Ivan Jefremov: A kígyó szíve

A Föld emberei feszülten figyeltek, és mintha kettéhasadt volna a tudatuk: emlékezetükben egyidejűleg megelevenedett szülőbolygójuknak látványa is. Nem úgy, ahogy hajdani őseink emlékeztek hazájukra, attól függően, hogy hol születtek és hol éltek; hol téres-tágas mezők és nyirkos erdők síkjának, hol szomorú, köves hegyeknek, hol áttetsző tengerek meleg napfényben boldogan ragyogó partjainak. Minden egyes űrhajós lelki szeme előtt elvonult az egész Föld, valamennyi éghajlati övezetének, a hideg, a mérsékelt és a forró országoknak egész változatosságával. Végtelenül szépek voltak az ezüstös sztyeppek, a szabad szél birodalmai, a sötét fenyőkből és cédrusokból, fehér nyírfákból, szárnyas pálmákból és óriási, kékes eukaliptuszokból álló hatalmas erdők is. Az északi országok ködös partjait mohos sziklafalak szegélyezik, a trópusi tenger kék csillogása közepett korallzátonyok fehérlenek. Havas hegyhátak fenségesen hideg, átható ragyogása, majd puszták csalóka, rezgő délibábja tűnik fel. Folyók következnek, méltóságosan lassúak és szélesek, vagy szilajok, amelyek fehér lovak méneseként száguldanak a szakadékos medrek nagy kövein át. Tobzódó színek, tarka virágok, kék földi ég, rajta felhők, mint fehér madarak, forró napsütés és komor, borongós, esős idő — évszakok örökös váltakozása. És a természetnek mindeme gazdagsága közepette — az embereknek, szépségüknek, törekvéseiknek, tetteiknek, ábrándjaiknak és meséiknek, örömüknek és bánatuknak, dalaiknak és táncaiknak, könnyeiknek és sóvárgó vágyaiknak még nagyobb tarkasága, változatossága…

Ugyanaz a lenyűgöző, értelmes munka, amely ámulatba ejt leleményességével, művésziességével, fantáziájával, gyönyöre formájával mindenütt: az épületekben, a gyárakban, a gépekben, az űrhajókban.

Lehet, hogy bolygójuk hideg kékes színeiben az idegenek is sokkal többet látnak óriási ferde szemükkel a földieknél, a náluk uralkodó egyhangú természet átalakításában pedig messzebbre jutottak, mint mi, a Föld fiai? Érlelődött a sejtés: mi, annak az oxigénes légkörnek teremtményei, amely százezerszerte gyakoribb a kozmoszban, már találtunk és még rengetegszer találunk az élet létrejöttéhez megfelelő feltételeket, mi még találkozunk és egyesülünk más csillagok bolygóiról való embertestvéreinkkel. De ők? A ritkán előforduló fluor szülöttei, szokatlan, fluoros szaruhártyájukkal és csontozatukkal, kék vérsejtjeikkel, amelyek úgy szívják magukba a fluort, mint a mi vörös vérsejtjeink az oxigént?…

Ezek az emberek be vannak zárva bolygójuk szűk határai közé. Bizonyára már régóta vándorolnak, hogy magukhoz hasonlókat keressenek, vagy legalábbis olyan bolygókat, amelyek fluoros légköre megfelelne nekik. De hogy találjanak meg a világmindenség végtelenjében ilyen roppant ritka gyöngyszemeket, hogyan jussanak el hozzájuk többezer fényév távolságán át? Így már érthető a kétségbeesésük és nagy kiábrándultságuk most, hogy — bizonyára már nem először — oxigénes emberekkel találkoztak.

Az idegenek folyosóján hatalmas épületek látképei váltották fel a fluoros bolygó panorámáját. A befelé lejtő falak a tibeti építkezésre emlékeztettek. Sehol sem voltak derékszögek, vízszintes síkok — a formák sima hajlatokkal, csavar— vagy csigaszere fordulatokkal haladtak a függőleges felől a vízszintes felé. A távolban sötét nyílás bukkant fel, amely körvonalait tekintve csavart tojásidomhoz hasonlított. Amikor közeledve nőttön-nőtt, látható lett, hogy az alsó része csigavonalban tekeredő széles út, amely felfelé haladva belevész egy egész várossal felérő épület óriási bejáratának sötétségébe. A bejárat fölött vörösbe foglalt nagy kék jelek látszottak, amelyek messziről vízfodrokra emlékeztettek. A bejárat egyre közeledett. Mélyében láthatóvá vált egy gyéren világított óriási terem, melynek falai úgy ragyogtak, mint a foszforeszkáló folypát.

