Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

— Megcsókolhatom, Csara? — kérdezte hangosan.

Csara Nandi nem válaszolt, felugrott a lift lépcsőjére, s egész testében reszketve átölelte a vörös fürtű asztronavigátort, aztán ugyanúgy, némán leugrott, és elfutott onnét.

Erg Noor és Nisa együtt ment fel a liften.

Az emberek némán, mozdulatlanul álltak, amikor a Hattyú fényesen kivilágított fedélzetének kiugrásán, a fekete nyílás előtt egy másodpercre megállt két alak: egy magas férfi és egy karcsú leány, hogy a Föld utolsó üdvözletét fogadja.

Veda Kong görcsösen összeszorította kezét, s Dar Veter hallotta, hogy megreccsennek Veda ujjperecéi.

Erg Noor és Nisa eltűnt. A fekete nyílásból egy tojás alakú lemez emelkedett föl, ugyanolyan szürke színű volt, mint az egész hajótest. Még egy másodperc, aztán már a legélesebb szem sem különböztethette meg a korábbi nyílás nyomait az óriási hajótest meredek felületén.

A csillaghajó függőlegesen állt a szétterpesztett támpilléreken; volt benne valami emberhez hasonló. Ezt a benyomást talán az orr-rész kerek gömbje kelthette, amelyet hegyes süveg fedett, s ragyogó jelzőfényei a szemhez hasonlítottak. Vagy talán a hajó központi tartályrészén elhelyezett bordás ékek okozták, amelyek a régi lovagi páncélok vállvédőire hasonlítottak. A csillaghajó ott függött a magas pilléreken, olyan volt, akár egy szétterpesztett lábú óriás, amint megvetően és magabiztosan néz el az emberek tömege felett.

Felbõdült az elsőfokú készültség félelmetes jelzése. Mintegy varázsütésre a hajó mellett megjelentek a széles, magajáró lapos járművek, amelyek magukkal vitték a búcsúzok tömegét. Félrehúzódtak, de a gépről nem vették le sugaraikat és hangvevőiket a három lábon álló televizofonok és reflektorok sem. A Hattyú szürke teste elhalványodott, s szinte elvesztette hatalmas méreteit. A hajó „fején” fenyegető vörös fény gyúlt fel: jelezte, hogy a hajó indulásra kész. A motorok erős remegése végigfutott a kemény talajon, a csillaghajó forogni kezdett állványain, hogy betájolódjék a repüléshez. Mind messzebb és messzebb távolodtak a búcsúztatók, amíg át nem lépték a szél felőli oldalon a sötétben felvillanó biztonsági vonalat. Az emberek itt sietve leugráltak a járművekről, amelyek visszasiettek a többiekért.

— Az űrhajósok nem látnak többé bennünket vagy legalább a mi égboltunkat? — kérdezte Csara a hozzá lehajló Mven Masztól.

— Nem. Legfeljebb csak sztereoteleszkópon át…

A csillaghajó gerince alatt zöld fények gyúltak fel. A központi épület tornyán vadul forogni kezdett a rádiótorony, hogy a szélrózsa minden irányába elküldje a figyelmeztetést az óriáshajó felszállásáról.

— A csillaghajó most kapja az indítójelet! — zendült fel egy acélos hang olyan erősen, hogy Csara megremegett tőle, s Mven Maszhoz simult. — Akik a körön belül maradtak, emeljék fel kezüket! Emeljék fel kezüket, különben halál vár rájuk! Emeljék fel kezüket, különben… — kiabálta az automata mindaddig, amíg a fényszórók végig nem pásztázták a mezőt, hogy megkeressék mindazokat, akik véletlenül a biztonsági körön belül maradtak.

A fényszórók nem találtak senkit, fényük kihunyt. A robotgép kiáltó szava újra felhangzott, s Csara úgy érezte, hogy ez a hang most még dühösebb:

— A harangjel után forduljanak háttal a hajónak, s hunyják be szemüket! Ne nyissák ki szemüket a második harangjelzésig! Forduljanak háttal, hunyják be szemüket! — üvöltötte riasztóan és fenyegetően a robotgép.

— Szörnyű ez! — suttogta Veda Dar Veternek.

A férfi nyugodtan levette övéről az összegöngyölített félálarcokat a fekete szemüveggel, egyet feltett Veda fejére, a másikat maga vette fel. Éppen csak megerősítette a szalagot, amikor vadul, de most már magasabban megcsendült a harang a jelzőberendezések tetőzete alatt.

