Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Egyszerre valami megváltozott ebben a homály és szörnyű hideg közepette lebegő, magára hagyott kis világban. Dar Veternek nem jutott rögtön eszébe, hogy a planetáris gép fényszórói gyulladtak fel. A sötétség még feketébbé vált, meghomályosodtak az erősfényű csillagok, de a szerelőtér és az állványzat észrevehetően kivált a ragyogó fehér fényben. Néhány perc múlva az Altaj csökkentette a feszültséget, a fény sárgává, gyengébbé vált. A planetáris gép takarékoskodott akkumulátorainak energiájával. Ismét, akárcsak nappal, mozgásba jöttek a burkoló-lemezek négyzetei és ellipszisei, a tartószerkezetek rácsai, a tartályok hengerei és csövei, amelyek fokozatosan megtalálták helyüket az űrállomás vázán.

Dar Veter kitapogatta a harántgerendát, belekaji iszkodott az acélkötegekből készült korlát görgős fogantyúiba, eltaszította magát lábával, s kapaszkodva megindult fölfelé. A planetáris gép bejárati nyílásán megnyomta a fogantyúban levő féket, s éppen a kellő pillanatban állt meg, mielőtt a bezárt ajtóba ütközött volna.

Az átjáró kamrában nem tartották fenn a normális földi nyomást; ezzel csökkentették azt a levegőveszteséget, amely a sok munkás be- és kijárásakor keletkezett. Dar Veter ezért le sem vetette védőruháját, s belepett a második kamrába, amelyet ideiglenesen segédkamrának rendeztek be; itt kapcsolta le sisakját és telepeit.

Kinyújtóztatta a védőruhától fáradt testét, majd határozottan megindult a belső fedélzeten, élvezte, hogy visszatérhetett a majdnem normális gravitációhoz. A gép mesterséges gravitációja szakadatlanul működött. Kimondhatatlanul kellemes érzés tölti el az embert, amikor szilárd talajt érez a lába alatt, nem pedig a bizonytalan űrben lebegő könnyű kis ingatag alkotmányt! A lágy fény és a meleg levegő, a kényelmes karosszék szinte hívogatta, nyújtózzék ki, s adja át magát a gondolattalan édes pihenésnek. Dar Veter egyszerre átélte azoknak az őseinek örömét, akik valaha a régi regényekben annyi csodálkozást keltettek benne. A hideg sivatagban, az ázott erdőben vagy a jégborította hegyekben megtett hosszú út után éppen így mentek be azok is a meleg hajlékba: házba, kunyhóba, vagy nemezlapokból készült sátorba. S akkor is, akárcsak most, vékony falak rekesztették ki a hatalmas és veszélyes világot, amely ellenségesen vette körül az embert, s e falak megóvták az ember számára a meleget és a ftnyt, lehetővé tették, hogy pihenjen, összegyűjtse erejét, elgondolkozzék további dolgain.

Dar Veter nem engedett a karosszék és a könyv csábításának. Összeköttetésbe kellett lépnie a Földdel, hiszen a magasságban az egész éjszaka folyamán ragyogó világítás megijesztheti a megfigyelőket, akik az obszervatóriumokból nézik az építkezést. Ezenkívül be kellett jelentenie, hogy a pótlásra határidő előtt van szüksége.

Ma szerencséje volt az összeköttetéssel, Grom Ormmal nem a Code-jelek útján, hanem televizofonon lépett kapcsolatba: ez a készülék igen nagy teljesítő képességű volt, mint minden bolygóközi hajóé. Az öreg elnök nagyon elégedett volt, s azonnal intézkedett, hogy állítsák össze az új munkacsoportot, és gyorsítsák meg az alkatrészek szállítását.

Amikor kilépett az Altaj vezetőfülkéjéből, Dar Veter áthaladt a könyvtáron, amelyet most hálószobává alakítottak át; a falak mentén két szinten fekvőhelyeket helyeztek el. A fülkéket, az étkezőket, a konyhát, az oldalfolyosókat és a hajtóművek elülső helyiségét szintén pótágyakkal szerelték fel. A planetáris gépet állandó támaszponttá változtatták; a gép most túlzsúfolt volt. Dar Veter alig vonszolta lábát, úgy haladt végig a folyosón, amelyet meleg tapintású, barna műanyag lemez borított, s lustán nyitotta és csukta a szorosan záró hermetikus ajtókat.

