Ivan Jefremov - A kígyó szíve

Mut Ang megtörölte kezével a homlokát, ami nála a feszült töprengés jele volt. — Bizonyára valami jelzés — jegyezte meg óvatosan Tej Eron.

— Kétségtelenül. Én így értelmezném: mozdulatlan fényoszlopunk azt jelenti: „Álljatok egy helyben, majd én közeledek.” Próbáljunk meg válaszolni.

A földi űrhajó eloltotta fényszóróját, átkapcsolta szűrőjét a négyszázharmincas hullámra, és egy kék fénysugárral a saját tatja felé mutatott. A narancssárga fényoszlop egy pillanat alatt kialudt az idegen hajón.

Az űrhajósok szinte lélegzet-visszafojtva vártak. Az idegen űrhajó leginkább cérnagurigához hasonlított: két kúp, amely a csúcsánál össze van kapcsolva. Az egyik, bizonyára az elülső kúp alapját kupola borította, a hátsón pedig az űr felé néző, nyitott tölcsér tátongott. Az űrhajó közepe meghatározhatatlan körvonalú, gyengén világító, vastag gyűrűként domborodott ki. A gyűrűn át látni lehetett a két kúpot összekapcsold henger körvonalait. A gyűrű egyszer csak összesűrűsödött, áthatolhatatlanná vált, hirtelen forogni kezdett az űrhajó közepe körül, mint a turbina kereke. Az idegen űrhajó nőttön-nőtt a kitekintő képernyőkön, három-négy másodperc múlva már betöltötte az egész látómezőt. A földi emberek ráeszméltek, hogy a Tellurnál nagyobb űrhajó áll előttük.

— Afra, Jasz és Kari, a zsilipkamrába, a kijárathoz velem! Tej a kormányzóhelyiségben marad. A planetáris fényszórót kikapcsolni! A bal oldali leszállási világítást gyújtjuk meg! — osztogatta a rövid rendelkezéseket a parancsnok.

A kijelölt űrhajósok lázas sietséggel felöltötték tarruhájukat, amelyeket a bolygóközi kutatásokra és az űrhajóból a világűrbe való kiszállásra szoktak használni, távol a csillagok halált hozó sugárzásától.

Mut Ang fürkésző tekintettel nézett végig mindnyájukon, ellenőrizte a saját tarruháját, majd bekapcsolta a szivattyúkat. Azok a zsilipkamrából egy pillanat alatt a hajó belsejébe szivattyúzták a levegőt. Mihelyt a ritkulásmutató elérte a zöld vonalat, a parancsnok megfordított egymás után három fogantyút. Zajtalanul — ahogy minden egyéb is történik a kozmoszban — oldalt széthúzódtak az acéllemezek, a szigetelőréteg meg a légcella szekrénye. Félreugrott a kijárati nyílás kerek teteje, és hidraulikus rudak mindjárt felfelé nyomták a zsilipkamra padlóját. A négy asztronauta négy méterjel a Tellur elülső része fölött, egy körülkerített kerek emelvényen, az úgynevezett felső kilátó teraszon találta magát.

Az idegen űrhajó a kékes fények övezetében egészen fehérnek látszott. Nem tükörsima fémfelülete volt, amely visszaveri a kozmosz kisugárzásainak valamennyi fajtáját, mint a Tellur páncélja, hanem matt, de vetekedett a hegyi hó vakító fehérségével.

Az óriási űrhajó észrevehetően közeledett a Tellurhoz. A világűrben, távol mindenféle gravitációs mezőtől, a két űrhajó észrevehetően vonzotta egymást, és ez biztosíték volt arra, hogy az idegen világból jött űrhajó nem antianyagból készült. A Tellur a bal oldalából kinyomta a kikötésre szolgáló, teleszkóprugókhoz hasonló ütközőket.

