Ivan Jefremov - A kígyó szíve

— És azok is közönségesek voltak, ilyen magunkfélék, oxigénesek! — kapott a szón Afra.

— De hisz lehetnek más típusú atmoszférák is — vetette ellen Tej Eron —, például klóros vagy kénes vagy kénhidrogénes.

— Azok nem alkalmasak magasabb rendű életre! — kiáltotta diadalmasan Afra. — Az anyagcsere során mindegyik harmad— vagy tizedannyi energiát ad, mint az oxigén, a mi hatalmas, éltető földi oxigénünk!

— No, a kénes nem — dörmögte Jasz Tin —, annak az energiája egyenlő az oxigénével! — Kéndioxidból való atmoszférára és cseppfolyós kénhól való óceánra gondol! — kérdezte Mut Ang. A mérnök rábólintott.

— De hisz ebben az esetben a kén nem az oxigént, hanem a földi hidrogént, vagyis a kozmosz legközönségesebb elemét helyettesíti! — mondta elkomorodva Afra. — A világmindenségben oly ritka kén aligha helyettesítheti gyakran a hidrogént. Világos, hogy az ilyen atmoszféra még a fluorosnál is ritkább jelenség.

— És csakis nagyon meleg bolygók esetében lehetséges — válaszolta a kézikönyvet lapozgatva Tej —, a kénóceán csak száz és négyszáz fok közötti melegben lehet cseppfolyós.

— Azt hiszem, Afrának van igaza! — szólt közbe a parancsnok. — Ezek a feltételezett atmoszférák mind túlságosan ritkán fordulhatnak elő a mienkhez képest, amely szinte szabványos, mert a kozmosz legelterjedtebb elemeiből áll. Ez nem véletlen!

— Nem véletlen! — ismerte el Jasz Tin. — De hát véletlen is szép számmal akad a végtelen kozmoszban. Nézzük a mi „szabványos” Földünket. Rajta meg a szomszédain — a Holdon, a Marson, a Vénuszon — sok az alumínium, holott ez ritka a mindenségben.

— És mégis több tízezer, ha nem több százezer évbe telik, amíg ezeknek a véletleneknek a megismétlődésére rá lehet bukkanni ugyancsak a végtelenben — mondta mogorván Mut Ang. — Még pulzációs űrhajókkal is! Ha ezek az idegenek ilyen régóta kutatgatnak, akkor nagyon megértem őket!

— Milyen jó, hogy a mi légkörünk az univerzum legközönségesebb elemeiből áll, így hát igen sok hasonló bolygóval való találkozás vár ránk! — mondta Afra.

— De az első alkatommal korántsem hasonlóval akadtunk össze! — jegyezte meg Tej. Afra elpirult, és már éppen válaszolni akart, amikor belépett az űrhajó vegyésze, és jelentette, hogy az átlátszó védőlemez elkészült.

— De vajon átmehetünk az űrhajójukba csak így, tarruhában? — érdeklődött Jasz Tin. — Ugyanúgy, ahogy ők is átjöhetnek a mienkbe. Bizonyára nemegyszer kerül sor kölcsönös látogatásra, de először szemléltetéssel kezdjük az ismerkedést — válaszolta a parancsnok.

Az űrhajósok az összekötő cső végére erősítették az átlátszó falat, az idegen fehér figurák pedig a maguk folyosóján kezdték el ugyanezt a munkát. Aztán a földiek és az idegenek találkoztak a világűrben, és segítettek egymásnak összekapcsolni a merevítő szerkezetet. Meg-megsimogatták egymás vállát vagy ruhája ujját — ezt a gyöngédséget és barátságot kifejezd mozdulatot egyformán megértették ezek is, azok is.

Az idegenek a fejkagyló szarvszerű kinövéseivel a füstszürke sisakokat veszélyeztetve igyekeztek szemügyre venni a földiek arcát. A földi emberek arcát viszonylag jól lehetett látni, viszont az idegenek enyhén kidomborodó elülső sisaklemezei, a „kagylók” tüskeszerű ereszének rejtekében, áthatolhatatlanok maradtak a földi szemek számára. Csak a csalhatatlan emberi ösztön súgta meg, hogy abból a sötétségből feszülten, de jóindulatúan figyelő szemek néznek kifelé.

A fehér alakok arra a hívogató intésre, hogy lépjenek be a Tellurba, tagadó, taszító mozdulattal válaszoltak. Egyikük megérintette a saját űrruháját, aztán gyorsan szétlökte mind a két karját, mintha szétdobálna valamit.

