Ivan Jefremov: A kígyó szíve

— Érdemes egy időre meghalni a Föld számáraz! — kiáltott fel az asztronavigátor. A Tellur parancsnoka bólintott.

— Menjen, mosakodjék meg, egyék, nemsokára jön a következő pulzáció! Hát maga miért sietett vissza, Tej?

— Szeretném minél előbb megtudni, milyen útvonalat jelöltek ki a műszerek. Szívesen felváltom önt.

Az asztrofizikus minden további magyarázat nélkül megnyomott egy gombot a mű szerasztal közepén. A homorú, fényezett fedél hangtalanul félrehúzódott, és a műszer mélyéből felfelé kígyózott egy ezüstös fémszalag. Vékony fekete tengely húzódott keresztül rajta — ez jelezte az űrhajó útirányát. A spirálszalagon drágakövek gyanánt apró fénypontok ragyogtak — azok a különböző színképosztályokba tartozó csillagok, amelyek mellett a Tellur útja vezetett. A rengeteg számlap mutatói szinte már értelmes mozgások körtáncába kezdtek: a számítógépek most kalkulálták ki a következő pulzáció egyenes vonalát úgy, hogy minél messzebb húzódjon a csillagoktól, a sötét felhőktől, a világító gázködöktől, amelyek esetleg eltakarnak eddig még ismeretlen égitesteket.

Tej Eron a munkájába belemerülve észre se vette, hogy e némaságban már több óra is eltelt. Az óriási hajó tovább száguldott a fekete űrben. Az asztrofizikus társai csöndesen ültek a félkör alakú dívány mélyén, annak a masszív hármas ajtónak a közelében, amely a kormányposztot elszigetelte az űrhajó többi helyiségétől.

Apró csengők vidám csilingelése a számítások befejezését jelezte. Az űrhajó parancsnoka lassan odament a műszerasztalokhoz.

— Szerencsénk van! A második pulzáció majdnem háromszorta hosszabb lehet az elsőnél…

— Nem, van itt egy harmincszázalékos bizonytalanság! — Tej a fekete tengely utolsó szakaszára mutatott, amely a vele összekapcsolt mutatók ingadozásának ütemére, alig észrevehetően rezgett.

— Igen: egészen biztos csak ötvenhét parszek. Ötöt ebből is számítsunk le, hisz lehetnek rejtett hibák, marad tehát ötvenkettő. Készüljenek fel a pulzációra!

Ismét ellenőrizték az űrhajó valamennyi — megszámlálhatatlan — gépezetét, és azok összeköttetéseit. Mut Ang kapcsolta a kajütöket, ahol álomba merülve pihent a Tellur személyzetének többi öt tagja.

A fiziológiai megfigyelést végző automaták azt jelezték, hogy az alvók szervezete normális állapotban van. Ekkor a parancsnok bekapcsolta a védőmezőt az űrhajó lakóhelyiségei körül. A bal fal tompa fényű műszertábláin vörös sugarak futottak végig: a gáznak a táblák mögött elrejtett csövekben való áramlását mutatták.

— Lehet? — kérdezte egy kissé elkomorodva a parancsnoktól Tej Eron.

Mut Ang bólintott. A három ügyeletes szótlanul leereszkedett egy-egy mély karosszékbe, és légpárnával ki-ki belerögzítette magát. Mikor becsatolták az utolsó kapcsot is, a bal kartámlában levő kis fiókból mindegyikük elővett egy használatra előkészített injekciós műszert.

— Tehát újabb százötven földi esztendőre! — mondta Kari Ram, ahogy meztelen karjához illesztette a készüléket.

Mut Ang fürkészően tekintett rá. Az ifjú szemében a teljesen kiegyensúlyozott egészséges emberre jellemző enyhe gúny ragyogott. A parancsnok megvárta, míg hátradőlnek a karosszékekben, behunyják szemüket, és öntudatlan állapotba merülnek. Ekkor a térdénél levő kis dobozon benyomta a kapcsolókarokat. Nesztelenül és elháríthatatlanul, mint maga a sors, ereszkedtek le a mennyezetről a masszív burák. Egy perccel előbb Mut Ang bekapcsolta azokat a robotgépeket, amelyek a pulzációt irányítják és a védőmezőt működtetik. A parancsnok a bura alatt a kékes fényű lámpás gyenge világánál leolvasta az ellenőrző műszerek állását, és csak ezután altatta el magát.

