Ivan Jefremov: A Bika órája

A tanár tudta, hogy a hallgatás után kérdések következnek, és ezekben annál nagyobb lesz a tudásszomj, minél jobban megragadta a fiatalokat az általa megrajzolt történelmi kép. Várt, s azt találgatta, vajon ma mi fogja leginkább érdekelni a növendékeket, és mit nem értettek meg… Talán az emberek lelkialkata azokban a nehéz átmeneti korszakokban, amikor a kezdetlegesebb társadalmi formák átalakultak fejlettebbekké, amikor az ember nemeslelkűségébe és tisztességébe, ragyogó jövőjébe vetett hitet sorvasztotta a teméntelen hazugság, az esztelen kegyetlenség és a félelem. Kételyek bénították meg a világ átalakításáért harcolókat, vagy minden iránt közönyössé, restté és cinikussá tették az embereket. Mivel magyarázhatók azok a szörnyű tömegpszichózisok az MVK, a Megosztott Világ Korának végén, melyek a kultúra elpusztítását és a legkiválóbbak lemészárlását okozták? Az ÖKK — az Összekulcsolt Kezek Korának — ifjai végtelenül messze vannak mindattól, ami az elmúlt idők hisztérikusan feszült idegességével és rettegéseivel kapcsolatos…

A tanár gondolatai megszakadtak, mert két különböző sorbán ugyanabban a pillanatban egy lány és egy ifjú állt fel asztala mellől. Hasonlítottak egymásra: szemük tágra nyílt, mintha állandóan csodálkoznának. Összenéztek, a fiatalember tenyerét felfelé fordítva felemelte a kezét. A tanulók így jelezték, ha kérdezni kívántak.

— Helyes-e azt mondani, hogy az egész történelem a magasabb rendű formák győzelmét bizonyítja az alacsonyabb rendűek fölött mind a természet fejlődésében, mind pedig az utódóknál? — kezdte az iljú.

— Helyes, Lark, feltéve, ha kizárjuk a körülmények különös találkozását, ami nagyon ritka, mint minden, ami túlhalad az átlagosítás nagy, dialektikus folyamatának keretein — felelte a tanár.

— Például a Zirda esete, ahol az élettelen romokat fekete mák nőtte be? — kérdezte Pana.

— Vagy más, később felfedezett bolygók — tette hozzá a tanár —, ahol minden megvan az élethez: a légkör kék boltozata, áttetsző tenger és tiszta folyók, melegítő égitest. De a szelek sivár homokot kergetnek, és a tenger morajával vagy a viharok zúgásával egybeolvadó süvítésük az egyetlen zaj, amely megtöri a hatalmas sivatagok csendjét. A gondolkodó élet, esztelen eltévelyedésében, elpusztította önmagát, megölt minden élőt, mihelyt birtokába vette az atomot és a kozmoszt.

— De mi már benépesítettük ezeket a bolygókat.

— Igen! Csakhogy ez már nem segít azokon, akiknek nyomai porrá váltak több millió évvel ezelőtt! Semmi sem maradt, amiből megérthetnénk, hogyan és miért pusztították el magukat és az egész életet a bolygójukon!

Az asztalok közti folyosón Aioda tűnt fel, ez a hallgatag és tüzes lány, aki az osztály véleménye szerint azokra a hajdani dél-ázsiai leányokra emlékeztetett, akik a hajukban vagy az övükben hegyes tőröket hordtak, és bátran használták becsűlétük védelmében.

— Nemrég olvastam galaktikánk holt civilizációjáról — szólalt meg mély hangon —, nem az elpusztított, nem az öngyilkos civilizációkról, hanem a holtakról. Ha gondolataik és tetteik fennmaradtak, néha veszélyes méregként hathatnak egy még éretlen társadalomra, amely vakon elfogadja az álbölcsességet. Néha viszont értékes tapasztalatokat lehet leszűrni abból a több millió éves harcból, amelyet a természet béklyóiból való szabadulásért folytattak. Az elpusztult civilizációk kutatása éppoly veszélyes, mint azoknak az ősrégi fegyverraktáraknak a megbolygatása, amelyekre néha rábukkanunk bolygónkon. Én az ilyen kutatásnak szeretném szentelni az életem — tette hozzá halkan.

— Azt hiszem, eltértünk attól, amivel Lark kezdte — mondta a tanár.

— Pana nem pontosan kérdezett — állt fel egy zömök, fekete hajú fiú. Társaira pillantott, akik többségükben feltartották a kezüket, és türelmetlenségükben már-már felugrottak a helyükről. — Úgy kell-e ezt érteni — folytatta —, hogy a társadalom fejlődése feltétlenül vagy átmenet a magasabb rendű, kommunista formába, vagy általános pusztulás? Nincs más út?