A kép egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen eltűnt. Az ámuló űrhajósokat, akik arra készültek, hogy valami rendkívülit látnak, mintha ütés érte volna. A folyosót az átlátszó falon túl a szokásos kékes fénnyel világították ki. Megjelentek az idegen űrhajósok. Ezúttal heves taglejtésekkel, nagyon gyorsan mozogtak.

E pillanatban a képernyőn egy folytatatásos képsor jelent meg. A képek olyan gyorsan peregtek tova, hogy a személyzet alig tudta követni, mit is ábrázolnak. Valahol a világűr sötétjében ugyanolyan fehér űrhajó halad, mint amilyen most ott függ a Tellur mellett. Látni lehetett, ahogy mindenfelé sugarakat szórva, villogva forog a középső gyűrűje. A gyűrű forgása hirtelen megszűnt, és az űrhajó egy kékes fényű törpecsillagtól nem messzire függve maradt a végtelen űrben.

Az űrhajóból — a képernyőn kis vonalak alakjában felvillanó — sugarak lövelltek a messziségbe, a bal alsó sarokban pedig feltűnt egy másik űrhajó. A repülő vonalkák elérték ezt a másikat, amely mozdulatlanul állt egy földi űrhajó mellett; az emberek az utóbbiban a Tellurra ismertek. Ekkor a fehér űrhajó, társának hívására, elindult a Tellur mellől — valahová a fekete messzeségbe.

Mut Ang olyan hangosan felsóhajtott, hogy alárendeltjei néma kérdéssel fordultak feléje.

— Igen! Hamarosan elmennek. Valahol nagyon messzire, haladt egy máik űrhajójuk. Valamilyen módon érintkezésben voltak egymással, bár nem tudom, hogyan lehetséges ez, amikor mérhetetlen távolságok választják el egymástól a két űrhajót. Most történt valami a másik űrhajóval, hívása eljutott ide, ezekhez az idegenekhez, bár helyesebb volna, ha barátainknak nevezném őket.

— Lehet, hogy nem sérült meg, hanem valami fontosat talált? — kérdezte halkan Tajna. — Lehet. De mindegy, hogy mi történt — elmennek. Teljes erőnkből igyekeznünk kell, hogy minél több adatot átvegyünk és feljegyezzünk. És ami a fő: térképeket az útvonalukról, találkozásaikról… Mert nem kételkedem abban, hogy már találkoztak ilyen oxigénes emberekkel, amilyenek mi vagyunk.

Az idegenekkel való tárgyalásokból kiderült, hogy már csak huszonnégy óra hosszat maradhatnak. Az emberek, akik különleges serkentőszereket vettek be, eszeveszetten dolgoztak, és győzték is a versenyt a fluoros bolygó gyors szürke lakóinak kimeríthetetlen energiájával.

Másolatot készítettek képes és szöveges tankönyvekről, úgyszintén magnóra vették az idegen nyelv hangzását is. Kicseréltek egész ásvány-, víz— és gázgyűjteményeket is, amelyeket szilárd, áttetsző ládikákban tároltak. Afra a fáradtságtól sápadtan állt a fiziológiai folyamatok görbéi, a genetikai sémák és képletek meg a fluoros bolygó lakóinak szervezeti fejlődését, az embrionális állapot szakaszait ábrázoló vázlat előtt. Ugyanakkor a fluoros fehérjék molekuláinak végtelen láncai meghökkentben hasonlítottak a mi fehérje-molekuláinkhoz: ugyanazok az energiaszűrők, ugyanazok a gátak, amelyek az élő anyagnak az entrópiával vívott harca során keletkeztek.

Eltelt húsz óra. A csőfolyosóban megjelent Tej és Kari; a kimerültségtől már-már félholtan hoztak szalagformájú csillagászati térképeket, amelyekben fel volt tüntetve a Tellur egész útja a Naptól a találkozás helyéig. Az idegenek még jobban fokozták az iramot.

A földiek emlékezőgépeinek képmagnószalagjai rögzítették teljesen ismeretlen csillagok elhelyezkedését, ismeretlen jelekkel jelzett távolságokat, asztrofizikai adatokat, amelyek bonyolult cikcakkokban keresztezték a két fehér űrhajó útját. Mindezt majd később kell kihüvelyezni azoknak a magyarázó táblázatoknak alapján, amelyeket már előre kikészítettek az idegenek.