Ivan Jefremov - A Bika órája

A fiatal planetológus elpirult, s hogy zavarát leplezze, hozzátette:

— Pedig ez a kivétel húsz kilométer mélységben terül el a felszín alatt!..

A planetológus nem sokáig várt. Néhány nap múlva (az éjszakák ilyen magas körpályán igen rövidek voltak!), a „Sötét Láng” észrevétlenül lejjebb siklott olyan pályára, amelynek magassága fele akkora sem volt, mint a Tormansz átmérője, s hogy ne használjon el sok energiát, növelte relatív sebességét.

Csedi és Fay Rodisz teleaggatta a körtermet tormanszi nyelvű hipnotáblákkal. A személyzet minden tagja, ha végzett közvetlen munkájával, idejött, és elmerült a sémák szemléletébe, egyidejűleg hallgatta és tudat alatt emlékezetébe véste az idegén nyelv szavainak hangzását és értelmét. A tormanszi nyelv nem volt egészen idegen, szemantikája és aldeológiája nagyón emlékeztetett a Föld régi nyelveire. Meglepően keveredtek benne a kelet-ázsiai szavak az MVK végén elterjedt angol nyelv szavaival. A földihez hasonlóan planetáris volt, bár még fennmaradtak egyes nyelvjárások a bolygó különböző féltekéin, amelyekre a földieknek megfelelő egyezményes elnevezéseket kellett kitalálni. Azt a féltekét, amely a Tormansz keringési pályáján a forgás szerint elöl volt, elnevezték észalónak, a hátulsót meg délinek. Mint később kiderült, a Tormansz asztronómusai a féltekéket elülsőnek és hátsónak, Életnek és Halálnak nevezték.

Az egyetemes nyelv megkönnyítette a kutatók dolgát, de a hangmagasság váltakozása és a nazális, hol elnyújtott, hol felgyorsított kiejtés sokkal nehezebbnek bizonyult, mint a pontos és tiszta földi kiejtés.

— Mire jó ez? — bosszankodott Grif Rift, aki a legrosszabb volt Csedi tanítványai között. — Üvöltés, jajgatás vagy nyávogás helyett nem lehetne a gondolat árnyalatait újabb szóval kifejezni? Vajon ez nem visszatérés a fákon ugráló ősökhöz?

— Vannak, akiknek egyszerűbb ugyanazt a szót különböző módon kiejtve változtatni az értelmen — felelte Tivisza, aki a parancsnok szerint mesterien „nyávogott”.

— Nekem könnyebb megjegyezni tíz új szót, mint felüvölteni a már ismert szónak a közepén vagy a végén — vonta össze komoran a szemöldökét Grif Rítt. — Nem mindegy hogy száz vagy százötvenezer szót használnak?

— Nem mindegy, ha a szó írásos képe annyira nem egyezik a kiejtéssel, mint a tormansziaknál — szögezte le Csedi mint szaktekintély.

— Hogyan alakulhatott ki ilyen ésszerűtlen eltérés?

— A rövidlátó maradiság az oka. Ez nálunk is tapasztalható volt a világnyelv megszületése és a nyelvjárások racionalizálása előtt, amelyet a fordítógépek megjelenése kényszerített ki. A társadalmi fejlődés meggyorsulásával a nyelv változni és gazdagodni kezdett, a helyesírás azonban a régi színvonalon maradt. Sőt romlott: konokul egyszerűsítették a helyesírást, hogy megkönnyítsék a nyelvtanulást a lusta és ostoba emberek számára, holott a társadalmi fejlődés mind nagyobb bonyolultságot kívánt.

— S ennek következtében a nyelv elvesztette fonetikai gazdagságát?

— Óhatatlanul. A folyamat azonban bonyolultabb volt. Például a kultúra fellendülésével a Föld minden népénél gazdagodott az érzelmeket kifejező, a látható világot és a belső élményeket leíró köznyelv. Majd a munkamegosztás kialakulásával megjelent a műszaki, a szakmai nyelv, s a technika fejlődésével egyre gazdagodott, mígnem szavainak száma meghaladta a köznyelv szavainak számát, amely viszont szegényedett. Gyanítom, hogy a Tormansz köznyelve éppoly szegényes, mint a miénk volt az MVK végén, sőt annál is szegényebb.

— Ez azt jelenti, hogy a szakmai élet túlsúlyba került a szabad idővel szemben?

