Ivan Jefremov - A Bika órája

„Fény s árnyék közt egy pillanat csak…” — visszhangzott benne Rodisz éneke… — Valóban egy pillanat. A függőleges léc a számlapokkal jelzi a határt. Ha letérnek róla… Csedi most már tudja, hogy a Támaszban lesz! Visszakerülhetnek a saját, fényes Sakti-világukba, de ez is halálos veszedelem lehét, ha csillaghoz vagy gömbhalmazhoz túl közel lépnek ki. Úgy száguldanak, mint hullámtarajon, azzal a különbséggel, hogy a „Sötét Láng” repülésében és tizenhárom főnyi személyzetének életében túlságosan nagy szerepe van a véletlennek. Grif Rift az éji viharban repülő sirályról beszélt neki. Ő csak tudja! Grif számára ez nem költői hasonlat, hanem az ESCS helyzetének hű képe. Nem, elég volt! A világmindenség gyökerei túlságosan ijesztőek Csedinek, aki a Föld gondoskodó társadalmában nőtt fel. Vajon mit érez Fay Rodisz? Lám, éppen olyan mozdulatlan, mint azok hárman a kristályoszlop körül, szeme a képernyőkön, amelyek mögött a szürke üresség látszik. Ő is megpróbálja elképzelni a Támaszt?

Csedi nem találta ki Fay Rodisz gondolatait. Rodisz nagyobb gyötrelmet élt át, mint Csedi, mert nem vesztette el az eszméletét. Erős, edzett szervezete majdnem úgy viselte el a nulla-térbe való átmenetet, mint az ESCS vezetői. Hamar viszszazökkent a normális állapotba, s eszébe jutott szobája a Kin Ruh intézetben, Kanada keleti részén, ahol felkészült az expedícióra.

A tágas, hatalmas szilikoll lapokkal beüvegezett falú szobájából a természetvédelmi terület fenyőerdői közt egy nagy folyó völgyére látott. Fay Rodisz emlékezett a legapróbb részletekre is, a faltól falig szőnyeg fakó árnyalatától kezdve a szürke, selymes tapintású műfából készült jókora asztalokig és díványokig. A meghitt hangulat kedvezett a munkának. Kivált, amikor az átlátszó falon túl, a folyóparti táj fölött alacsonyan úsztak a felhők, és a szél hideg esőcseppeket vert a falhoz. Ilyenkor Fay Rodisz a szoba másik oldalán felkuporodott a díványra, az olvasógép és a garmadába rakott, felújított régi fdmek mellé, olvasott, gondolkodott és nézelődött. Kedvező időpont információk „betáplálására”, hogy képes legyen megérteni a régi történelmi folyamatokat és az emberiség felemelkedésének útjait.

Egyszer egy háborús fdmtöredék került a kezébe. Atomrobbánás nyomán víztölcsér és párafelhő lebegett az óceán fölött, a felhőborította magasságban, a meredek part dombjai és pálmaligetei fölött. Néhány felborult hajó. A parti erődítménybői két ember figyelte az eseményeket. Az idős és testes férfiák egyforma aranyjelzésű sapkát viseltek, parancsnokok lehettek.

A tengeri tűz visszfényétől megvilágított arcukat ráncok barázdálták, duzzadt, fáradt szemükben nem félelem tükröződött, hanem összpontosított figyelem. Mindkettő kemény vonású, széles állú volt. Látszott rajtuk, hogy biztosak a gigászi csata szerencsés kimenetelében…

Rodisz emlékezett rá, hogy akkor, az átlátszó falon át a sötét éjszakába bámulva, arra a végtelen bátorságra gondolt, amire a Föld embereinek szükségük volt, hogy kitörjenek az elvadultság állapotából, és derűs, virágzó kertté változtassák bolygójukat.

Kilencven milliárd ember hullt el az idő kaszája alatt, amíg a fák ágain kuporgó és a sziklahasadékokban lapuló őseink az értelem és a tudás győzelmével eljutottak odáig, hogy az egész bolygón megteremtették a kommunista társadalmat, és ezzel véget ért a szerencsétlenségek éjszakája, mely ősidők óta borult az emberiségre. Iszonyú ár!

