Ivan Jefremov: Az Androméda-Köd

Bölcs óvatosság lett volna, ha Veda lemond a további kutatásról. De miért kellene a tudósnak oly nagyon vigyáznia a saját személyére? Amikor embermilliók veszélyes munkát és kísérleteket végeznek, amikor Dar Veter és társai 57000 kilométer magasságban dolgoznak a Föld felett, s amikor Erg Noor olyan útra készül, ahonnét nincs visszatérés. E két embert Veda nagyon tisztelte, s egyikük sem hátrált volna meg… Nos, ő sem hátrál meg…

Tartalék-áramtelepek, elektronikus felvevőkészülék, két oxigéntartály… Majd ők ketten, a félelmet nem ismerő Miikó-val lemennek oda, s itt hagyják társaikat, hogy tanulmányozzák a harmadik termet.

Veda Kong azt javasolta munkatársainak, hogy egyenek valamit, frissítsék fel magukat. Elővették az utazók élelmiszertablettáit, a könnyen emészthető fehérjéből, cukorból és a kifáradást okozó toxinokat megsemmisítő preparátumokból, vitaminokból és idegserkentőkből összesajtolt kis pirulákat. Veda nyugtalan és türelmetlen és étvágytalan volt. Miiko csak negyven perc múlva jött vissza. Kiderült, hogy nem bírt magával, és átvilágított néhány szekrényt, hogy megállapíthassa tartalmukat.

A japán gyöngyhalásznők utóda egy pillantással mondott köszönetet Veda Kongnak, s máris felkészült a további tennivalókra.

Vékony vörös kábelek húzódtak az átjáró közepén. A két nő fején az önvilágító gázkorona sápadtlila színű sugarai nem törhették át az ezer esztendős homályt előttük, ahol az ereszkedő mind meredekebbé vált. Tompán és egyenletesen nagy, hideg cseppek hullottak a mennyezetről. Oldalt és lent a repedésekben tovafutó víz halk csobogása hallatszott. Az átható nyirkos levegő halálosan mozdulatlan volt a zárt, sötét barlangban. Csak az ilyen helyeken tapasztalható ez a csend, amelyet maga a földkéreg érzéketlen, halott és dermedt anyaga őriz. Fent, a természetben — bármilyen mély legyen is ez a hallgatás — mindig megérezni a rejtett, megbúvó életet, a víz, a levegő vagy a fény mozgását.

Miiko és Veda önkéntelenül is rabul esett a mély barlangból áradó hipnózisnak; ez a barlang úgy rejtette el sötét mélyébe mindkettőjüket, mintha a kihalt múltban jártak volna, amelyet eltörölt az idő, s amely csupán a képzelet látomásaiban támadt fel újra.

Nemsokára a lejtő végére értek, bár az átjáró padlóját ragadós és vastag agyag borította. A falakról levált tömbök helyenként arra kényszerítették őket, hogy felkapaszkodjanak rájuk, s a mennyezet meg a ledőlt tömeg közötti résen kússzanak át. Miiko és Veda fél óra alatt 190 méter mélységbe jutottak le, és elértek egy sima falhoz, amelynek nekiütközve, nyugodtan hevert a két felderítő robotgép. Egyetlen villantás elegendő volt, hogy a falban egy tömör és légmentesen elzárt, rozsdamentes acélból készült ajtót ismerjenek fel. Ismeretlen jelekkel telerajzolt két domború kör volt belevésve az ajtó közepébe, rajta aranyozott nyilak és fogantyúk. A zár úgy volt nyitható, ha összerakták rajta a jelszót. Mind a két archeológus ismert efféle berendezéseket, amelyek azonban korábbi korszakba tartoztak. Rövid tanácskozás után a két archeológus megvizsgálta a zárat. Nagyon hasonlított azokra a gonosz ravaszsággal készített zárakra, amelyekkel az emberek a múltban meg akarták védelmezni kincseiket az „idegenektől”. A Megosztott Világ Korszakában még megvolt az emberek felosztása „hozzátartozóra” és „idegenre”. Az ilyen ajtók robbanó lövedékeket, mérges gázokat, vakító sugarakat lövelltek ki; ha valaki megpróbálta kinyitni őket, elpusztították a gyanútlan kutatókat.

A szilárd fémekből vagy különleges műanyagokból készült mechanizmusok évezredek alatt sem pusztultak el, és sok emberi életet oltottak ki, amíg az archeológusok meg nem tanulták, hogyan tegyék ártalmatlanná ezeket az acélajtókat.

Nyilvánvalóvá vált, hogy az ajtót különleges műszerekkel kell kinyitniok. Vissza kellett térniök a barlang legfőbb titkának küszöbéről. Ugyan ki kételkedett volna abban, hogy az erősen zárt ajtón túl valami olyan rejtőzik, amelyet a távoli múlt emberei a legfontosabbnak és legértékesebbnek gondoltak? Veda és Miiko kioltották lámpájukat, s a koronák fényénél leültek, hogy megpihenjenek, és harapjanak valamit.

