Ivan Jefremov: Az Androméda-Köd

Junij Ant kétkedő pillantást vetett Ren Bozra.

— Maga bármely pillanatban hajlandó vitázni, s elfelejti, hogy most az Androméda-köd beszél velünk, 450000 parszek távolságról.

— Ó, igen! — mondta zavartan Ren Boz. — Még helyesebb volna azt mondani, hogy másfél millió fényév távolságból. A közlést tizenötezer évszázaddal ezelőtt küldték.

— S mi most azt látjuk, amit jóval a jégkorszak beköszönte s az ember földi megjelenése előtt indítottak útnak! — Junij Ant észrevehetően ellágyult.

A vörös vonalak körforgása most már meglassult, a képernyő elsötétedett, majd újra megvilágosodott. A szürkületi lapos síkság alig volt kivehető a szegényes fényben. A síkságon különös gomba alakú építmények voltak szétszórva. A látható rész innenső széle közelében hideg fénnyel ragyogott egy gigantikus kék kör, akkora, mint a síkság; nyilvánvalóan fémes felülete volt. Pontosan a kör közepén, egymás fölött kétszeres kidomborodasú korongok függtek. Nem, nem függtek, hanem lassan emelkedtek egyre magasabbra. A síkság eltűnt, s a képernyőn most már csak az egyik korong maradt, amely lent jobban kidomborodott, mint fent, s durva spirális bordazata volt mindkét oldalán.

— Ezek azok… Ezek!… — kiáltott fel csaknem egyszerre a két tudós, mert mindkettő arra gondolt, mennyire hasonlít ez a kép annak a spirálkorongnak fényképeihez és rajzaihoz, amelyet a 37. expedíció a Vascsillag bolygóján talált.

Most a vörös vonalak újabb örvénylő tánca következett, aztán a képernyő kihunyt. Ren Boz várt, egy másodpercre sem merte levenni tekintetét a képernyőről. Az első emberi tekintet, amely egy másik galaxis életéhez és gondolatvilágához elérhetett! De a képernyő csak nem gyulladt fel ismét. A televizofon oldallapjánál Junij Ant szólalt meg.

— Az összeköttetés megszakadt. Nem várhatunk tovább, nem vehetjük igénybe a földi energiát. Az egész bolygó belerendülne. Meg kell kérnünk a Gazdasági Tanácsot, hogy programon kívüli vételeket a mainál kétszerte gyakrabban rendezzen, de ez legkorábban egy év múlva válik lehetségessé a Hattyú felküldése után. Most már tudjuk, hogy a Vascsillag bolygóján levő csillaghajó onnét jött. Ha nincs Erg Noor felfedezése, akkor egyáltalán nem értjük meg, amit láttunk.

— S az a korong onnét jött? Mennyi ideig repült? — kérdezte szinte önmagát Ren Boz.

— Élettelenül haladt, körülbelül kétmillió évig a két galaxist elválasztó téren át — válaszolta komoran Junij Ant —, amíg menedéket nem talált a T-csillag bolygóján. Ezek a csillaghajók nyilván úgy vannak megépítve, hogy önműködően szállnak le, bár ezer meg ezer éven át egyetlen élőlény sem nyúlt a kormányfogantyúkhoz.

— Talán sokáig élnek?

— Nem éppen millió évekig, mert ez ellenkezik a termodinamika törvényeivel — válaszolta hűvösen Junij Ant. — S bár a méretei kolosszálisak, a spirálkorong mégsem hordhatja magában egy egész bolygó embereit… gondolkodó lényeit. Nem, egyelőre a mi galaxisaink nem érhetik el egymást, s nem is léphetnek kölcsönös kapcsolatba.

— De léphetnek — mondta határozottan Ren Boz, majd elbúcsúzott Junij Anttól, s visszament az űrkikötő terére.

Dar Veter Vedával, Csara pedig Mven Masszái együtt egy kissé távolabb állt a búcsúzok két hosszú sorától. Minden fej a központi épület felé fordult. Egy széles jármű suhant el zajtalanul mellettük, amerre elmentek, emberek integettek, és — ezt csak a legrendkívülibb esetekben engedték meg maguknak társaságban — búcsúszavakat kiáltottak. A Hattyú személyzetének mind a huszonkét tagja volt a kocsin.

A kocsi a csillaghajóhoz érkezett. A magas, mozgó liftnél már emberek várakoztak, akik fehér munkaruhát viseltek, arcuk a fáradtságtól szürke volt: a búcsúztató bizottság húsz tagja volt ez. A bizottságot főleg a kikötő mérnökeiből állították össze. A legutóbbi napokban számológépek segítségével ellenőrizték az expedíció egész felszerelését, s tenzorkészülé-keikkel megvizsgálták, hogy a hajó teljesen rendben van-e.

