Ivan Jefremov - A Bika órája

A legijesztőbbnek az látszott, hogy igen sok emberből hiányzott a határozott cél, a világ megismerésének vágya. A légtöbb ember érdeklődés nélkül nézett a sötét, semmiféle lényeges változást nem ígérő jövőbe, s az út végén elkerülhetetlenül ott várta — a halál.

Fay Rodisz, a huszonöt éves kezdő kutatónő lehorgasztott fejjel ment be tanítójához. Mindig is tehetséget érzett magábán a régi monotörténelem nehéz területének kutatásához, de most megérezte érzelmi gyengeségét. Szeretett volna leásni a még régebbi múltba, ahol a civilizáció különálló gócai nem adtak lehetőséget a monohistorikus szintézisre, és sokkal szebbnek látszottak. A tények elégtelen volta teret engedett a Világ Egyesülésének Kora számára a feltevéseknek, az elgondolásoknak. A megmaradt műalkotások azt a keveset, ami ismert volt, a magasröptű szellemi szárnyalás fényével vonták be.

Kin Ruh mosolyogva azt tanácsolta Faynak, hogy még egy évig folytassa az MVK tanulmányozását. Amikor Rodisz látni kezdte, hogy az MVK rosszul szervezett életében miként rakták le a jövendő világ szellemi, erkölcsi-etikai alapjait, meghökkent: elkápráztatta annak a nagyszerű harcnak a képe, amely a tudásért, az igazságosságért, az egészség és a szépség tudatos megszerzéséért folyt. Először értette meg a rejtélyesnek tűnő, hirtelen változást a történelem fejlődésében a VEK határán, mikor a mindent elpusztító háború veszélyének árnyékában élő, osztályharctól, nemzetiségi viszályoktól és nyelvi különbözőségektől szétforgácsolt, a bolygó természeti kincseit kimerítő emberiség megvalósította a szocialista világegységet. Ma, évszázadok távolából, ez az óriási lépés a váratlan ugrás benyomását keltette. Az ember derűs és gyönyörű jövőjébe vetett bámulatos bizakodás gyökereinek felkutatása Fay Rodisz életének fő célja lett. S most, tizenöt év múltán, negyvenéves korára, ennek eredményeképpen vezeti ezt a példát lan expedíciót egy iszonyúan távoli világba, az MVK végének földi szakaszához hasonló oligarchikus államkapitalista rendszerbe, amely valamiképpen megrekedt a megállíthatatlannak vélt történelmi, társadalmi fejlődésnek ezen a pontján. S ha ez így van, akkor egy veszélyes, hazug eszmékkel fertőzött társadalommal fog találkozni, ahol az egyén értéke úgyszólván semmi, életét habozás nélkül feláldozzák az államrendnek, a pénznek, a termelési folyamatnak, végül a bármilyen ürüggyel indított háborúnak.

Ezzel a világgal kell szembenéznie Faynak, s nemcsak elfogulatlan kutatóként, akinek az a feladata, hogy körülnézzen, vizsgálódjon és az összegyűjtött anyagot magával vigye. Őt persze nem a jelentéktelen tudományos eredményeiért választották ki, hanem mint a Föld küldöttét, a VEK asszonyát, aki érzelmeinek mélységével, tapintatával és gyengédségével át tudja adni az anyabolygó leszármazottainak a kommunista világ derűs életének örömeit.

Fay Rodisz kikapcsolta a diorámát. Az, hogy magával viszi tanítója álmainak egy részét, nem más, mint az MVK megismerésétől való korábbi riadalmának utórezgése! Most, miközben a csillaghajó az ismeretlen sors felé száguldott, úgy nézett a repülő lányra, mint barátnőjére. A lány teljes készenlétben állt, vékony kezét jelzésre feltartva a szakadékba ereszkedés előtt. S Rodisz is hamarosan ott áll majd a minden idegen számára életveszélyt jelentő Tormansz világa előtt. Útitársai döntő jeladást fognak várni tőle.

Fay Rodisz a díványpáma alatt elmozdított egy kis kart, és a fülke falának egy része tükörré változott. Egy-két percig a saját arcát nézte benne, kereste a hasonlóságot a tragikusan feszült arcú lánnyal. Ám az ÖKK érett asszonyának határozott, szabályos arca lényegesen különbözött az MVK Iányának félig gyermeki arckifejezésétől, még ha ugyanazt az érzést élték is át mindketten.

