Ivan Jefremov - A kígyó szíve

És végül az emberek nem tudták megállni, hogy fel ne kiáltsanak örömükben. Előbb az egyik, majd a másik, a harmadik, a negyedik, az ötödik csillagnál jelentek meg a képernyőn olyan felnagyított körök, amelyekben bolygók keringtek.

Az esetlen, hasas űrhajó képét más, csinosabb tarhajók egész raja váltotta fel. Az űrhajótestek alól lebocsátott tojásdad platformokon valamiféle lények álltak sajátos űrruhákban — kétségtelenül emberek. A nyolcelektronos atom — az oxigén — jele koronázta meg a bolygók és az tarhajók ábrázolását, de a bemutatott bolygók közül a vázlaton csak kettőt kötöttek össze űrhajóval: az egyik egy nagy vörös nap közelében keringett, a másik meg egy F színképtípusú, fényes aranysárga csillag körül. Úgy látszik, a többi három csillag bolygóin az egyébként szintén oxigénes élet még nem ért el olyan magas színvonalat, amely lehetővé tette volna a kijutást a kozmoszba, vagy ott talán még nem is jelentek meg gondolkozó lények.

A földi embereknek ezt nem sikerült tisztázni, de most már felbecsülhetetlen értékű adatok voltak a kezükben azokról az utakról, amelyek ezekhez, a két űrhajó találkozási helyétől sok száz parszek távolságra eső lakott világokhoz vezetnek.

Eljött a búcsú ideje.

A két űrhajó személyzete felsorakozott egymás előtt az átlátszó fal két oldalán. A Föld halvány bronzszínű emberei és annak a fluoros bolygónak szürke bérű emberei, amelynek neve ismeretlen maradt a földiek előtt. Barátságos és szomorú mozdulatokkal integettek egymásnak, és okos, figyelmes szemük kölcsönösen érthető tekintetével mosolyogva búcsúzkodtak.

Soha nem tapasztalt, szívszorongató fájdalom kerítette hatalmába a Tellur embereit. Még a szülőbolygójukról való elrepülés — azzal a tudattal, hogy majd csak hétszáz év múlva térnek vissza —, még az sem rémlett ilyen fájdalmas, pótolhatatlan veszteségnek. Nem lehetett beletörődni abba a tudatba, hogy ezek a különös, de szép és jó emberek néhány perc múlva örökre eltűnnek a kozmosz végtelenjében, hogy magukra maradva, reménytelenül tovább keressenek hozzájuk hasonlóan élő gondolkozó lényeket.

Az tarhajósok talán csak most értették meg egész lényükkel, teljesen, hogy minden kutatásban, törekvésben, ábrándban és harcban — az ember a legfontosabb. Az egész galaktika, az egész végtelen világmindenség minden csillaga és minden civilizációja számára a legfőbb — az ember, az ő elméje, az ő érzései, az ő ereje, szépsége, élete!

Az ember fejlődése, fennmaradása, boldogsága — ez a mérhetetlen jövő feladata a Kígyó Szíve fölött aratott győzelem után, amikor az alacsony szervezettségű emberi társadalmakban megszűnik az életenergia esztelen, ostoba és gonosz tékozlása.

Az ember az egyetlen erő a kozmoszban, amely értelmesen tud cselekedni, és a legfélelmetesebb akadályokat is legyűrve képes haladni a világ célszerű és sokoldalú átalakítása, vagyis a túláradóan gazdag érzésekkel teli, hatalmas és értelmes élet szépsége felé.

Az idegenek parancsnoka valami jelt adott. Az a fiatal nő, aki bemutatta a fluoros bolygó lakóinak testi szépségét, arrafelé iramlott, ahol Afra állt. Karját szélesen széttárva szinte hozzátapadt a válaszfalhoz, hogy jelképesen megölelje a gyönyörű földi nőt. Afra az orcáján legördülő könnyeket észre se véve, szinte nekicsapódott az átlátszó falnak, mint egy vergődő rab madár az ablaküvegnek.

Az idegeneknél kialudt a fény, és az elsötétült üveg olyan örvénnyé vált, amelyben elmerült a földiek minden felbuzdulása.

Mut Ang bekapcsoltatta a földi világítást, de a folyosó túlsó fele üres volt.