— Kétségkívül. Az embereknek kevés idejük jutott önművelésre, művészetre, sportra, még az egymással való érintkezésre is. Sokkal kevesebb, mint a társadalmi kötelességeikre. Az is elképzelhető, hogy nem tudták jól felhasználni szabad idejüket önképzésre és képességeik tökéletesítésére. Az egyik is, másik is a rossz szervezés és a társadalmi tudat alacsony színvonalának jele. Fay Rodisz szerint a Tormansz rádióadásainak általunk ismert szövegeiben éppoly kevés az értelem, mint nálunk volt az MVK régi történelmi korszakaiban, amikor a silány papírra nyomott napilapok, a televízió— és rádióadások legfeljebb három-öt százaléknyi hasznos információt tartalmaztak. Fay Rodisz pedig a nagyszámú szemantikai sztereotípiából azt gyanítja, hogy a bolygón az írásbeliség valamilyen oknál fogva a fejlődés alacsony fokán áll. De mi még nem láttunk tormanszi írást, a gépek által rögzített szövegből fejtettük meg a nyelvet.

— Még az írást is megtanuljuk? — sóhajtott fel tréfásan Vir Norin. — Meddig kell még keringenünk a Tormansz fölött?

— Már nem sokáig — vigasztalta Csedi —, most már érdékesebb dolgok következnek. Olla Dez ma megkezdte a tévéadások vételét, és alighanem már holnap megláthatjuk a Tormansz életét.

Meg is látták. A Tormansz televízió nem érte el a Föld eudoplasztikus technikájának színvonalát, de a közvetítések tiszták voltak, szép színskálával.

A „Sötét Láng” személyzete, a szolgálatban levők kivételével, elhelyezkedett az óriási sztereoképemyő előtt, órák hoszszat figyelte az idegen életet. A tormansziak annyira hasonlítottak a földi emberekre, hogy senki sem kételkedett benne: a történészek feltevései a VEK három csillaghajójának sorsát illetően helyesek voltak. Furcsa érzés fogta el a földlakókat. Mintha történelmi témájú előadásokat néztek volna. Gigantikus városokat láttak egymástól nagy távolságra szétszórva a bolygón. Ezek a városok tölcsérként szívták magukba a lakosság zömét. A tormansziak többemeletes házakban összezsúfolva laktak, amelyek alatt, földalatti labirintusokban folyt a mindennapos technikai munka. A városok körüli satnya zöldövezeteket széles utak szelték át, csápokként nyúlva bele a tágas mezőkbe, ahol a Földön honos szójababhoz és burgonyához hasonló növényeket termesztettek nagy mennyiségben. A legnagyobb városok az egyenlítői tenger közelében épültek, a folyótorkolatoknak azokon a szakaszain, ahol a köves talaj szilárd támaszt adott a nagy épületeknek. A folyóktól és a megművelt földektől távol óriási területeken gyér fűvel és végtelenül egyhangú bozótossal benőtt szavannák terültek el.

A megművelt föld övezeteiben meglepő volt az állandó települések hiánya. Fárasztó látványt nyújtott a sivár, hosszú és alacsony épületek egyhangú ismétlődése az elülső és a hátsó féltekén, a nagyvárosok és a kisebb lakott helyek körül. Nehézkes gépek mozogtak a porban, megmunkálva a talajt vagy begyűjtve a termést, nem kevésbé nehézkes járművek robogtak dübörögve a széles és sima utakon.

A földi megfigyelők nem értették, miért zúgnak így ezek a hatalmas gépek, mígnem rájöttek, hogy a szörnyű zaj oka egyszerűen a motorok rossz konstrukciója, az alkatrészek hanyag összeillesztése.

A Föld lakói csendben, nehogy zavarják társaikat, órákon át nézték a bolygó életét, szinte elkábította őket a tömérdek benyomás. Időnként a „Sötét Láng” személyzetének egyik-másik tagja felállt és átment a körteremnek abba a részébe, ahol egy hosszú asztalon ételek voltak feltálalva. Étkezés közben megbeszélték benyomásaikat, majd visszatértek a képernyőkhöz, minél kevesebbet akartak elmulasztani a Tormansz tévéműsoraiból. Illetve a bolygó nem is Tormansz, hanem Jan-Jah, így nevezték tormanszi nyelven. Ám a Tormansz elnevezés olyan mélyen belevésődött az expedíció tagjainak tudatába azokban a hónapokban, amikor gondolataikat szinte teljesen ez a bolygó foglalta le, hogy továbbra is ezt a nevet használták.