Ivan Jefremov - A kígyó szíve

Mut Ang felegyenesedett azzal a vidám, de egy kissé mégis szomorkás mosollyal, amelyet a személyzet minden tagja jól ismert.

„Jöjj, távoli barát, az áhított küszöbhöz…”

Tej elkomorodott, ahogy az elülső képernyő vak feketeségébe meredt. A parancsnok dalocskáját nem találta helyénvalónak ebben a komoly pillanatban. De Kari felkapta a még vidámabb refrént, miközben huncutul tekingetett a mogorva másodparancsnokra.

— Próbáljon meg integetni a sugarunkkal, Kari — szólalt meg a dúdolást félbeszakítva Mut Ang. — Két-két fokot jobbra-balra, aztán keresztbe!

Tej egy kissé elpirult. Nem jutott eszébe ez az egyszerű fogás, és gondolatban még ő tett szemrehányást a parancsnoknak!

Eltelt újabb két óra. Kari elképzelte, ahogy lokátoruk sugara ott elöl, óriási messzeségben, jobbra-balra, le s fel siklik, és minden egyes villanással több százezer kilométert fog át a fekete űrből. E „jelzőzászló” meglendítései felülmúlták az óriásokról szóló régi földi mesék legszilajabb elképzeléseit is.

Tej Eron dermedt tűnődésbe merült. Gondolatai lassan folydogáltak, nem keltettek hevesebb érzéseket. Tejnek eszébe jutott, hogy amióta elindultak a Földről, állandóan nyomja valami furcsa elidegenedés érzése.

Ez az érzés valószínűleg jellemző volt az emberre az ősi, primitív életben, amikor egyáltalán nem fűzte semmi semmihez, nem volt semmilyen kötelezettsége, nem törődött a jövővel. Bizonyára hasonló érzések keletkeztek az emberekben nagy természeti csapások, háborúk, társadalmi megrázkódtatások idején. Most a múlt, mindaz, amit a Földön hagytak, Tej Eron számára is egyszer s mindenkorra visszahozhatatlanul eltűnt; az ismeretlen jövőt több száz éves szakadék választja el tőle, amelyen túl csak valami egészen új várja. Ez az oka annak, hogy semmiféle terve, elképzelése, érzése és kívánsága nincs azt illetően, ami még előtte van. Csak hazavinni azt, amit kibányásztak a kozmoszból, azt az új ismeretet, amelyet kiragadtak mélyéből. Előre, csak előre! És ekkor hirtelen olyasmi történt, ami elhomályosította a másodparancsnokban mind az új Föld várását, mind a gondokat.

Mut Ang megpróbálta elképzelni a feléjük jövő űrhajó életét. A parancsnok az idegenek hajóját a földihez hasonlónak, lakóit a földi emberekhez hasonlóknak képzelte el földi élményekkel. Meggyőződött arról, hogy könnyebb elképzelni az idegeneket, ha az ember az élet legvalószínűtlenebb formáit agyalja ki, mint hogyha képzeletét alárendeli ama törvények szigorú kereteinek, amelyekről olyan meggyőzően beszélt Afra Devi.

Mut Ang — mielőtt még felemelte volna lehorgasztott fejét — társainak hirtelen támadt lelki feszültségéből megérezte, hogy a lokátor képernyőjén feltűnt valami jelzés. Ő maga nem látta azt a piciny világító pontot — olyan gyorsan eltűnt, csak egy csíkot húzott végig a feketén ragyogó korongon. A jelzőcsengő alig csendült meg. Az asztronauták felugrottak, és áthajoltak a műszerasztalokon: ösztönösen közelebb igyekeztek a képernyőhöz. Bármennyire csak egy pillanatnyira jelent is meg az a világító pontocska, nagyon sokat jelentett. Az idegen űrhajó visszafordult őfeléjük, és nem tűnt el a mélységes űrben. Azt az űrhajót az űrrepülésben nem kevésbé gyakorlott lények irányítják, ha egyszer eléggé gyorsan és pontosan ki tudták számítani a visszafelé vezető utat, és most abból az óriási messzeségből a Tellurt tapogatják sugarukkal. Két elképzelhetetlenül piciny pont, amely szinte elvész a mérhetetlen sötétségben, most keresi egymást… Ám ez a két kis pont egyúttal két óriási világ is, amelyek tele vannak energiával és tudással, és most fényhullámok irányított nyalábjaival érintkeznek. Kari a főlokátor sugarát az 1488-as vonalról a 375-ösre vitte át. Újra meg újra… A világító pont visszatért, eltűnt, ismét felvillant a fekete tükörben; egy pillanat alatt elhaló hangjelzés kísérte.

