Ivan Jefremov - A Bika órája

— S ha nem az? Hanem valamelyik abból az ötből? — kérdezte Szol Szain.

— Akkor sokáig fogunk bolyongani… vagy újra belépünk a nullatérbe, de már a Földön előre elkészített védőtér nélkül. Ez baj lenne, de én bízom mind a földi számításokban, mind a mi asztronavigátorainkban. Nem először irányítanak ESCS-et — mondta nyugodtan Div Szimbel.

Csedi Daan óvatosan leeresztette a lábát a rugalmas padlóra.

— Hogy érzi magát, Csedi? — kérdezte gondoskodón Grif Rift. — Hívjam talán Evizát? Mégiscsak kockázatos volt ilyen megpróbáltatásnak kitennie magát. Abban bíztam, hogy a személyzet gondosan felkészült.

— Nem is tévedett — egyenesedett ki Csedi. Minden erejét összeszedve igyekezett úrrá lenni lába gyengeségén és szeme vibrálásán.

A csillaghajó három vezetője összenézett. A lány úgy felelt, mint akinek mindennapos eset, hogy rövid idő alatt kétszer veszti el az eszméletét. Csedi észrevette Szol Szain sötét szemében a gunyoros szikrát.

— Miért nem Fay Rodisszal törődnek? Ő is először járt a nulla-térben.

— Fay Rodiszért senki sem aggódott — mondta halkabban Grif Rift —, ő nemcsak hogy ásatásokat végzett távoli bolygókon, hanem megjárta a pokol minden körét.

— Miért? — csodálkozott Csedi Daan.

A történészek azért teszik ezt, hogy jobban megértsék a régmúlt idők embereinek érzéseit.

Csedire zavaros érzések törtek rá. Elpirult. A tizenhárom ember szűk világában már másodszor fordult elő vele, hogy helytelenül ítél meg valakit. Hát igen, ötvenéves kora előtt nem tekintheti magát szociológusnak. Még jó, hogy a gépi nyelvészet olyan terület, ahol bízhat magában. Vajon mennyi meglepetést okoz még neki a további munka expedíciós társaival? Fülkéjébe menet a szeme sarkából Fay Rodiszra pillantott. Rodisz, hátradőlve karosszékében, az Öt Vörös Nap csillagkép baljós hunyorgását figyelte. Csedinek hirtelen eszébe jutott egy kiállításon látott kép. Sivár táj: szürkésbama síkos kövek halma, amelyet piszkosbama növényzet tekervényes szálai hálóznak be. Az alacsony, felhős égboltot rozsdavörös, áttört tornyok támasztják alá. A rejtélyes építmények tartógerendáin ugyanazok a szürkésbama növények lengenek a szakadatlanul és közömbösen fújó szélben. A kép előtérében egy asszony állt nehéz szkafanderban. A sisak nyitott felső része látni engedte az arc egy részét. A homlok, az ormyereg, a szemöldök és a szem jellegzetes vonalairól Csedi csalhatatlanul ráismert Fay Rodiszra, noha a nehéz légzőkészülék elrejtette az orrot, a szájat és az állat. Igen, kétségtelen, hogy Rodisz ott járt az infravörös napok nyirkos bolygóin! így tehát a „Noogen” rövid, utolsó előtti ugrása Fay Rodisz részvételével történt. S ő hallgatott erről, nehogy Csedi és társai, akik még nem jártak a nulla-térben, vele szemben tapasztalatlan újoncnak érezzék magukat.

Csedi még sok mindent nem tudott. Egyébként maga Fay Rodisz sem sejtette, hogy az Előkaukázus hegyei közt egy óriási teleszkóp mellett ül a kép alkotója, a híres csillagász. Áloműző pirulákkal serkentve magát, harmadik éjszaka virrasztott. Előtte milliószoros nagyításban villogtak a képernyőn az ötcsillagos gömbhalmaz vörös pontjai a Hiúz csillagképben. Valahol ott, talán ennél a parányi vörös fénynél a gömbhalmaz fölött, több ezer fényévnyi távolságban kell kibukkannia a „Sötét Láng”-nak a feledhetetlen Fay Rodisszal, akinek sokarcú egyéniségét most már csak a halál irthatja ki emlékezetéből…

Ugyanabban a pillanatban a szferoid pilótafülkében Fay Rodisz és Grif Rift szintén egy vörös csillagot figyelt. A mérnökpilóta jól sejtette, hogy a halvány égitest, amely a képernyőn apró korongnak látszott, a Tormansz Napja.

