Ivan Jefremov - A kígyó szíve

Az ember lába nem alkalmas arra, hogy szakadatlanul fusson, akár szilárd talajon is — még kevésbé süppedékesen —, de azért biztosítani tudja a hosszan tartó és gyors helyváltoztatást; lehetővé teszi, hogy felkapaszkodjék a fára, sziklát másszon. Az ember keze pedig a leguniverzálisabb szerszám, millió dolgot lehet végezni vele, és ami a legfontosabb — ez tette emberré az egykori állatot.

Az ember már kialakulásának korai szakaszaiban is egyetemes szervezetként fejlődött, amely a legkülönfélébb körülményekhez is tud alkalmazkodni. Az emberi szervezetnek ez a sokoldalúsága a társadalmi életre való további áttérés során még nagyobb, még változatosabb lett, akárcsak a tevékenysége. Az ember szépsége — minden más igen célszerűen felépített testű állatéhoz viszonyítva — a tökéletességen kívül jelenti még a rendeltetés egyetemességét, amelyet csak fokoz és tovább csiszol az értelmi tevékenység, a szellemi nevelés.

— A más világból jövő gondolkodó lény, ha már eljutott a kozmoszba, akkor ugyanolyan magasrendű, tökéletes, egyetemes, vagyis szép! Nem létezhet semmiféle gondolkozó szörny, embergomba vagy polipember! Nem tudom, hogyan fest majd ez a valóságban, alaki hasonlóságot is találunk-e majd, vagy csak valamilyen más jellegű szépséget, de ez elkerülhetetlen! — fejezte be felszólalását Afra Devi.

— Nekem tetszik ez az elmélet — támogatta a biológust Tej Eron —, csak hát…

— Értem — vágott közbe Afra. — Még az általánosan megszokott külsőtől való jelentéktelen eltérések is a torzság hatását keltik, itt pedig túl nagy az eltérések valószínűsége. Hisz a formától való jelentéktelen eltéréseket is — az orr, a szemhéj, az ajak hiányát —, melyeket sérülés okoz, úgy érzékeljük, mint torzságot, és ezek épp azért szörnyűek, mert általános emberi alapokon nyugszanak. A ló vagy a kutya pofája nagyon élesen elüt az emberi arctól, de mégsem torz, hanem éppenséggel szép. Ennek az a magyarázata, hogy megvan benne a célszerűség szépsége, a sérült emberi arcon pedig megbomlott az összhang…

— Következésképpen ha külsőleg nagyon különböznek is majd tőlünk, azért mégsem látjuk torznak őket? De hátha ugyanolyanok, mint mi, csak szarvuk meg ormányuk van? — makacskodott Tej.

— Gondolkodó lénynek nincs szüksége szarvra, így hát nem is lesz neki soha. Az orr esetleg ormányszerűvé nyúlhat; bár ha van kéz, amely nélkül nem lehet ember az ember, akkor az ormány fölösleges. Ez azonban csak sajátos eset lesz, nem pedig a gondolkozó lény külső felépítésének elengedhetetlen feltétele. De mindaz, ami történelmileg a természetes kiválasztódás eredményeként alakul törvényszerűséggé, az eltérések sokaságának valamiféle középarányosává válik. Éppen itt mutatkozik meg teljes szépségében a sokoldalú célszerűség. Így hát én nem várok ilyen vagy olyan szarvú és farkú szörnyetegeket a szembejövő űrhajón — azoknak nincs ott semmi keresnivalójuk! Az életnek csupán a legalacsonyabb formái nagyon különbözők; minél magasabbra jutnak, annál jobban hasonlítanak egymáshoz. A paleontológia megmutatja nekünk, milyen szigorú keretek közé szorította az evolúció a magasabb rendű szervezeteket; gondoljunk arra, hogy külsőleg száz meg száz esetben tökéletesen hasonlít egymáshoz a magasabb rendű gerincesek két teljesen különböző osztálya — az erszényeseké, meg a méhlepényeseké.

— Győzött! — adta meg magát Tej Eron, és ahogy végignézett a jelenlevőkön, látszott: büszke jó barátjára.