Mut Ang a lokátor finombeállítójáért nyúlt, és csigavonalat kezdett leírni annak az óriási körnek a szélétől a közepe felé, amelyet az előbb a közeledő űrhajó körzetében rajzolt a fénysugár.

Az idegenek, úgy látszik, megismételték a manővert. Hosszas erőfeszítés után a fénypont szilárdan megmaradt a fekete tükör harmadik körében. Csupán a két űrhajó rezgésétől ugrált egy kicsit. A hangjelzés most már szüntelenül szólt, úgyhogy le is kellett halkítani. Nem volt kétséges, hogy a Tellur sugarát szintén felfogták az idegen űrhajó készülékei, tehát a két űrhajó közeledik egymáshoz — legalább négyszázezer kilométeres óránkénti sebességgel.

Tej Eron kihúzta a gépből a feladott számítások eredményét, és megállapította, hogy a két űrhajót hárommillió kilométer választja el egymástól. Az űrhajók találkozásáig még hét óra volt hátra. Egy óra múlva meg lehetett kezdeni az integrális fékezést, amely újabb néhány órával elodázza a találkozást, ha az idegen űrhajó is ugyanezt teszi, vagyis ha hasonló számítások alapján fékez. Lehet, hogy az idegenek gyorsabban meg tudnak állni, vagy pedig megint el kell haladniuk egymás mellett, és ez ismét kitolja a találkozás időpontját, holott már szinte elviselhetetlenné vált a várakozás.

De az idegen űrhajó nem okozott fölösleges gyötrelmeket. Erősebben kezdett fékezni, mint a Tellur, majd amikor megállapította a földi űrhajó lassításának tempóját, szintén hasonló ütemben lassított. A két űrhajó mind közelebb és közelebb került egymáshoz.

A Tellur személyzete megint a központi kormányzóhelyiségben gyűlt össze. Az űrhajósok azt figyelték, ahogy a lokátor fekete tükrén folt váltotta fel a fénypontot: a Tellur saját sugara tért vissza, miután visszaverődött az idegen űrhajóról. A folt parányi hengerhez hasonlított, amelyet vastag hurka vesz körül (ez a forma még távolról sem emlékeztetett a Telluréra). Ahogy még közelebb ért, a henger két végén kupolaszerű kidudorodás jelent meg. A fényes körvonalak egyre nőttek és szétfolytak, amíg csak el nem érték a fekete kör kerületét.

— Figyelem, figyelem! Mindenki a helyére! Végleges fékezés nyolc g-vel!

A hidraulikus karosszékek sokáig nyomódtak be talapzatukba, az emberek szeme előtt hol elsötétült, hol vörösbe borult a világ, az arcukon pedig ragadós veríték ütött ki. A Tellur megállt, és egy helyben lebegett az űrben — ahol nincs lenn és fenn, Jobbra vagy balra —, a kozmosz jéghideg sötétségében, kétszáz parszek távolságra szülőcsillagától, a sárga Naptól.

Az űrhajósok, mihelyt magukhoz tértek a fékezés után, bekapcsolták az egyenes kitekintésre szolgáló képernyőt meg az óriási fényszórót, de semmit sem láttak, csak egy kis fényködöt elöl, az űrhajó orrától balra. A fényszóró kialudt, és ekkor erős kékes fény vágott a szemébe mindenkinek, aki a képernyőt nézte, és végképp megfosztott mindenkit attól a lehetőségtől, hogy bármit is lásson.

— Polarizátort, rácsot, harmincöt fokra! Fényhullámszűrőt! — rendelkezett Mut Ang. — Hatszázhúszas hullámhosszon? — kérdezte Tej Eron.

— Alighanem az lesz a legjobb!

A polarizátor kioltotta a kékes fényt. Ekkor hatalmas narancssárga fényáradat fúródott a fekete sötétségbe, beleakadt valamiféle szerkezet szélébe, elfordult, majd végül kivilágította az egész idegen űrhajót.

A másik csillagról való űrhajó csupán néhány kilométerre volt. Ez a megközelítés becsületükre vált mind a földi, mind az idegen asztronavigátoroknak. Ilyen távolságról nehéz volt pontosan megállapítani az űrhajó méreteit. Az idegen űrhajóból hirtelen egy vastag narancssárga fénysugár lövellt a zenit felé, a hullámhossza megegyezett azéval, amelyet a Tellur bocsátott ki. Úgy látszik, az idegenek a földiekhez hasonlóan jeladásra használták a fényt azáltal, hogy sugarait láthatóvá tették a világűrben. A sugár megjelent, eltűnt, ismét előbukkant, és függőlegesen állva maradt, és a Tejút szélének ismeretlen csillagzatai felé mutatott.