Az űrhajó kijutott a negyedik pulzációból. A rejtélyes égitest — az út célja — a jobb, az „északi” oldal képernyőin most már akkorára nőtt, amekkorának a Nap a Merkurról látszik.

A „sötét” széncsillagok ritka osztályába tartozó csillagóriást tüzetesen tanulmányozták. A Tellur fénysebesség alatti iramban négy parszeknél kisebb távolságra haladt a KNT-8008 jelzésű, gigantikus sötét csillagtól, amelyet még a leghatalmasabb teleszkópokkal is alig lehetett látni a Földről. Az ilyen csillagok — átmérőjük felér százötven-százhetven napátmérővel — azzal tűnnek ki, hogy légkörükben bőven van szén. Két-háromezer fokos hőmérsékleten a szénatomok különleges molekulaláncokká egyesülnek, amelyeknek mindegyike három atomból áll. Az ilyen molekulákból felépülő csillag visszatartja a színkép ibolyatartományának sugárzását, úgyhogy egy-egy óriás fénye a méreteihez képest igen gyönge.

De a szénóriások középpontja, amely százmillió fokig is felhevül, hatalmas neutrongenerátorként működik, és a könnyű elemeket nehezekké, sőt uránontúliakká változtatja, egészen a kaliforniumig és a rossziumig — ahogy a 401 atomsúlyú, legnehezebb elemet nevezték, amelyet már négyszáz évvel előbb előállítottak a Földön is. A tudósok úgy vélték, hogy a világmindenség nehéz elemeinek gyárai a széncsillagok, amelyek időszakos robbanásaik után szerteszét szórják ezeket az elemeket a világűrben. Tejutunk általános vegyi összetétele éppen a sötét szénóriások rovására gyarapszik.

A pulzációs csillagközi űrhajó végre lehetővé tette az emberiségnek, hogy közelről tanulmányozzon egy széncsillagot, megértse az anyagátalakulás rajta végbemenő folyamatainak lényegét. Ezeknek a magyarázatához a Föld fizikusai még nem találtak meg minden kulcsot.

Az űrhajó személyzete felébredt, és ki-ki hozzáfogott azokhoz a kutatásokhoz, amelyek végett hétszáz esztendőre meghalt a Föld számára. Az űrhajó mozgása most nagyon lassúnak hatott, de gyorsabb száguldásra nem is volt szükség.

A Tellur a széncsillagtól egy kissé dél felé eltérve haladt, hogy sugárzásán kívül tartsa a lokátorok képernyőjét. Így hát a lokátor fekete tükre hetekig, hónapokig és évekig változatlanul vaksötét maradt. A Tellur, vagy ahogy a Föld kozmoflottájának lajstromában nyilvántartották, az IF-1 (Z-685), az első fordított mezőjű csillagközi űrhajó, vagy az űrhajók közös listáján a hatszáznyolcvanötödik, nem volt olyan nagy, mint a fénysebességnél lassabban haladó, nagy hatótávolságú csillagközi űrhajók, amelyeknek építését csak nemrég szüntették meg — éppen a pulzációs űrhajók feltalálása következtében.

Azok a kolosszális hajók körülbelül kétszáz főnyi személyzetet vittek, és a nemzedékek egymásutánja tette lehetővé, hogy az emberek meglehetősen mélyen behatoljanak a csillagközi térbe.

Valahányszor egy-egy nagy hatótávolságú csillagközi űrhajó visszatért, a Földön mindig megjelent néhány tucat egészen más korból származó ember — a régmúlt képviselői. És bár a múlt e csökevényeinek fejlettségi foka igen magas volt, az új kor mégis idegennek bizonyult számukra, és gyakran mélységes búskomorság vagy elszigeteltség lett a sorsa a kozmosz vándorainak.

A pulzációs csillagközi űrhajók most még messzebbre dobják az embereket. A csillagközi űrhajósok mérése szerint csak kevés idő telik el, de az emberi társadalomban ezeréves matuzsálemek jelennek meg. Azok, akiknek az jut majd osztályrészül, hogy más galaktikákra induljanak, millió évekkel később térnek vissza a hazai planétára. Ez a távoli kozmikus utazások fonákja, ilyen alattomos akadályt gördít nyughatatlan fiai elé a természet. Az új csillagközi űrhajók személyzete csupán nyolc főből áll. Ezeknek az utazóknak, akik a kozmosz mérhetetlen messziségeibe és egyúttal a jövőbe indulnak — ellentétben a régebbi ösztönző rendelkezésekkel —, tilos gyermekeket a világra hozni az utazás alatt.