Ifjúi zavarában enyhén elpirulva, váratlanul Kari Ram szállt vele vitába. Azt mondta, hogy azok az idegen lények, még ha teljesen emberi és szép burokkal — testtel — rendelkeznek is, esetleg végtelenül elütnek tőlünk az értelmüket, a világról és az életről alkotott felfogásukat illetően. És akármilyen kiváló képességűek, hátha kegyetlen és félelmetes ellenségeinkké válnak. Ekkor Mut Ang vette védelmébe a biológust.

— Csak nemrég gondolkoztam ezen — mondta a parancsnok —, és rájöttem, hogy a fejlődés legfelső fokán gondolkodó lények között semmilyen nézeteltérés sem lehet. Az ember gondolkodása, értelme a környező világ, az egész kozmosz logikai fejlődésének törvényeit tükrözi. Ebben a vonatkozásban az ember — mikrokozmosz. A gondolkozás a világegyetem törvényeit követi; azok pedig mindenütt egységesek. A gondolkozás alapja — bárhol jelenjék is meg — mindenütt a matematikai és a dialektikus logika lesz. Nem lehet semmilyen más, egészen eltérő gondolkozás, mint ahogy nem létezhet ember társadalmon és természeten kívül…

Az örömteli felkiáltások elnyomták a parancsnok hangját. — Nem túlzás ez? — szólt rosszallóan Mut Ang.

— Nem — szállt vitába vele bátran Afra Devi —, mindig lelkesítő, ha egész sereg ember gondolatai egybehangzanak. Ez a záloga a gondolatok helyességének, és a baráti támogatás érzése… kivált ha a kérdéseket a tudomány különböző oldalairól közelítjük meg…

— A biológiára meg a társadalmi tudományokra gondol? — kérdezte a mindeddig hallgatag Jasz Tin, aki szokása szerint a díványnak egy kényelmes sarkában helyezkedett el. — Igen! A földi emberiség egész társadalomtörténetében épp az volt a legnagyszerűbb, hogy a kultúra növekedésével meg az ismeretek bővülésével együtt szakadatlanul növekedett a kölcsönös megértés. Minél magasabbra emelkedett a kultúra, az osztály nélküli társadalom különféle népei és fajai annál könnyebben megérthették egymást, annál fényesebben világítottak mindenki számára az élet berendezésének közös céljai, meg annak szükségessége, hogy egyesüljön előbb néhány ország, majd az egész bolygó, az egész emberiség. Most a fejlődésnek azon a fokán, amelyet elért a Föld, és kétségtelenül elértek azok is, akik szembejönnek velünk… — Afra elhallgatott.

— Ez így van — mondta egyetértően Mut Ang —, két különböző bolygó lakói, akik már kijutottak a kozmoszba, könnyebben egyetértenek, mintegy és ugyanazon bolygónak két vad népe

— De hogy is állunk a háború elkerülhetetlenségével— még a kozmoszban is! — , amelyről még a kultúra meglehetősen magas fokán álló őseink is meg voltak győződve? — kérdezte Kari Ram.

— Hol van az a híres könyv, amelyet ígért? — kapott észbe Tej Eron. — Arról a két űrhajóról, amelyek mindjárt az első találkozáskor el akarták pusztítani egymást.

A parancsnok megint a szobájába indult. Ezúttal semmi akadály sem jött közbe: Mut Ang egy nyolcágú csillaghoz hasonló kis mikrofilmmel tért vissza, és betette az olvasógépbe. A régi amerikai szerző fantasztikus írása minden űrhajóst érdekelt.

Az első találkozás című elbeszélés drámai színekkel írta le egy földi űrhajó találkozását egy idegennel a Rák-ködben, a Naptól több mint ezer parszek távolságra. A földi űrhajó parancsnoka kiadta a parancsot, hogy azonnali megsemmisítésre készítsenek elő minden csillagászati térképet, megfigyelési anyagot, az irányra vonatkozó számításokat, a meteoritok szétzúzására szolgáló ágyúkat pedig mind fordítsák az idegen űrhajó ellen. A földi emberek ezután azt a roppant felelősséget követelő problémát kezdték meghányni-vetni: van-e joguk tárgyalásokba bocsátkozni az idegen űrhajóval, vagy azonnal meg kell rohamozniuk és el kell pusztítaniuk? A Föld embereinek izgalmát az a félelem okozta, hogy az idegenek megállapíthatják a földi űrhajó útvonalát, és mint hódítók jelennek meg bolygónkon.