Ivan Jefremov - A Bika órája

— Fény s árnyék közt egy pillanat csak — hiszen ez a mi

„Sötét Láng”-unk. Nem is gondoltam erre — mondta Rodisz én a dalból csak a belső értelmet éreztem kicsendülni, de az elvezetett a jelenhez. Mély érzéseknél gyakori az ilyen egyezés! — Fay Rodisz újra gondolataiba merült, Csedi Daan pedig kisurrant a körfolyosóra, ahol csaknem beleütközött az asztronavigátorokba.

— Jöjjön velünk, Csedi — hívta Menta Kor —, megyünk egy kicsit táncolni. Ma jól ment a munka! Betápláltuk az utolsó kohleáris programot, de egész belsőm remeg a feszültségtől.

— Jól van, csak hívok magamnak partnert — felelte Csedi Grif Riftet. — Maga elé emelte a jelzőkarperec számlapját.

Menta Kor eltakarta a kezével.

— Ne hívja. Felment a verandára. — Menta zavartan lesütötte a szemét. — Miért zavarnánk Riftet. Úgy hiszem, nagy problémákon töpreng.

— Éppen azért. El kell terelnünk a figyelmét. Úgy látszik, nem tudják, mit élt át. Grif Rift elvesztette a szeretett aszszonyt: egy hajdani biológiai méregraktár feltárásánál pusztult cl. Őseink annyi mérget halmoztak fel, hogy elég lett volna az egész bolygó elpusztításához. Az ÖKK embereinek bölcsessége egyetlen élet árán megmentett mindenkit a szörnyű katasztrófától. Csakhogy Rift számára ez az élet a legdrágább volt.

Csedi Daan a liftajtóhoz lépett, amely szolgálatkészen kinyílt előtte. A szferoid pilótafülke körül, a kupola alatt levő teret hívták „verandának”, amely sétatér és tornaterem volt. Most éppen Tivisza Henako és Tor Lik futott benne.

Csedi Daan megpillantotta Riftet: a galéria korlátjára támaszkodva a tornaterem ezüstös tükrére szegezte tekintetét. Az átalakított, immár nem mérgező és nem illanó tallium-izotoppal töltött medence a normális és fokozott gravitáció közepette végzendő bonyolult gyakorlatokhoz készült.

Csedi levezette a mérnököt. S a csillaghajó komor parancsnoka akaratlanul elmosolyodott, ahogy lenézett Csedi kipirult arcára. Lassan és szótlanul táncoltak. Csedi érezte, hogy Grif Rift feszültsége mozgás közben lassan felenged.

— Még néhány nap, és ők — Csedi az asztronavigátorok felé biccentett — megkapnak minden adatot. Akkor aztán magán a sor. — Sóhajtott. — Azt mondják, semmi sem szörnyűbb, mint a belépés a nulla-térbe. Lehetséges…

— Találok majd helyet magának a pilótafülkében. Van ott egy kis karosszék a sebességmérő hűtője mellett. A szociológusnak látnia kell a világ gyökereit, az élet számára kegyetlen és gyilkos világét, amely úgy repül a Tamasz sötét mélységeiben, mint sirály az éjszakai viharban.

— De mégiscsak repül!

Igen. És ebben rejlik az élet legnagyobb titka és értelmetlensége: az anyag, amely önmagából kelti életre az erőket önmaga megfejtéséhez, halmozza fel az információkat önmagáról. Kígyó, amely saját farkába harap!

— Úgy beszél, mint a régi világ embere, aki beszűkültén, rövid ideig és a tudás öröme nélkül élt.

— Valamennyien épp oly beszűkültek és kicsik vagyunk, mint harmincezer évvel ezelőtt, mihelyt szemtől szembe kerülünk a világ kegyetlenségével.

— Nem hiszem. Ma sokkal inkább feloldódunk ezernyi szellemi rokonunkban. Úgy érzem, hogy semmi sem félelmetes, még a pusztulás, az olyan parányi csepp eltűnése sem, mint én vagyok… Bár… bocsánat, csak magamról beszélek.

— Nem is éreztem magát a második ciklusú iskola tanáranak. De tudja-e, milyen rettenetes szó a „soha”, és milyen nehéz megbékélni vele? Elviselhetetlen, és meggyőződésem, hogy mindig is így volt! Azóta, hogy az ember emlékezetében fel tudja támasztani a múltat, és képzeletével a jövőbe tekint.