— A megfogalmazás nem helyes, Kimi — válaszolt a tanár. — A társadalmi fejlődés folyamata nem hasonlítható a mérleg két serpenyőjéhez, A Gyűrű számunkra ismert civilizációi között tudunk olyan esetekről, amikor gyorsan és könnyen meg történt az átmenet a magasabb rendű, kommunista társadalomba. Az imént beszéltünk a nagy tudományos és technikai eredményekkel büszkélkedő megosztott világ önpusztításáról. A tartós zűrzavar, a gyilkos háborúk korszakai néhány bolygó emberiségét visszavetették a nyomorba és elvadultságba. Újabb felemelkedés, újabb háború kezdődött többször is, amíg a bolygó termelőerői ki nem merültek és technikailag hanyatlásnak nem indultak. A fejlettebb társadalmi forma hatalmas erejével és a Nagy Gyűrű értelmi segítségével is évszázadokig tartott, amíg az utódok ezt a hanyatlást megállították.

— De itt is elkerülhetetlen volt, hogy kialakuljon a kommunista társadalomnak ez a formája?

— Természetesen!

— Akkor rosszul tettem fel a kérdést — mondta Kimi rövid tűnődés után. — Tudunk-e olyan esetekről, mikor az emberiség valamelyik másik bolygón eljutott a tudomány, a technika, a termelőerők magas szintjére, de nem lett kommunista, és nem pusztult el a korai megismerés szörnyű erőitől? Sok ilyen kivétel van a fejlődés általános törvénye alól, amelyben, ha általános, kivételeknek is kell lenniük?

A tanár elgondolkodott, szemét a katedra félig átlátszó, zöld műszerasztalára szegezte, amely alatt előadás közben kigyulladtak a szükséges felvilágosítások és adatok.

A Tormansz bolygó csodálatos története szenzációként élt az idősebb nemzedék emlékezetében. Persze, a fiatal nővéndékek is tudtak róla. Sok könyv, film, dal és költemény idézte fel a „Sötét Láng” csillaghajó merész vállalkozását. Tizenhárom hősét csillogó vöröskőbe faragott szoborcsoport örökítette meg a kis Revat-fennsíkon, ott, ahonnan a csillaghajó útjára indult.

A diákok néma csöndben várakoztak. A felsősök már kellóképpen türelmesek voltak, tudtak uralkodni magukon. E nélkülözhetetlen tulajdonság kifejlesztése nélkül az ember nem tudná véghezvinni a Herkules-tetteket, sőt hozzá sem tudna kezdeni.

— A Tormansz bolygóra gondoltatok? — szólalt meg végül a tanár.

— Csak azt ismerjük! — felelték kórusban a növendékek. — De hány hozzá hasonló volt?

— Nem tudom megmondani, utána kellene néznem — mosolyodott el kissé zavartan a tanár én a Föld történésze vagyök, más bolygók civilizációját csak nagy vonalakban ismerém. Emlékeztetlek benneteket, hogy más világok bonyolult történelmi folyamatainak feltárásához nagyon alaposan el kell mélyedni tőlünk idegen gazdasági életekben és társadalomiélektanokban.

— Még akkor is, ha azt szeretnénk tudni, jó-e vagy rossz egy civilizáció, örömet vagy bánatot, virágzást vagy pusztulást hordoz! — szólalt meg egy fiú, aki az ablaknál ült, és komolyságával tűnt ki a többiek közül.

— Még akkor is, Miran — helyeselt a tanár. — Másképp nem különbözünk őseinktől, akik gyorsak voltak a cselekvésben és éretlenek az ítéleteikben. Beszéltem már nektek az oktalanul elpusztult bolygókról, de voltak más világok is, ahol senki nem ölt meg senkit, és az értelmes élet mégis véget ért, ahogy régén mondták, „természetes úton”. A gondolkodó életforma kihalt ezeken a bolygókon, mint ahogy szükségképpen kihalnak az egymást váltó állatfajok, de kihal az ember is, ha nem törődik vele, hogy megismerje a biológiai jelenségeket történélmi fejlődésükben. Ezeket a jól berendezett és gyönyörű bolygókat kihaló lakosai átengedték másoknak, akiknek az ottani természeti körülmények a legjobban megfeleltek. Az adatokat közölték szerte a Nagy Gyűrűben, s a benépesítés azután történt, hogy a pusztuló civilizáció utolsó képviselői is eltávoztak, és a Nagy Gyűrűn felhangzott a halál jelzése.