Eridanus Étáját, sőt a Cet Tauját is. Természetesen nem magukat a csillagokat, hanem bolygóikat, vagy a legközelebbi környezetüket, ha kettős csillagok voltak — mint például a Sirius —, amelyeknek nincs bolygórendszerük.

De a Föld csillagközi űrhajói még nem fordultak meg olyan bolygókon, ahol az élet már elérte a legfejlettebb formáját, ahol gondolkozó lények — emberek laktak volna. A kozmosz végtelen messziségeiből ultrarövid rádióhullámok lakott világokról hoztak híreket; ezek néha elindításuk után több ezer évvel érkeztek a Földre. Az emberiség csak most tanulta meg elolvasni ezeket az üzeneteket, és csak most kezdte elképzelni, hogy az ismereteknek, a technikának és a művészetnek micsoda óceánja végzi körforgását Tejutunk lakott világai között. Olyan világok közt, amelyekhez még nem jutottunk el. És mit mondjunk más olyan csillagszigetekről, galaktikákról, amelyeket több millió fényévnyi távolság választ el tőlünk!.. De ez csak még jobban fokozta azt a törekvést, hogy eljussunk olyan bolygókra, ahol emberek laknak — akik talán nem is hasonlítanak a földiekhez, de mégis felépítették a maguk szabályosan fejlődő, bölcs társadalmát —, ahol mindenki részesül a boldogságból, amely a természet leigázásának mértékével arányosan növekszik. Egyébként az is köztudomású volt, hogy léteznek hozzánk tökéletesen hasonló emberek is, sőt valószínűleg ezek vannak többen. A bolygórendszereknek és a rajtuk kialakuló életnek a fejlődéstörvényei egyformák, nemcsak a mi Galaktikánkban, hanem a kozmosz egész ismert részében is.

A pulzációs csillagközi űrhajó — a Föld szellemének legújabb találmánya — lehatóvá teszi, hogy el is menjünk a bennünket hívó távoli világokba. Ha a Tellur útját siker koronázza, akkor… Csakhogy mint az életben mindennek, ennek az új találmánynak is két oldala van…

— És itt a másik oldala… — Kari Ram észre sem vette, hogy tűnődésében az utolsó szavakat hangosan ejtette ki. Mögötte váratlanul felcsendült Mut Ang kellemes hangja:

Kari Ram megrezzent.

— Nem tudtam, hogy maga is kedveli a régi zenét — szólt mosolyogva az űrhajó parancsnoka. — Ez a románc legalább ötszáz éves!

— Én egyáltalán nem tudok semmit! — kiáltott fel az asztronavigátor. — Én a mi űrhajónkra gondoltam. Meg arra, hogy mikor térünk vissza…

A parancsnok elkomolyodott.

— Még csak az első pulzációt végeztük el, és már a visszatérésre gondol?

— Ó, nem! Különben miért törekedtem volna, hogy az útra kiválasztottak közé kerüljek? Csak úgy felötlött… hiszen mire visszatérünk a Földre, ott már hétszáz év telik el, és jóllehet az átlagos emberi életkor megkétszereződött, testvéreinknek már a dédunokái is halottak lesznek…

— Eddig talán nem tudta?

— Dehogynem tudtam — folytatta makacsul Ram. — De valami más jutott eszembe. — Értem. Utunk látszólagos hiábavalósága?

— Igen! Még a Tellur feltalálása és megépítése előtt hagyományos rakétaűrhajók indultak a Fomalhautra, a Capellára meg az Arcturusra. A Fomalhautra küldött expedíciót két év múlva várják vissza — már eltelt ötven esztendő. De az Arcturusról meg a Capelláról csak negyven-ötven év múlva jönnek meg az űrhajók, hisz ezek a csillagok tizenkét, illetve tizennégy parszek távolságra vannak. De most már pulzációs űrhajókat építenek, amelyek egy pulzációval eljuthatnak az Arcturusra. Mialatt mi ezt a repülést végezzük, az emberek végleg legyőzik az időt, vagy ha úgy tetszik, a teret. Akkor a mi földi űrhajóink sokkal messzebbre elhatolnak, mint mi, úgyhogy mi elavult és hasznavehetetlen adatok terhével megrakodva térünk haza…

— Mi úgy jöttünk el a Földről, ahogy az életből eltávoznak a halottak — mondta lassan Mut Ang —, és a fejlődésben elmaradva, a múlt csökevényeivel térünk vissza.

— Hát éppen erre gondoltam én!

— Magának igaza is van, de mélységesen téved is. Az ismeretek bővítésének, a tapasztalat felhalmozásának, a végtelen kozmosz tanulmányozásának folyamatosnak kell lennie. Máskülönben megszegjük a mindig egyenetlen és ellentmondásos fejlődés törvényeit. Képzelje el, mi történik, ha a hajdani természetkutatók, akik a mi szemünkben naivnak látszanak, arra várnak, hogy feltalálják — mondjuk — a mai kvantummikroszkópokat! Vagy ha a régmúlt földművelői és építői, akik bőven öntözték bolygónkat verítékükkel, az automata gépekre várnak, és… nem bújnak elő nyirkos földkunyhóikból, és továbbra is azokkal a morzsákkal táplálkoznak, amelyeket a természet juttat nekik…

Kari Ram csengő kacagásra fakadt. Mut Ang komolyan folytatta:

— Nekünk az a hivatásunk, hogy ugyanúgy teljesítsük kötelességünket, mint a társadalom bármely más tagja. Annak fejében, hogy mi először hatolunk be a kozmosznak eddig még soha nem látott mélységeibe, hétszáz évre meghaltunk. Azok, akik ott maradtak a Földön, hogy élvezzék a földi élet minden örömét, sohasem fogják tapasztalni annak az embernek magasztos érzéseit, aki beletekintett a világmindenség fejlődésének titkaiba. Ami pedig a visszatérést illeti, fölöslegesen fél a jövőtől. Az emberiség, a spirális fejlődés törvénye szerint bekövetkező általános feljebbjutás ellenére, történelmének minden egyes szakaszában, bizonyos vonatkozásban, vissza is kanyarodott… Minden évszázadnak megvoltak a maga egyedülálló sajátosságai, de egyúttal a többiekével, valamennyivel közös vonásai is… Ki tudja megjósolni: hátha az a morzsányi új ismeret, amellyel bolygónkra visszatérünk, a tudomány újabb fellendülését, az emberiség életének megjavítását fogja szolgálni. Meg aztán mi magunk is: a múlt mélyéből térünk ugyan vissza, de a jövőnek szentelt életünket és — a szívünket visszük haza az új embereknek. Talán idegenek gyanánt kerülünk vissza? Hát lehet ott idegen az, aki teljes erejével szolgál? Hisz az ember nem csupán ismeretek összege, hanem érzések igen bonyolult építménye is, e tekintetben pedig mi, aki átéltük a kozmoszon keresztül vezető hosszú út minden nehézségét, nem leszünk rosszabbak azoknál, a jövőbelieknél… Mut Ang hallgatott egy ideig, aztán egészen más, gunyoros hangon fejezte be: — Nem tudom, maga hogy van vele, de én annyira szeretnék betekinteni a jövőbe, annyira kíváncsi vagyok, hogy már pusztán ezért…