— Külső csoport, felölteni az tarruhákat; hogy szétkapcsoljuk a folyosót! — törte meg a szomorú csöndet Mut Ang parancsoló hangja. — Gépészek — a motorokhoz; asztronavigátor — a kormányzóposztra! Mindenki készüljön fel a továbbrepülésre

Az emberek elszállingóztak a folyosóból. Elvitték a műszereket is. Csak Afra állt mozdulatlanul az oldalsó nyílás halvány fényénél, mintha jégbilincsbe verte volna a csillagközi tér hidege.

— Afra! — kiáltotta oda neki valahonnan az űrhajó belsejéből Tej Eron. — Csukjuk be azt a nyílást! Szeretnénk figyelni az indulásukat.

A fiatal nő hirtelen felocsúdott.

— Álljon meg! Tej, álljon meg! — kiáltotta, majd a parancsnokhoz futott.

A másodparancsnok meglepődve, zavartan állt, de Afra nagyon hamar visszatért. Mellette szaladt Mut Ang is.

— Tej! Fényszórót a folyosóba! Hívja a technikusokat, állítsák fel újra a képernyőt! rendelkezett futtában a parancsnok.

Az emberek úgy siettek, mint veszély idején. Erős fénysugár lövellt a folyosó mélyébe, és ugyanolyan időközökkel pislogott, mint a Tellur lokátora a két űrhajó találkozásának első pillanatában. Az idegenek a munkájukat félbeszakítva megjelentek a csőfolyosóban. A földiek meggyújtották a 430-as kékes fényt. Afra remegve hajolt a rajztábla fölé; a képernyőn mindjárt megjelentek a biológus sebtében felrajzolt vázlatai. Az átöröklési mechanizmusok kettős spirális lánca nagyjából nyilvánvalóan egyforma mind a földi, mind a fluoros embereknél. Afra, miután ezeket felvázolta, megrajzolta az emberi szervezetben végbemenő anyagcsere görbéjét, amelynek az a lényege, hogy a csillagszere égitesteknek a növények által hasznosított sugárzó energiája egyformán alakul át. A fiatal nő a mozdulatlan szürke figurákra tekintett, és keresztülhúzta a kilencelektronos fluoratomot, helyébe odatette az oxigént.

Az idegenek összerezzentek. Parancsnokuk előrelépett, egészen közel vitte arcát az átlátszó válaszfalhoz, és óriási szemével figyelmesen nézegette Afra hevenyészett vázlatait. Majd hirtelen a homloka fölé emelte összekulcsolt kezét, és mélyen meghajolt a földi nő előtt.

Megértették azt, ami csak merész ötletként, a búcsú utolsó pillanatában és csupán az elválás okozta szomorúság következményeként pattant ki Afra agyából. Afra azoknak a vegyi átalakulásoknak megváltoztatására, vakmerő helyettesítésére gondolt, amelyek működésbe hozzák az ember egész, rendkívül bonyolult szervezetét. Az átöröklés mechanizmusára való ráhatás útján oxigénesre kell átállítani a fluoros anyagcserét! A fluoros emberek őrizzék meg minden sajátságukat, egész átöröklődési rendszerüket, de kényszerítsék rá testüket, hogy más energetikai alapokon működjék. Ez a gigantikus feladat még olyan messze volt a megvalósulás lehetőségétől, hogy még az a hétszáz év, amely alatt a Tellur távol volt és lesz a Földtőt — még a tudományos sikerek szakadatlan fejlődésének ez a hét évszázada is aligha hozza jelentősen közelebb a megoldást.

De milyen végtelenül sokat lehet elérni a két bolygó egyesített erőfeszítései árán! Ha pedig más gondolkodó testvéreik is csatlakoznak hozzájuk… a fluoros emberiség nem enyészik el nyomtalan árnyként a világmindenség végtelenjében.

Amikor a megszámlálhatatlan csillag és galaktika különböző bolygóiról származó emberek elkerülhetetlenül egyesülnek a kozmoszban, akkor talán a fluoros bolygó lakói sem lesznek számkivetettek — csupán testi felépítésük egészen ritka esetlegessége miatt.

Vagy talán túlzott volt az elkerülhetetlen elválás meg a veszteség miatt érzett fájdalom? A fluoros emberek meg a Föld emberei, akik mérhetetlenül távol esnek egymástól mind bolygóik, mind testük felépítését tekintve — értelmüket és érzelmeiket illetően már egészen közel vannak egymáshoz. Afrának, aki belenézett a fehér tarhajó parancsnokának óriási szemébe, úgy tetszett, hogy mindezt kiolvasta belőlük. Vagy ez csupán saját gondolatainak visszatükröződése volt?