Ivan Jefremov: A kígyó szíve

A Tellur személyzete, bár nem készült a találkozásra, mégis ügyesen segített magán. A válaszfalhoz odatoltak egy gyors rajzok vetítésére szolgáló mozivásznat, és Jasz Tin, a Tellur művésze máris hozzáfogott egy képsor megrajzolásához. Először ugyanolyan fáradt emberkéket rajzolt, majd egy nagy ábrázatot olyan nyilvánvalóan kérdő kifejezéssel, hogy az idegenek felélénkültek, mint Tej Eron és Afra Devi megjelenésekor. A művész ezután a Földet vázolta fel, ahogy pályáján megkerüli a Napot, majd a tengelyforgást jelezte, a kört huszonnégy részre osztotta, és a felét beárnyékolta. Az idegenek hamarosan ugyanilyen vázlattal válaszoltak. Mind a két oldalon bekapcsolták a metronómokat, amelyek segítettek megállapítani a kis időegységek tartamát, aztán pedig kiszámítani a nagyobbakat is. Az űrhajósok megtudták, hogy a fluoros bolygó a saját tengelye körül nagyjából huszonnégy földi óra alatt fordul meg, de kilencszáz napig tart keringése a maga kék napja körül. Az a pihenési szünet, amelyet az idegenek javasoltak, öt földi órával volt egyenlő.

Az emberek szinte elkábulva távoztak az összekötő csőből. Kialudtak a fények a folyosóban, és kihunyt az űrhajók külső világítása is. A két csillagközi tarhajó sötéten, mozdulatlanul állt egymás mellett, mintha minden élőlény elpusztult volna bennük, eljegesedett volna a világűr iszonyú hidegségében és mélységes sötétségében.

De az űrhajók belsejében annak rendje-módja szerint haladt tovább a tudásra szomjas, tevékeny, meleg élet. A végtelenül leleményes emberi agy új eszközöket, módszereket keresett, hogyan közölje gondolkodó testvéreivel — akik távoli csillagok bolygóin születtek — azokat az ismereteket és reményeket, amelyek több ezer éves munka árán, tömérdek szenvedés és veszély közepette jöttek létre… Azokat az ismereteket, amelyek megszabadították az embert előbb a vad természet hatalmától — később pedig a vad társadalmi rend önkányától, a betegségektől, a túl korai megöregedéstől —, és amelyek a kozmosz végtelen magasába emelték.

A folyosóban való második találkozás csillagászati térképek bemutatásával kezdődött. Mind a földieknek, mind a fluoros bolygó lakóinak teljesen ismeretlenek voltak azoknak a csillagoknak a rajzai, amelyek mellett a két űrhajó elhaladt. (A csillagászoknak csak a Földön sikerült pontosan megállapítaniuk a kék égitest pontos helyét: a Tejútnak egy kis csillagködében van a Kígyótartó Tauja mellett.) Az idegen űrhajó útja a Kígyótartó északi részén levő csillaghalmaz felé vezetett, és akkor keresztezte a Tellur útvonala, amikor az elérte a Herkules csillagkép déli határát.

Az idegenek folyosóján egyszer csak ott állt egy vörös fémlemezből készült, embermagasságú rács. Ott forgott mögötte valami, amit a lemezek közötti nyílásokon át lehetett látni. Hirtelen minden lemez elmozdult, élével fordult a nézők felé, és eltűnt. A rács helyén óriási üres tér jelent meg a fluoros bolygó holdjainak a távolban tovaszáguldó, vakító kék gömbjeivel. Lassan közeledett maga a bolygó is. Egyenlítőjét áthatolhatatlan felhőzet széles kék övezete fonta körül. A pólusokon meg a pólusokhoz közeli övezetekben szürkésvörös fénnyel ragyogott a bolygó, a mérsékelt zónák pedig, kristálytiszta fehérségükkel, az idegen űrhajó burkolatához hasonlítottak. Itt, a csak gyengén párás atmoszférán át homályosan látni lehetett valamiféle tengerek, szárazföldek és hegyek kontúrjait, amelyek szabálytalan függőleges sávokban váltogatták egymást. A bolygó nagyobb volt, mint a Föld. Gyors forgása hatalmas elektromos mezőt hozott létre körülötte. Az egyenlítő mentén hosszú kinövések gyanánt lila fénynyalábok nyúltak bele a környező űrfeketeségébe.