Az ütközők végére rugalmas műanyagból való, védőréteggel ellátott párnák voltak felszerelve arra az esetre, ha az, amivel érintkezésbe kell lépni a világűrben, antianyagból volna. Az idegen űrhajó kupola formájú orrán felül fekete rés húzódott keresztbe, amely kihívóan gúnyos mosolyra torzuló szájhoz hasonlított. Valahonnan előtűnt egy sűrű, vékony kis oszlopokkal körülkerített erkély. A fekete szájban valami fehérség mozdult meg. Afra három társa azt hallotta, hogy a lányból a kiábrándulás sóhaja tör fel. Öt halottfehér, aránytalanul széles alak jelent meg az tarhajó kiugró emelvényén. Bár magasságuk nagyjából egyezett a földi emberekével, sokkal vastagabbak voltak, a hátuk meg, amely tele volt fésűformájú kiszögellésekkel, erősen meggörbült. A földiek átlátszó kerek sisakja helyett az idegenek kereszthengerekkel egy kissé felemelt vállán valami nagy, mészkőkagylóhoz hasonló sisak volt, amely domború oldalával hátrafelé fordult. Elöl legyezőszerűen nagy tüskék meredeztek, ereszt alkottak, amely alatt a vaksötétben valami fekete üveg csillogott.

Az elsőnek megjelent fehér alak heves testmozdulatot tett, amelyből világosan látni lehetett, hogy az idegeneknek két kezük és két lábuk van. A fehér űrhajó most a földi űrhajó oldala felé fordult az orrával, és egy vörös fémlemezekből való, több mint húszméteres harmonikát nyújtott előre.

Puha, rugalmas lökés — a két tarhajó közvetlenül érintkezett. De a rudak végén nem lobbant fel a teljes atomhasadás vakító villáma, melyet eddig mintegy, hüvelyben tartott a hatalmas mágneses mező: a két űrhajó azonos anyagból volt.

A Tellur kitekintő emelvényén áltők hallották telefonjaikban, hogy a parancsnokuk halkan, elégedetten nevet; meghökkenve fordultak feléje.

— Meg akarom vigasztalni mindnyájukat, de különösen Afrát — mondta Mut Ang. — Képzeljenek el bennünket az ő szemükkel nézve! Buborékos lábuk ízelt végtagokkal és óriási kerek fejjel… amelynek a kétharmada üres!

Afra csengő kacagásra fakadt.

— A dolog lényege az űrruha tartalmában van, abban, amit magába foglal! — Lábuk és kezük ugyanannyi van, mint nekünk — kezdte Kari.

Ám ekkor a körül a fémváz körül, amelyet a fehér űrhajó előretolt, redős, fehér tok jelent meg, és mint egy üres ruhaujj, a Tellur felé nyúlt ki. Az emelvényen álló elülső alak, akiben Mut Ang mindjárt megsejtette a vele egyenrangú parancsnokot, félreérthetetlen kézmozdulatokat tett: előbb a Tellur felé nyújtotta, majd a melle felé hajlította mind a két kezét. Az emberek nem várattak magukra, és az űrhajótest alsó részéből kitoltak egy összekötő csőfolyosót, amelyet két űrhajó közötti közlekedésre használnak a világűrben. A Tellur folyosója kerek, a fehér űrhajóé pedig függőleges elliptikus keresztmetszetű volt. A földi technikusok puhafából gyorsan elkészítették az átjárókeretet. A fa molekuláris rendszere a kozmikus fagyban egy pillanat alatt megváltozott, és a keret szilárdabb lett, mint az acél. Eközben az idegen űrhajó kiugróján megjelent egy vörös fémkocka, melynek elülső oldala fekete képernyő volt. Két fehér alak föléje hajolt, aztán felegyenesedett és visszahúzódott. A földiek tekintete előtt a képernyőn felvillant egy emberi alakhoz hasonló valami, amelynek a felső része ritmikusan hol kitágult, hol összébb szűkült. Kis fehér nyilak hol az alak belseje felé repültek, hol meg kifelé.

— Zseniálisan egyszerű: lélegzés! — kiáltott fel Afra. — Azt akarják megmutatni nekünk, mit lélegeznek, vagyis a légkörük összetételét, de hogyan?

A lélegző modell — mintha a kérdésre válaszolna — eltűnt a képernyőről, és egy új figurának adta át a helyét. Gyűrű alakú, szürke kis felhőben fekete pont — kétségtelenül atommag, amelyet világító pontocskák, elektronok vékony pályái vesznek körül. Mut Ang érezte, hogy összeszorul a torka; egy szót sem tudott kiejteni. A képernyőn most már négy figura volt: kettő középen, az egyik a másik alatt — ezeket vastag fehér vonal kötötte össze-, a másik kettő meg oldalt, fekete nyilakkal összekapcsolva.

A földiek mind hevesen dobogó szívvel számolták az elektronokat. Az alsó, nyitván az óceán alapeleme: egy elektron egy atommag körül — hidrogén. A felső a légkör és a lélegzés fő eleme: kilenc elem egy mag körül — fluor!