A bizottság elnöke — a csillaghajózás hajnalán meghonosodott szokás szerint — jelentést tett Erg Noornak, akit ismét a csillaghajó és az Ahernarra induló expedíció vezetőjének választottak meg. A bizottság tcbbi tagja rájegyezte jelét arra a bronztáblácskára, amelyen a bizottsági tagok arcképe és neve volt; ezt átadták Erg Noornak, aztán elbúcsúztak és félrehúzódtak. Ekkor a búcsúzok szorosan körülvették a hajót. Felsorakoztak az űrhajósok előtt, hozzátartozóikat odaengedték a felvonó körüli szabadon hagyott kis térre. A filmfelvevőgépek megörökítették az űrhajósok minden mozdulatát, mint utolsó emléket, amely a bolygó számára megmarad.

Erg Noor messziről észrevette Ved át, s a kis bronztáblát széles űrhajós öve mögé dugva, határozott léptekkel odament a fiatal nőhöz.

— Milyen kedves, hogy eljött, Veda!…

— Tehettem volna másképp?

— Maga az én számomra a Föld és elmúlt ifjúságom jelképe.

— Nisa ifjúsága magával lesz mindörökre.

— Nem mondom, hogy semmit sem sajnálok — ez nem volna igaz. Mindenekelőtt sajnálom Nisát, társaimat, önmagamat is. Túlságosan nagy a mi veszteségünk. Amióta legutóbb visszatértem, még jobban megszerettem a Földet, forróbban, egyszerűbben, fenntartás nélkül.

— S mégis megy, Erg?

— Nem tehetek másként. Ha lemondanék róla, nemcsak a kozmoszt veszíteném el, hanem a Földet is.

— A hőstett annál nehezebb, mennél nagyobb a szeretet?

— Maga mindig nagyon jól megértett engem, Veda. De itt van Nisa is.

A vörös fürtű, lesoványodott, fiús külsejű leány odament hozzájuk, lesütötte a szemét, megállt.

— Olyan nehéz ez most. Maguk valamennyien… jók, derűsek…. tiszták, szépek… megválni, elszakítani testemet a Föld-anyától…. — az asztronavigátor hangja megremegett.

Veda ösztönösen magához vonta, s titokzatos, nőies vigasztaló szavakat suttogott fülébe.

— Kilenc perc múlva bezárják a nyílásokat — mondta tompán Erg, s le nem vette tekintetét Vedáról.

— Mily hosszú idő ez!… kiáltott fel egyszerűen, könnyfátyolos hangon Nisa.

Veda, Erg, Dar Veter, Mven Masz és a többi búcsúzó fájdalommal és csodálkozva érezte, hogy nem talál búcsúszavakat. Nem fejezhették ki érzéseiket e hőstettel kapcsolatban, amely azokért történik, akik még nincsenek, akik majd csak hosszú évek múlva lesznek. A fölrepülők és a búcsúzok tudták mindezt, mit mondhattak volna még itt a fölösleges szavak?

Milyen jókívánságok, tréfák vagy ígéretek befolyásolhatnák ezeknek az embereknek lelkét, akik mindörökre elhagyják a Földet, és a világűr végtelenjébe távoznak?

Az ember második jelzőrendszere tökéletlennek bizonyult, s átengedte helyét a harmadiknak. Szavakkal ki nem fejezhető, szenvedélyes érzelmeket rejtő, mélyreható tekintetek kapcsolódtak egymásba némán és feszülten, vagy itták magukba szomjasán El Hómra kopár és sivár világát.

— Elérkezett az idő! — Erg Noor hangja ismét ércesen csengett, mintha egy pásztor korbácsütése csattant volna, s mindenki mozgolódni kezdett.

Veda nem próbálta leplezni feltörő zokogását, s Nisához simult. A két nő másodpercekig állt így, arcát egymáshoz szorítva, szemét erősen behunyva, a férfiak pedig közben búcsúpillantásokat váltottak, és kezet szorítottak egymással. A lift már nyolc űrhajóst tüntetett el a csillaghajó ovális, feketéllő nyílásában. Erg Noor kézen fogta Nisát, valamit súgott neki. A leány arca fellángolt, kiszakította magát, és a csillaghajóhoz rohant. Mielőtt a felvonó lépcsőjére lépett volna, megfordult, s szembe találta magát a szokatlanul sápadt Csarával, aki nagy szemével nézett rá.