De a büszke nőt most megrendítette, és őszintén bevallva, megrémítette, hogy szemtől szembe került a világegyetem valóságával, éppúgy félt, ahogy a Föld színéről rég eltűnt elődeit is hatalmában tartotta a félelem. A valóságtól való félelem mindig is elfogta az olyan embert, akit gyermekkorától kezdve nem edzett meg a természet erői elleni harc, aki féléimében hátat fordított a valóságnak, illúziókban élt, eltorzította a valóságot. Ő még ma is, ereje teljében, pszichikailag tökéletesen felkészülve, remeg a világ igazi struktúrája előtt… De kemények és rendíthetetlenek társai, akik együtt harcolnak vele az antivilág erői ellen. Az antivilághoz mérten nemcsak az ember, hanem egy egész galaktika is csupán porszem, amely nyomtalanul elvész a Tamasz — az antiidő és antitér ellenséges sötétjében…

Fay Rodisz elnézte az előtte ülő három rettenthetetlen űrhajós-pilótát, és azt kérdezte magában: hol a határ és van-e egyáltalán? Az ESCS feltalálásával megkezdődött az Összekulcsolt Kezek Kora, de mi következik utána? A Sakti és a Tamasz egyesülésének kora? A kétpólusú világegyetem alapjainak kiegyenlítődése? De hogy lehet elkerülni az összekapcsolást, a struktúra-nélküliséget, az annihilációt? Még a homályos sejtések is meghaladják Rodisz erejét.

A kristályoszlop fénye hirtelen kihunyt, basszus húr akkordjához hasonló új hang zendült fel a fülke padlójában. Fay Rodisz ösztönösen megértette, hogy a „Sötét Láng” elérte célját, vagy inkább kilépési pontját. Ismét valami változást érzett a testében. Zuhanás vagy felröppenés? Kitágulás vagy összehúzódás? Fay Rodisz nem tudta kitalálni. A megszokott érzések megszűntek. Mintha súlytalanul lebegne, nem érzett se hideget, se meleget, se mélységet, se magasságot, se fényt, se sötétséget. Elvesztette minden tájékozódó képességét, agya nem fogott fel semmit. Egyhangú, tompa gondolatok keringtek benne, egymást kergetve szüntelenül ismétlődtek. Nem érzett se félelmet, se örömet, nem fogta fel saját állapotát, amely a több milliárd év előtti, már megszületett, de még gondolat nélküli élethez hasonlított. De valami benyomult a körben száguldó gondolatok közé, széttépte zárt láncukat. Az öntudat ismét kitárult a külvilág előtt. Visszatért a nemlétből… Nem, ezt az állapotot nem lehet így nevezni. Rodisz volt, de nem létezett, vagy inkább, létezett, de nem volt.

Csillagfények pompázó csillámszőnyegét pillantotta meg. Csakhogy az égő anyag sávjai és gömbjei most a bal oldali képernyők alsó részébe húzódtak. Elöl, jobbra, a kozmosz sötétjében baljósán ragyogott az Öt Vörös Nap csillagképe, oldalt pedig még két közeli halvány csillag.

Grif Rift felállt, két tenyerével végigsimított az arcán, mintha a fáradtságot törölné le. Div Szimbel a számtárcsákat fórgáttá a vezérlőasztalon. A csillaghajó néhányszor megremegett, mint a lecsendesedő fenevad, aztán mozdulatlanná dermedt. Bizonytalan és mély öröm melegítette át Fay Rodiszt. így érez a barlang labirintusában kerengő ember, ha végre kijut a. kék ég alá, a meleg napsütésbe, beszippantja a füvek és az erdő illatát. Fay mindenkire rámosolygott: Grif Riftre, Csedire, a két asztronavigátorra, akik a vezérlőasztalok mentén a számitógépek helyiségébe vezető lifthez indultak. Az ovális ajtó előtt felbukkant Gén Atal. Elfordította a zöld fogantyút, és a súlyos ajtó elcsúszott jobbra. A páncélvédelmi mérnök Grif Rítttel egyidejűleg lépett Csedihez.

— Kész! — mondta Rift. — Most az asztronavigátorokon a sor. Rövidesen megmondják nekünk, milyen távolságra vagyünk a céltól. Mit gondol, Div?

A mérnök-pilóta egy négy-öt centiméter átmérőjű, homályos égitestre mutatott, amelyet félig eltakart a képernyő kerete, és Fay Rodisz eddig nem vett észre.

— Ha ez a Tormansz Napja, s mérete a mi Napunkhoz hasonló, akkor talán csak háromszáz-négyszáz millió kilométerre van. Ez pedig semmiség.