Azokra a csillaghajósokra gondolt, akik évtizedeket töltöttek egy ilyen hajó belsejében, semmiféle remény nem volt bennük, hogy elhagyhatják a hajót, s a szabadba juthatnak a gyilkosán hosszú határidő letelte előtt. Ő a hatodik hónapot tölti itt, mindennap elhagyja a szűk helyiségeket, s a bolygóközi űr nyomasztó térségében dolgozik. S mégis fájóan vágyik a drága Föld után, a földi puszták, tengerek, a pezsgő életű lakóövezeti központok után. Erg Noor, Nisa és rajtuk kívül még húsz ember, a Hattyú egész személyzete pedig egy évszázadot tölt majd a csillaghajón, ha a hajónak a Földre való visszatérését is beleszámítjuk. Senki sem élhet ily sokáig! Testüket ott égetik és temetik majd el a mérhetetlen messzeségben, a zöld cirkónium csillag bolygóm…

Vagy pedig az életük megszakad a repülés alatt, s ebben az esetben a koporsóvá vált rakétába zárva repülnek a világűrben… így hánykolódtak a tengeren a távoli ősök koporsócsónakjai, amelyek halott hősöket hordoztak hátukon. De az emberiség történetében még sohasem voltak olyan hősök, akik vállalták volna, hogy életfogytiglan bezárkóznak egy hajóba, s visszatérésük mindenféle reménye nélkül elrepültek volna a világűrbe. De nem, nincs igaza, Veda most megróná őt! Csak nem feledkezhet el azokról a névtelen harcosokról, akik a régi időkben az emberi méltóságért és szabadságért küzdöttek, s még sokkal félelmetesebbet: életfogytiglani börtönt vállaltak nedves pincékben, s szörnyű kínzásokat viseltek el. Igen, azok a hősök erősebbek és igazabbak voltak még az ő kortársainál is, akik most arra készülnek, hogy a legnagyszerűbb repülést hajtsák végre a világűrbe, s távoli világok után kutassanak!

S ő, Dar Veter, aki még soha nem hagyta el hosszabb időre szülőföld-bolygóját, jelentéktelen ember hozzájuk képest, nem pedig az ég angyala, ahogyan tréfából nevezi őt a végtelenül kedves Veda Kong!

Az automata bányafejtő robotgép húsz napig dolgozott a nedves homályban, amíg sikerült szétszednie a tízezernyi tonna súlyú omladékot és megerősíteni a beomlott boltozatokat. A barlang mélyébe vezető utat megtisztították, most már csak ellenőrizni kellett, hogy biztonságos-e a járás. A kis robotkocsik, amelyeket hernyólánc és csavar hajtott, zajtalanul siklottak a mélybe. A műszerek minden újabb száz méter után jelentették a levegő összetételét, hőmérsékletét és nedvességtartalmát. A kocsik ügyesen kikerülték az akadályokat, s már 400 méter mélységbe hatoltak. Ekkor Veda Kong munkatársaival együtt behatolt az ősrégi barlangba. Kilencven esztendővel ezelőtt, a föld alatti vizek kutatása idején, a mészkő és homokkő között, amelynek egyáltalán nem volt olyan jellege, hogy ércet rejtene, az indikátorok egyszerre csak nagy mennyiségű fémet jeleztek. Nemsokára kiderült, hogy ez a helyiség megfelel a Den-Of-Kul nevű több évszázados barlangról szóló leírásoknak; ez a név egy kihalt nyelven annyit jelent, mint a Kultúra Menedéke. Azok a népek, amelyek a kultúrában és tudományban a leghaladóbbnak tartották magukat, szörnyű háború veszélyétől fenyegetve ebben a barlangban rejtették el civilizációjuk kincseit. A titkolózás és a titokzatosság nagyon elterjedt a régmúlt századokban.

Veda éppen olyan izgatott volt, mint legfiatalabb munkatársnője, amikor lefelé siklott a nedves vörös agyagon, amely a lejtős bejárat padlóját borította.

Képzelete hatalmas termeket rajzolt eléje, amelyekben légmentesen zárt páncélszekrények s ezekben egész filmtárak, rajzok, térképek vannak meg olyan szekrények, amelyeknek mélyén magnetofon-feljegyzések vagy emlékezőgép-szalagok rejtőznek, polcok, amelyeken vegyületek, öntvények és gyógyszerek mintái találhatók. Rég kihalt állatok kitömött példányai a víz és a levegő számára is áthatolhatatlan, átlátszó, üveges szekrényekben; növényi preparátumok, csontvázak, amelyeket a bolygó kihalt lakosságának megkövesedett csontjaiból állítottak össze. Aztán szilikollból öntött lemezeket képzelt maga elé, belsejükben a leghíresebb művészek festményeivel, látni vélte az emberiség szép képviselőiről készített szobrok egész galériáit, kimagasló személyiségek, művészien ábrázolt állatok szobrait, híres épületek modelljeit, feljegyzéseket nagy eseményekről, kőbe és fémbe vésve és így megörökítve…