A megpróbáltatások előérzete és az aggodalom az expedíció sikeréért még komolyabbá tette Fay Rodisz zöld szemét, élesebben kirajzolta makacs és kemény metszésű ajkát.

Fay Rodisz tágabbra nyitotta szemét, és felemelte a kezét, mint az a repülő lány, de mozdulata a tükörben furcsának, patetikusnak hatott. Rodisz felkacagott, eltüntette a tükröt, levetette a ruháját, és lefeküdt a díványra; testét ellazítva, tekintetét a fölötte levő kékes, alig derengő gömbre szegezte. Három óra hosszat mozdulatlan maradt, amíg a mennyezeten, a koncentrikus körök rendszerében ki nem gyulladt egy sárga pont, és halk csengés nem hallatszott. Fay Rodisz néhány tornagyakorlatot végzett. Újabb néhány perc, és a tükör előtt egy másik nő állt; szigorúbbnak és ridegebbnek látszott puha, testhez simuló űrhajós ruhájában és rövid, feszesen lesimított hajával. Bal kezére felhúzta a súlyos jelzőkarperecet, és kiment a fülkéből.

Az űrhajó központi tengelyében, a pilótaszferoid és a számítógépek alatt levő kerek helyiségben már összegyűltek az expedíció tagjai. Megelevenedtek a dublőr műszerek számlapjai, s ugyanabban a pillanatban a mennyezeti nyíláson át Ménta Kor és Div Szambel ereszkedett le. Halkan megpendült az OESZ b-hangra hangolt húrja, jelezve, hogy az elektronikus csatlakozások védőberendezésének munkájában minden rendben van. A csillaghajó nem kívánt több figyelmet, a megadott irányban haladt a galaktikai pólus felé.

A várakozással teli csend arra késztette Fay Rodiszt, hogy rögtön a legnehezebbel kezdje, felossza az embereket kiszállókra és a hajón maradókra. Először is bemutatta azokat a felvételeket, amelyeket egy idegen expedíció a Cefeuszról továbbitott, a Gyűrűn keresztül. A szokott úton ezek csak két és fél ezer év múlva jutottak volna el a Földre, ha a Sárkány csillagképben levő bolygókról nem jön ESCS a tejútnak ebbe a részébe és nem közvetíti az értesítést a Nagy Gyűrű 26-os szegmentumára.

A Cefeusz-expedíció csak kétszer röpülte körül a Tormansz bolygót, s mert nem kapott engedélyt a leszállásra, eltávolodott, de fényképeket készített a bolygóról és a televíziós közvetítések alapján a lakosairól.

A Tormansz vörös Napja — a földi megfigyelő számára közönséges csillag — a Hiúz csillagképben volt, a galaktika sötét és csillagokban szegény felső szélességi köreiben.

Senki sem gondolta volna, hogy a tér ilyen távoli részében földi emberek telepedhettek le. De a Gyűrűn továbbított felvételek semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy ezek pontosan olyanok, mint a földi emberek.

Bőrük színét nehezen lehetett megítélni, de nemigen különbűzött a sötétebb bőrű földlakókétól. Keskeny szemük sötétnek tetszett, ferde szemöldökük kissé tragikus kifejezést adott arcuknak. Az antropológusok a Tormansz lakóinak arcélében a mongoloid lapítottság vonásait fedezték fel, alacsony térmetük és gyenge, nagyrészt szabálytalan testalkatuk pedig szintén az MVK végének és a VEK kezdetének embereire emlékeztetett.

A bolygó felszíne, a felhőtakaró hasadékain át fényképezve elütött a Földtől. Inkább a Zöld Nap bolygójához volt hasonlatos. A fényszonda a planetográfusok gyakorlott szemének azt jelezte, hogy a Tormansz tengerei a földi óceánokhoz képest nem mélyek.

A Tormansz légkörének vastagsága a jelek szerint azonos a föld légkörével. Vérvörös nap világította meg a „fekve” fórgó bolygót, amelynek tengelye egybeesett a keringési pálya vonalával, és a légáramlás egyenletesen terült el a felszínén. — Hogyha itt a növényzet és ennek megfelelően a légkör összetétele a miénkhez hasonló, ha nincsenek különösen virulens kórokozók, akkor könnyű élni ezen a bolygón — törte meg a hallgatást Tor Lik. — Itt bizonyára nincsenek erős éghajlati ingadozások, túl erős sugárzások, földrengések, hurrikánok és egyéb természeti csapások, amelyeket mi oly sokára tudtunk megfékezni.