— Ugyan mi lehet ott? — sóhajtotta Miiko, s le nem vette tekintetét az ajtóról, amelyen gőgösen ragyogtak az arany jelek. — Mintha csak gúnyolódnának velük: „nem engedlek be benneteket, nem árulok el nektek semmit!…”

— S mit világított át a második terem szekrényeiben? — kérdezte Veda, hogy elűzze primitív és hiábavaló bosszúságát, amelyet a váratlan akadály miatt érzett.

— Gépek tervrajzait, könyveket, amelyeket nem fából készült régi papírra, hanem fémlemezre nyomtattak. Meg aztán — a látszat után ítélve — filmtekercseket, jegyzékeket, a csillagokról és a Földről készített térképeket.

— Az első teremben gépminták, a másodikban hozzájuk való műszaki dokumentáció, a harmadikban — hogy is mondjam… — a korszak értékei, amikor még megvolt a pénz. Nos, mindez megfelel a sémának.

— De hol van bennük a mai értelemben vett érték? Hol vannak az emberiség szellemi fejlődésének: a tudománynak, a művészetnek és az irodalomnak a vívmányai? — kiáltott fel Miiko.

— Remélem, hogy ott vannak az ajtón túl — válaszolta nyugodtan Veda —, de nem fogok csodálkozni, ha ott fegyverekre bukkanunk.

— Mire?

— Fegyverre, a gyors tömegpusztítás eszközére. A kis Miiko töprengett magában, elszomorodott, majd halkan megszólalt:

— Igen, ez törvényszerű, ha elgondolkozunk e rejtekhely célján. Itt rejtették el az esetleges megsemmisüléstől a legfontosabb műszaki és anyagi értékeket az akkori nyugati civilizációból. De mit tartottak a legfontosabbnak, ha még nem alakult ki az egész bolygó, sőt az akkori országok népeinek társadalmi véleménye sem? Az adott pillanatban egy uralkodó csoport, amely gyakorta egyáltalán nem megfelelő emberekből állt, állapította meg, hogy szükség van-e valamire, és fontos-e valami? Ezért itt egyáltalán nem az található, ami az emberiség szempontjából valóban a legnagyobb érték volt, hanem az, amit egyik vagy másik csoport annak tartott. Ezek a csoportok arra törekedtek, hogy elsősorban a gépeket meg talán a fegyvert őrizzék meg, mert nem értették meg azt, hogy a civilizáció történelmileg épül fel, akár az élő szervezet.

— Igen, a munkában szerzett tapasztalat, az ismeretek, a technika, az anyagkészletek, a legtisztább vegyi anyagok és az építmények növekedése és elsajátítása útján. Egy elpusztított magas civilizáció helyreállítása elképzelhetetlen, ha hiányzanak a nagy szilárdságú öntvények, ritka fémek, a gépek, amelyek nagy termékenységgel és a legkisebb eltérésekkel dolgoznak. Ha mindez megsemmisülne, akkor honnét vesszük az anyagokat és tapasztalatot, honnét vesszük azt a képességet, hogy megalkossuk az egyre bonyolultabbá váló kibernetikai gépeket, amelyek kielégíthetik embermilliárdok szülségleteit?

— Éppen ily elképzelhetetlen volt akkor visszatérni a gép nélküli civilizációhoz, amilyen például az antik civilizáció volt, amelyről olykor álmodoztak.

— Természetesen. Az antik kultúra helyett szörnyű éhség támadt volna. Az individualista álmodozók nem akartak belenyugodni, hogy a történelem nem tér vissza.

— Nem állítom határozottan, hogy az ajtón túl fegyver van — tért vissza a fõtémához Veda —, de sok érv szól emellett. Ha a rejtekhely építői abba a hibába estek — mint ahogyan ez az akkori időket jellemezte —, hogy összetévesztették a kultúrát a civilizációval, és nem értették meg, hogy feltétlenül szükség van az emberi érzelmek nevelésére és fejlesztésére, akkor számukra nem volt életbevágóan fontos a művészet és az irodalom vagy az adott pillanat követelményeitől távol álló tudomány. Azokban az időkben még a tudományt is hasznos és haszontalan tudományra osztották, nem is gondoltak a tudomány egységére. Az ilyen tudományt és művészetet csak kellemesnek találták, de nem tartották az emberi élet mindenkor hasznos és szükséges kísérőjének. És itt, az ajtó mögött a legfontosabb rejlik. S én a fegyverre gondolok, bármilyen nevetségesnek és ostobának tűnik is ez nekünk, mai embereknek. Veda elhallgatott, s az ajtóra meredt.