— A világ úgy van berendezve, hogy a „soha” az élet minden pillanatában megismétlődik, ez talán az egyetlen, ami elkerülhetetlenül ismétlődik. Alighanem csak az számít igazán embernek, akinek van elég ereje, hogy összeegyeztesse magábán a mély érzést és ezt a kegyetlen „sohát”. Régente és ma is sokan úgy próbálják feloldani ezt az ellentmondást, hogy küzdenek az érzéseik ellen. Ha előttünk a „soha”, ha a szerelem, a barátság csupán folyamat, amely óhatatlanul véget ér, akkor az „örök” szerelem, az „örök” barátság, amibe őseink kapaszkodtak, naiv és irreális. Ennek folytán minél hűvösebbek a kapcsolatok, annál jobb, ez felel meg a világ valódi struktúrájának.

— Maga csakugyan nem látja, hogy ez mennyire nem felel meg az embernek? Hiszen az ember egész mivoltában tiltakozás a „soha” ellen — mondta Rift.

— Erre nem gondoltam — vallotta be Csedi.

— Akkor fogadja el természetesnek az ember egyik koordirátájának az érzelem harcát az élet pillanatnyisága, a világ kegyetlen végtelensége ellen. De ha az ember összeegyeztette magában az érzelmek mélységét és a „sohát”, ne csodálkozzék a bánatán!

Csedi Daan megindultan nézett a mérnök arcába, és gyöngéden megsimogatta a férfi nagy kezét.

— Menjünk! — mondta röviden Grif Rift, és elvitte a leányt a második fedélzetre, saját tágas fülkéjébe.

A mérnök bekapcsolta a szürke fényt, amelyet a színképelemzéskor szoktak használni, s a falon elmozdított egy könynyű lemezt. Plasztikus hologrammal felidézte annak a nőnek az alakját, aki már csak az ő emlékezetében maradt olyan, amilyen egykor volt.

Fiatal asszony, bő, fehér ruhában, kezét a térdén összetéve ül, kissé feltartott arcát gondosan fésült szőke haj keretezi. Sima, domború homloka, vékony, ívelt szemöldöke és vidám, hamiskás szeme összhangban van telt ajka mosolygós körvonalával. Magas nyakát több soros rózsaszínű igazgyöngy fogja körül, amely leér a közelmúlt évek divatja szerint mélyen dekoltált mellére. Egész alakjából a fiatalság gondtalan öröme sugárzik. Mintha az emberiség halhatatlan meséinek Tavasz tündére jelent volna meg a csillaghajó fülkéjében, hogy elhozza az űrhajósoknak a beteljesülő boldogságnak azt a különős sejtelmét, amelyet csak a nagyon fiatalok éreznek a Föld minden illatával, ragyogásával teli, friss szél járta tavaszi virágzáskor.

Ezzel az érzéssel ment ki Csedi a fülkéből, amikor Grif Rift kikapcsolta a sztereoplasztikus képet, és némán, mozdulatlanul állt a szürke fényben. Csedi, könnyeivel küszködve azon csodálkozott, milyen nagy hatást tett rá a híres mérnök elhúnyt szerelmének a látása. „Az Összekulcsolt Kezek Korának szociológusa — mondta magának —, mi történt veled? Vagy valóban a MVK asszonya lesz belőled, szánakozó, minden szenvedés iránt fogékony? Gondolj arra, vajon ez hasznossá válik-e azokban a nehéz napokban, amikor belemerülsz a Tormansz életébe?” Már rég elhatározta, hogy egyszerű tormansz nőként tartózkodik majd a bolygón, nem mint vendég, nem mint tanító, inkább mint tanítvány. Nem különbözni akar, hanem idomulni, elvegyülni abban a néptömegben, amelyet a Cefeusz-expedíció felvételein látott. A magasabb rendű társadalmi formák szociológusa számára a legfontosabb parancsolat, hogy ne kívülről alkosson véleményt, hanem belülről. Fay Rodisz helyesli a tervet, csupán az a kikötése, hogy véglegesen a Tormanszon dönt…

Grif Rift megtartotta ígéretét. Csedi behúzódott a karosszék mélyébe. A pilótafülkében minden hely foglalt volt. A vezérlőasztalok félkörének közepén ült Grif Rift, kissé hátrább és jobbra Div Szimbel, aki olyan volt, mint egy birkózó kőszobra. Balról Szol Szain figyelte összehúzott szemmel a képernyők felső sorát. Szikár arcán erősen kiálltak a pofacsontok, állán mély ránc futott körül egyik orcájától a másikig. A két asztronavigátőr a vezérlőasztal bal végén ült, közönyös arckifejezéssel igyekezve kimutatni, hogy ők mindent elvégeztek. Csedi Daan a helyéről profilból láthatta Fay Rodiszt, aki a „vendég”székben ült, két méternyire az annihilátor-mémök mögött. Az expedíció vezetője tökéletesen nyugodtnak látszott, de a jó szemű Csedi észrevette, hogy Fay izgatott.