Vir Norin és Menta Kor már meghatározta a távolságot: háromszáznyolcvan millió kilométert kell megtennie a csillaghajónak a hagyományos anamezon hajtóművekkel. Ha a csillaghajó nem lett volna egészen lefékezve, hanem legalább az úgynevezett „megközelítési sebességgel”, o,l-gyel halad, kereken három és fél óra alatt elérhetné a Tormanszot. De a „Sötét Láng” felgyorsításához és utána a fékezéséhez még vagy harminc órára volt szükség.

Diadalmasan megszólaltak a jelzőhangok, s az embereket a mágneses aknák lengéscsillapító fülkéibe kényszerítették.

A „Sötét Láng” szökellve száguldott az új irányban. Az inerciás mágneses kioltóval felszerelt hagyományos csillaghajókát még az ESCS-ek feltalálása előtt „csillag-kenguruknak” nevezték, éppen e miatt a hihetetlen gyorsulásuk miatt.

Div Szimbel és Szál Szain úgy állították be az űrhajó autómatáit, hogy egy ciklusban menjen végbe a felgyorsulás, a repülés és a fékezés. Az egész személyzet, a kellemetlenséget enyhítő hipnotikus álomba merülve, a lengéscsillapító fülkében tartózkodott. Az út közben fényképeket készítő és naplót vezető robotok kivételével senki sem figyelhette meg az űrhajón a tűzpiros nap növekedését, mind vörösebbre változó színét. A nap eleinte lassan nőtt, majd félelmetes gyorsasággal közeledett, izzó energiáját a csillaghajóra árasztva. Amikor csaknem két méter átmérőjű lett, nem lapos korongnak látszott, hanem gömbnek egy szélesen elterülő fénypalástban. Ugyanilyen sebesen távolodott is, akkora lett, mint a Földről látható Nap.

A csillaghajó befejezte a szabályos görbe leírását. Sebessége a megszabott minimumra csökkent. A kis különálló fülkében, ahol Div Szimbel és Vir Norin szendergett, működni kezdtek az ébresztő készülékek, amelyek egyébként az OESZ bármely rendellenessége esetén felébresztették volna az ügyeleteseket. Hamarosan mind a tizenhárom ember összegyűlt a pilótafülkében, nézte a közeledő bolygót. Második volt a Napjától, és kissé közelebb esett hozzá, mint a Föld a maga Napjához; ennek is csak egy távoli holdja volt, mely az egyenlítő méntén keringett. Az asztronauták jól ismerték saját bolygójuk tiszta kékségét, amely egyre ragyogóbb és kedvesebb lett, ahogy közeledtek feléje. A Tormansz mélykéknek látszott, ahol pedig a felhőtakaró visszaverte és szétszórta a vörös Nap sugarait, ibolyaszínű volt. A bolygó színe barátságtalannak tétszett. A csillaghajósoknál idegesebb emberek a Tormansz látványát baljóslatúnak találták volna.

A sötétkék gömb fekete égben lebegett, alatta pedig, alig észrevehetően a hold hamuszürke korongja úszott.

— A Tormansz alighanem mégis a harmadik bolygó volt — szólt hangosan Tor Lik. — Az első rég belehullt a Napjába, ahogy majd a mi Merkúrunk is. Ez a csillag régebbi… — Az asztrofizikus elhallgatott, az elülső lokátorok képernyőjére nézett, amelyen pontozott körív rajzolódott ki.

Grif Rift a vezérlőasztalhoz ugrott, de Olla Dez megelőzte, és megteremtette az összeköttetést. A lokátor alatti hosszú ablakocskában rövid, függőleges oszlopok kezdtek futni, a fórdítógép pedig két hangot, a d és a g hangot ismételte szakadatlanul.

— A Gyűrű nyelve! — kiáltott fel Grif Rift.

Olla Dez elfordította a fordítógép indexét. Az ablakban azon nyomban peregni kezdtek a számok: 02, 02, 02, 02,… — a Nagy Gyűrű állomásainak galaktikai hívójelei. A csillaghajót hívták!

Valamilyen hallatlan érzékeny lokátorok felfedezték a „Sötét Láng” közeledését, és most azon a nyelven szólították, amely a Galaktikához tartozó bolygók és a Nagy Gyűrű hatalmas szövetségében egyesült galaktikán kívüli csillaghalmazok millióinak közös nyelve volt. Az egyenes sugár csillaghajók révén most még az M-31-es galaktika, vagyis az Androméda-köd is egyesíti kollektív értelmének, Gyűrűjének óriási erejét a miénkkel, s ez csupán kezdete az ÖKK új korszakának. Ez az egyezményes nyelv, amelyet a Föld fia, a feledhetetlen Kam Amat fejtett meg, úgy látszik, a hagyományos jelképeket használva hangzik majd fel a Tormansz bolygóról!