Ivan Jefremov - A Bika órája

Alighanem igaza van — helyeselt Grif Rift. — De akkor miért Tormansz? Talán nem is olyan rossz a helyzet a bolygón, és Fay Rodisz tanítója a múlt legendáját támasztotta fel csupán? Azt mondják, túl merészen nevezte el a bolygót, csak előzetes értesülések alapján. A Cefeusziexpedíció orbitális demográfiai felmérése tizenöt milliárdnyi lakosságot mutat ki. A víztömeg cserélődése és a domborzat jellege arról tanúskodik, hogy ilyen nagyszámú ember biológiai virágzása lehetetlenség. Az éhínséget csak úgy lehet elkerülni a bolygón, ha tudományos felfedezéseket tettek vagy vettek át a Gyűrűtől, és magasabb rendű szervezetek közbeiktatása nélkül szintetikus élelmiszert állítanak elő. A Nagy Gyűrűvel nincsenek érintkezésben, az pedig, hogy nem engedélyezték az idegen csillaghajó leszállását, zárt, centralizált hatalomra vall, amely számára nem előnyös a világűrből érkező vendégek megjelenése. Ez a hatalom tehát tart a jövevények nagy tudásától, ami azt mutatja, hogy alacsony a fejlettségi színvonala, nem biztosítja a társadalom szükséges szociális-tudományos megszervezését. Senki sem felelt a Cefeusz-csillaghajó hívására. Ez azt jelenti, hogy az oligarchikus rendszer senkinek, még kivételes esetekben sem engedélyezi nagy hatósugarú adóállomások használatát.

— A bolygón tehát semmibe veszik az egyéni érdekeket, hiszén a csillaghajó megjelenése olyan esemény, amelynek miihókban kellett volna visszhangot keltenie — mondta Fay Rodisz —, s a bolygók történelméből tudjuk, hogy az ilyen rendszer mindig együtt jár az elmaradottsággal és technikai hanyatlással.

— Kin Ruhnak igaza volt! — kiáltott fel Csedi Daan. — Nagyszámú lakosság gyors haladás nélkül hamar kimeríti a bolygó tartalékait, ezáltal rosszabbodnak az életkörülmények, még inkább lassul a fejlődés, egyszóval a kör bezárult.

— Hasonló szavakkal indokolta meg tanítóm a bolygó elnevezését — tette hozzá Fay Rodisz —, mert az emberek szenvedése az infemóformula szerint ilyen körülmények között elkerülhetetlen.

— A régi formulát érti ezen vagy az újat, amelyet Kin Ruh dolgozott ki?

— Mind a kettőt. Az elméletet az MVK egyik filozófúsa és tudósa fejtette ki és nevezte el.

— Tudom — felelte Csedi Daan —, Erf Rom, aki az ötödik korszakban élt.

— Az elméletet majd később vitatjuk meg. A Tormansz mesterséges holdjaként megfigyelhetjük az ottani életet — mondta Fay Rodisz. — Most pedig oszoljunk két csoportra. Mindenki felkészül a felvilágosító munkára, amely egyaránt vár azokra, akik a „Sötét Láng”-on maradnak és azokra, akik a bolygó tiltott földjére lépnek.

— De ha ők megint nem akarják? — kérdezte Div Szimbel.

— Találtam egy módot rá, hogy a bolygóra léphessünk — felelte Fay Rodisz.

— Kiket visz magával az űrhajó személyzetéből? — kérdezte Szol Szain.

— Rajtam és az expedíció három szakértőjén, azaz Csedin, Tiviszán és Toron kívül, szükség van egy orvosra, egy technológusra és egy felsőfokú kibernetikusra, aki tisztában van a sztohasztika módszereivel. Technológusként Gén Atal száll ki, aki helyett az űrhajó páncélvédelmét Neia Holly veszi át, a kibernetikus Vir Norin első asztronavigátor lesz, orvosunk pedig csak egy van.

— Köszönöm, Fay — mondta Eviza, s csókot dobott neki. Vir Norin boldogan bólintott, szemét le nem vette Fay Rodíszről, enyhe pír vonta be az űrhajó szűk helyiségeiben hónapokon át végzett megfeszített munkától sápadt arcát.

Gén Atal szorosan összezárta vékony ajkait, szemöldökei közé mély, függőleges ránc vésődött.