A hang megszakadt, s a mély csendben közönyösen ciripeltek a tücskök.

A csillaghajó váratlanul dühös üvöltést hallatott, s kioltotta fényeit. Ez a szívet tépő üvöltés egyszer, kétszer, háromszor, négyszer hasította át a sötét síkságot, s az érzékenyebb idegzetú emberek úgy érezték, mintha maga a hajó kiáltana a búcsú okozta fájdalmában.

Az üvöltés éppen olyan váratlanul megszűnt. Elképzelhetetlenül ragyogó lángfal keletkezett a hajó körül. Egy pillanatra a világon minden megszűnt, csak ez a kozmikus láng égett. A tűztorony oszloppá vált, hosszan elnyúlt, vakítóan ragyogó vonal lett belőle. A harang másodszor is megszólalt, s a megforduló emberek az üres síkságot látták maguk előtt, amelyen az izzó talaj óriási foltja vöröslött. Egy nagy csillag volt fent a magasban, a Hattyú távolodott.

Az emberek lassan az elektrobuszokhoz mentek, de közben hol az égre, hol pedig a felszállás helyére néztek, amely meglepően élettelenné vált, mintha újra feltámadt volna itt EJ Hómra régi sivataga, elmúlt idők vándorainak félelme és csapása.

A látóhatár déli részén kigyúltak az ismerős csillagok. Minden szempár arrafelé fordult, ahol a ragyogóan kék Ahernar kelt föl. Ott, ennél a csillagnál lesz majd a Hattyú nyolcvannégy év múlva, amely alatt óránként 900 millió kilométer sebességgel halad útján. Számunkra nyolcvannégy, a Hattyú számára csupán negyvenhét. A Hattyú utasai talán új világot teremtenek ott szépet és boldogat, a cirkónium csillag zöld sugarai alatt.

Dar Veter és Veda Kong utolérte Csarát és Mven Maszt. Az afrikai felelt a leány előbbi szavaira.

— Nem, nem bánatot, hanem nagy, szomorú büszkeséget érzek én ma. Büszke vagyok magunkra, akik mind magasabbra emelkedünk bolygónkkal, és egybeolvadunk a Világmindenséggel. Szomorú vagyok azért, mert oly kicsivé válik a mi kedves Földünk… Nagyon-nagyon régen a maják, a közép-amerikai vörösbőrű indiánok egy büszke, és szomorú feliratot hagytak maguk után. Átadtam ezt a feliratot Erg Noornak, ez díszíti majd a Hattyú könyvtár-laboratóriumát.

Az afrikai körülnézett, észrevette, hogy barátai utolérték, s hallgatják őt, s hangosabban folytatta:

— „Te, aki majd később mutatod meg itt arcodat! Ha gondolkozol, megkérdezed: kik voltunk mi? Kik voltunk mi? Kérdezd meg a napfelkeltét, kérdezd meg az erdőt, kérdezd a hullámot, kérdezd a vihart, kérdezd a szerelmet. Kérdezd a Földet, a szenvedések és a szeretet Földjét. Kik vagyunk mi? Mi vagyunk a Föld!”

— S én is ízig-vérig a Föld vagyok! — fűzte hozzá Mven Masz.

Ren Boz futott szembe velük. Szaggatottan szedte a lélegzetet. Körülvették a fizikust, aki néhány szóval elmondotta nekik a példátlan eseményt: két óriási csillagsziget gondolatának első találkozását.

— Úgy szerettem volna, ha ideérek még a hajó felszállása előtt — mondta Ren Boz bánatosan —, hogy elmondhattam volna ezt Erg Noornak. Ő már a fekete bolygón rájött, hogy a spirálkorong egy rendkívül távoli, egészen idegen világ csillaghajója, s hogy ez a különös hajó nagyon sokáig repült a világűrben.

— Erg Noor tehát sohasem tudja meg, hogy az a csillagkorong a Világmindenség szörnyű mélységeiből, egy másik galaxisról, az Androméda-ködről érkezett? — kérdezte Veda Kong. — Mily fájdalmas, hogy nem várhatta meg ezt a mai közlést!

— Meg fogja tudni! — mondta határozottan Dar Veter. — Megkérjük az Energia Tanácsot, hogy engedélyezzen rendkívüli adást a 36. űrállomás útján. Hívásunk tizenkilenc órán belül még elérheti a Hattyút!