— Féltik az űrruhájukat az oxigénes légkörben — találta ki Tej Eron.

— Ők is a csőfolyosón akarják kezdeni a találkozást, mint mi — magyarázta a parancsnok.

A két űrhajó — a hófehér meg a fémes csillogású, tükörfényes — most már egységes egész szerelvényt alkotott, amely mozdulatlanul függött valahol a kozmosz végtelenjében. A Telluron bekapcsolták a hatalmas fűtőberendezéseket, úgyhogy a személyzet a szokásos munkaruhában — szorosan testhez álló, sötétkék műgyapjú kezeslábasban mehetett át az összekötő csőfolyosóba.

A folyosó másik oldalán a Föld hegyi magaslatainak fényéhez hasonló kék világítás villant fel. A két különbözőképpen megvilágított kamra határán a válaszfalak zöldeskéknek látszottak, mintha megfagyott, tiszta tengervízből volnának.

A csendet csupán az izgatott földiek szapora lélegzése törte meg. Tej Eron a könyökével megérintette Afra vállát, és érezte, hogy a fiatal nő minden porcikája remeg. A másodparancsnok keményen magához szorította a biológust, Afra meg gyors, hálás pillantással válaszolt.

Az összekötő folyosó mélyén nyolc idegen — egész csoport — tűnt fel… Csakugyan idegenek-e? Az emberek nem akartak hinni a szemüknek. A lelke mélyén mindegyikük valami szokatlan, soha nem látott jelenséget várt. Az idegenek és a földi emberek teljes hasonlósága a csodával volt határos. De ez csak alsó pillantásra hatott így. Minél tovább nézték a földiek az idegeneket, annál főbb különbséget találtak mindabban, amit nem takart el a sötét ruha, amely rövid, bő ujjasból és a hajdani földi ruhára emlékeztető, hosszú, buggyos nadrágból állt.

Kihunyt a kékes fény-földi világítást kapcsoltak be. Az átlátszó válaszfalak elvesztették zöld fényüket, és fehérek, csaknem láthatatlanok lettek. Ezen az alig észrevehető falon túl emberek álltak. Ki hitte volna, hogy ezek a Föld számára a legmérgesebb gázt lélegzik be, és a mindent szétmaró fluorsav tengereiben fürdenek! Testük körvonalai arányosak, termetük megegyezik a földiek átlagos termetével. Bőrük színe furcsa: szürke, mint a vas, de ezüstös árnyalatú, és olyan vérvörös csillogás tetszik át rajta, amilyen a fényesre csiszolt vörös vasércnek, a hematitnak van. Ennek az ásványnak szürke árnyalata megegyezett a fluoros bolygó lakóínak bőrszínével.

A kerek fejeket sűrű kékesfekete haj borította… De a legérdekesebb sajátságuk — a szemük volt. Ezek a hihetetlenül nagy és hosszúkás, erősen ferde vágású szemek elfoglalták az arc egész szélességét, és külső sarkukkal ferdén emelkedtek a halánték felé, jóval magasabbra a földi emberek szemének szintjénél. A telt, türkizkék szirtű szaruhártya aránytalanul hosszúkásnak látszott a fekete szivárványhártyához meg a pupillához viszonyítva.

A szempár méreteinek és elhelyezkedésének megfelelően az egyenes, éles vonalú és nagyon fekete szemöldökök magasan a halánték fölött, szinte belefutottak a hajba, alul pedig csaknem összenőttek, úgyhogy széles tompaszöget alkottak. A haj a homlok fölött, a koponya közepétől, a szemöldökkel teljesen szimmetrikusan, ugyanolyan egyenes és éles vonalban hullt lefelé. Ezért a homlok körvonala olyan volt, mint egy vízszintesen elnyújtott rombusz. Az alig előreugró, rövid orrnak csakúgy, mint a földiekének, két lefelé nyúló lyuka volt. Az ibolyaszínű ajkak közül a kicsiny szájból szabályos fogsor villant elő, ugyanolyan tiszta égszínkék, mint a szaruhártya. Az arc felső fele nagyon szélesnek hatott. A szem alatt az arc erősen keskenyedett a kissé szögletes körvonatú áll felé. A fülek felépítése tisztázatlan maradt: az idegenek halántékát a fejtetőn áthúzódó aranyszínű fonott pánt borította.