— S velem mi lesz? — szólalt meg elégedetlenül Olla Dez. — Felkészültem a kiszállásra, egészen kiváló formában vagyok. Azt hittem, én is kettős feladatot teljesíthetek, mint kutató és mint demonstrátor! Bemutathatom a Tormansznak a plasztikus táncokat…

Be is fogja mutatni, Olla — válaszolta Fay Rodisz —, a csillaghajó képernyőjén keresztül. Magára itt van szükség, hogy kapcsolatot tartson a robotemberekkel, és távoli felvételeket készítsen. Egyébként, ha minden jól sikerül, valamenynyien a Tormansz vendégei leszünk.

— Egyelőre azonban készüljünk fel a legrosszabbra — vonta össze a szemöldökét Olla Dez.

— A rosszra, de nem a legrosszabbra — felelte Fay Rodisz.

Csedi Daan a „Felszántott Édenkert” dallamára ezeket az ősrégi szavakat dúdolva beviharzott a kerek terembe, meglátta Fay Rodiszt, aki az olvasógép fölé hajolt, s zavarba jött.

— Beleéltem magam a Megosztott Világ Korának gondolatvilágába — magyarázta Csedi —, ma húsz napja, hogy lefékeztünk és lebegünk a térben!

— Nem gondolja — kérdezte Fay Rodisz szokásos finom mosólyával —, hogy a „Felszántott Édenkert” nem illik az MVK verséhez? Deira Mir, aki nemrég kantátát komponált, a komór vörös-narancssárga dallamspektrum híve. Én úgy gondolom, hogy az MVK költői derék emberek voltak, mert olyan körülmények közt alkottak kék spektrumban szép és jó dőlgokat. Tudja, én azokból az időkből az orosz költészetet becsülöm a legtöbbre! Ezt érzem a legmélyebbnek, legbátrabbnak és legemberibbnek az egész akkori világ költői hagyatékából. A derék emberek mindig magukban hordták a rosszul szervezett, infemális élet szomorúságát, és dalaik melódiája nem lehetett vidámabb a zöld színképnél.

— De a fennmaradt zenei anyag sárga dallamvonalakban is bővelkedik — vetette ellen Csedi.

— Ez igaz, de ne felejtse el, Csedi, hogy az akkori idők művészete mindig két részre oszlott — külsőre és belsőre. A belsőt csak közvetve tudták kifejezni, a külső pedig sárga, narancsszínű, sőt infravörös spektrumú álarc volt, ezt még absztraktnak, érzelemfölötti zenének nevezték.

A versbetéteket Brodszky Erzsébet fordította.

— S álarcra a társadalom vagy a hatalom kívánalmai miatt volt szükség?

— Gyakran, de nem feltétlenül. A művész elsősorban azt a szakadékot takarta el, amely törekvései és a között az élet között tátongott, amelyet élni kényszerült.

— De hát akkor mindenki álarcot viselt?! — csodálkozott Csedi Daan.

— Úgy van. Azokat, akik olykor megpróbáltak álarc nélkül élni, szentnek vagy bolondnak tartották. Bolondnak nevezték akkoriban a sérült gondolkodású, nem agresszív embereket.

— S ez be van bizonyítva?

— Természetesen nincs. Az akkori emberek belső életéről keveset tudunk, s mindig előfordulhat, hogy a feltevések torzítanak, de bocsásson meg, hogy félbeszakítottam.

— Maga sokkal többet tud az MVK-ról, nagyobb a választéka, énekeljen nekem. Olyat, ami különösen tetszik magának Fay Rodisz, ujjai közé fogva állát, az asztalra könyökölt. Néhány percig így maradt, majd erős, magas hangon énekelni kezdett: Nem jóslat, nem, valóra válva Szent óra ez, igen!

Ingatag szívem lengő vágya Halk egyensúlyban elpihen.

Csedi visszafojtotta elragadtatott sóhaját.

Fény s árnyék közt egy pillanat csak, Tél s tavasz közti reggelen Átengedem magam a dalnak, Mely hűségesen száll velem.

— Kék színképben? — kérdezte Csedi.

— Zöldben. A dallamot „A közönyös istennő”-ből vettem.

— „Fény s árnyék közt egy pillanat csak…” — ismételte elmélázva Csedi. — Gyönyörű! Sosem felejtem el. S milyen találóan fejezi ki a mi jövendő utunkat a Sakti csillagterei és a feneketlen Tamasz határán!