Az emberek már több órája a lélegzetüket visszafojtva ültek az átlátszó válaszfal előtt, amelyen túl az ismeretlen berendezés továbbra is egymás után, megrázó realitással tárta elő a fluoros bolygóról készült képeket. A földi emberek látták egy hidrogén-fluoridból való óceán lila hullámait, amelyek a fekete homoksivatagok, a fűrészes gerincű hegyek vörös szirtjeit és lejtőit mossák; a hegyek kék holdfényben ragyognak. A pólusok közelében a környező levegő még jobban kéklett; még mélyebb és még tisztább lett annak az ibolyaszínű csillagnak sötétkék fénye, amely körül gyorsan száguldott a fluoros bolygó.

A hegyek itt kerek kupolák, magas hullámok, lankás feltüremlések formájában emelkedtek ki a síkból, és élénk-opálos fényben csillogtak. Sötétkék alkony lapult a mély völgyekben, amelyek a sarkvidéki hegyektől a déli tengerek füzérszerű övezetéig húzódtak. A nagy öblök opálos fényű világoskék felhőtakaróként gőzölögtek. Vörös fámból meg valamiféle fűzöld kövekből emelt óriási építmények szegélyezték a tengerpartokat, és végtelenül hosszú láncokban kapaszkodtak a függőleges völgyek mentén a pólusok felé. Az építményeknek ezt a gigantikus sokaságát, amelyet nagy-nagy magasságból is jól lehetett látni, zöldeskék lombú, sűrű növényzet széles szalagjai vagy lapus kupolájú hegyek tagolták, amelyek belülről úgy világítottak, mint a Föld opáljai vagy holdkövei. A sarkokat borító, megfagyott hidrogén-fluoridból való kerek jégsapkák drága zafíroknak tetszettek.

A sötét— és világoskék, az azúr— és lila színek uralkodtak mindenütt. Magát a levegőt világoskék ragyogás járta át, mint gyönge elektromos kisülés a gázt a fénycsőben. Az idegen bolygó világa hidegnek és szenvtelennek látszott, mint egy tiszta, távoli, kísérteties kristálylátomás. Olyan világ volt ez, amelyben nem lehetett érezni a Föld piros, sárga és narancssárga színeinek cirógató melegét és változatosságát.

Városok láncai látszottak a bolygó mindkét féltekéjén a földi mérsékelt és sarki zónáknak megfelelő övezetekben. A hegyek az egyenlítő felé haladva mind csúcsosabbak és sötétebbek lettek. Fűrész formájú fokok meredtek ki a tenger felszínének párájából, bordás gerincek húzódtak szélességi irányban, és szegéllyel vették körül a fluoros bolygó trópusi vidékeit.

Ott sűrű tömegben gomolygott a sötétkék pára; a kék csillag melegétől könnyen elpárolgó hidrogén-fluorid telitette a légkört, óriási felhőfalként közeledett a mérsékelt övezetek felé, ott összesűrűsödött, és vízesés módjára ömlött vissza a meleg egyenlítői övezetbe, óriásokhoz méltó gátak fékezték ezeknek az áramlatoknak a sebességét, boltozatokba és csövekbe szorították éket, hogy energiaforrásul szolgáljanak a bolygó erőműveinek.

Elviselhetetlen fénnyel tündököltek az óriási kvarckristálymezők — úgy látszik, a szilícium a mi sónk szerepét játszotta a hidrogén-fluorid-tenger vizeiben.

A képernyőn most közeledtek a városok. Körvonalaik élesen kirajzolódtak a hideg világoskék fényben. Ameddig csak a szem ellát, a pára kékes tejébe vesző, titokzatos egyenlítői zóna kivételével, a bolygó lakott övezeteinek egész területét beépítette, megváltoztatta, tökéletesítette az ember keze és alkotó elméje. Sokkal jobban megváltozott az a bolygó, mint a mi Földünk, amely még érintetlenül megőrzött hatalmas természetvédelmi területeket, régi romokat, illetve otthagyott fejtéshelyeket.

Embermilliárdok számtalan nemzedékének alkotása a hegyeknél is magasabbra nőtt, és körülfonta a fluoros bolygó egész felszínét. Az élet diadalmaskodott a viharos vizek és a sűrű légkör fölött, amelyet át— meg átjártak a kék csillag gyilkosan erős sugarai meg hihetetlenül hatalmas elektromos kisülései.