Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Veda Kong még tovább álmodozott, amikor behatolt az óriási barlangba; ennek területe körülbelül három-négyezer négyzetméter lehetett. A sötétbe vesző mennyezet éles ívben hajlott meg, s hosszú cseppkövek lógtak le róla, amelyek csillogtak a villanyfényben. A terem fenséges hatást keltett. Mintha csak Veda aknainak megtestesítője volna, falainak mélyedéseiben, a sok-sok cseppkő-lerakódás és kiszögellés között gépek és szekrények látszottak. Az archeológusok örvendező felkiáltásokkal szóródtak szét a föld alatti terem szélein. A mélyedésekben álló gépek közül nem egy megőrizte lakkozásának fényét; kiderült, hogy ezek közlekedési gépek, amelyek annyira tetszettek a távoli múlt embereinek, s amelyeket a Megosztott Világ Korszakában az emberi műszaki lángelme csúcsteljesítményének tekintettek. Abban az időben valami okból rengeteg olyan gépet gyártottak, amelyek puha üléseiken csupán néhány embert szállíthattak. A gépek megépítése finom ízlésről tanúskodott, a kormány és a hajtómű mechanizmusa nagyon szellemes volt. Egyébként az ilyen gépek teljesen értelmetlenek voltak. Százezerszám nyüzsögtek a városok utcáin és az utakon, ide-oda vitték az embereket, akik — ki tudja miért — lakóhelyüktől távol dolgoztak, s mindennap siettek, hogy eljussanak munkahelyükre, s visszatérjenek lakásukhoz. A gépek vezetése veszélyes volt; rengeteg embert megöltek, sok milliárd tonna értékes szerves anyagot égettek el, amelyek a bolygó geológiai múltjában felhalmozódtak, s a légkört széndioxiddal mérgezték. A Gyűrű Korszakának archeológusai csalódottan látták, hogy ezeknek a furcsa gépeknek olyan sok hely jutott a barlangban.

Az alacsonyabb szinteken azonban nagyobb teljesítő képességű dugattyús motorok, villamos motorok, lökhajtású, turbina-és atommotorok voltak. Az üvegszekrényekben, a lerakódott vastag mészréteg alatt készülékek álltak függőleges sorokban, fényképezőgépek, számológépek, televíziós vagy más rendeltetésű készülékek lehettek. Ez a gépmúzeum, amely részben már rozsdás porrá omlott, részben azonban épen megmaradt, nagy történelmi értéket képviselt, mert fényt vetett a távoli idők technikai színvonalára; az ezekre az időkre vonatkozó történelmi okmányoknak nagy része elveszett a háborús és politikai zavarok idején.

Miiko Eigoro, Veda hűséges segítőtársa, aki ismét felcserélte a szeretett tengert a föld alatti üregek nedves homályával, a terem végén, egy vastag mészkőoszlop mögött egy fekete nyílást fedezett fel. Kiderült, hogy az oszlop egy gép állványa, s ennek lábánál egy halom műanyag por hevert; annak a védőpajzsnak maradványa volt ez, amely valamikor elzárta az átjárót. Az archeológusok lépésről lépésre haladtak a kutató csúszó kocsik vörös kábelei mentén, s eljutottak a második barlangba, amelyik csaknem azonos szinten volt, és amelyet légmentesen elzárt, üvegből és fémből készült szekrénysorok töltöttek meg. Az itt-ott már beomló falakon nagy betűs, angol nyelvű, hosszú felirat volt olvasható. Veda nem bírt magával, minél előbb meg akarta fejteni a szöveget.

A régi individualizmust jellemző öndicsérettel jelentették ki a menedék építői az utódoknak, hegy elérték a tudás magaslatait, és gigantikus eredményeiket itt őrzik a jövendő számára.

Miiko megvetóleg vállat vont:

— Már a feliratból is megállapítható, hogy a Kultúra Menedéke nevű barlang a Megosztott Világ Korszakának végéről való, a társadalom régi formájának utolsó éveiben jöhetett létre. Annyira jellemző rájuk ez az esztelen bizonyosság, hogy nyugati civilizációjuk örökké és változatlanul tovább él az úgynevezett fehér ember nyelvével, szokásaival, erkölcsével és nagyságával együtt. Gyűlölöm ezt a civilizációt!

— A múltat világosan, de egyoldalúan képzeli el, Miiko. Én a halott kapitalizmus csontvázának komor vonásain át azokat látom, akik a jövendőért harcoltak. Az ő jövendőjük a mi jelenünk. Magam előtt látom azt a sok-sok nőt és férfit, akik a fényt keresték a szűk és szegényes életben, akik oly jók voltak, hogy segítettek másoknak, s annyira erősek voltak, hogy nem keseredtek el a környező világ fojtó erkölcsi légkörében. S bátrak, esztelenül bátrak voltak!…

— Azok, akik ide rejtették kultúrájukat, nem voltak ilyenek — ellenkezett Miiko. — Nézze csak, itt csak technikai tárgyakat gyűjtöttek össze. Hencegtek a technikával, nem is törődtek azzal, hogy az erkölcsi és emocionális elvadulás mind erősebbé válik. Megvetették a múltat, nem látták a jövendőt!

Veda arra gondolt, hogy Miikónak igaza van. A menedékhely építőinek élete könnyebb lett volna, ha képesek lettek volna összhangba hozni mindazt, amit elértek, azzal, amit még tenniök kellett volna, hogy valóban átalakítsák a világot és a társadalmat. Ebben az esetben beszennyeződött, füstös bolygójuk, amelyen kiirtották az erdőket, amelyet papírral és üvegcseréppel, téglával és rozsdás vassal szórtak tele, úgy állt volna előttük, mintha csak a tenyerükön lett volna. Az ősök jobban megértették volna, mit kell még tenniök, és nem vakították volna el magukat öndicsérettel.

A harmadik terembe egy szűk akna vezetett, amely függőlegesen hatolt le 32 méter mélységbe. Veda két segítőtársával együtt Miikót is elküldte egy röntgenkészülékért, hogy átvilágíthassák a szekrényeket; ő maga hozzáfogott, hogy megszemlelje a harmadik barlangot, amelyben nem volt mészkő-lerakódás, sem agyagos hordalék. Az alacsony, négyszögletes öntött üvegszekrények kissé elhomályosodtak a behatolt nyirkosságtól. Az archeológusok szinte az üveghez tapadva nézték a drágakövekkel díszített ízléses, remekbe készült arany és platina ékszereket.

Az ékszerek után ítélve, ezeket a régi relikviákat abban a korszakban gyűjtötték össze, amikor az emberek még nem szabadultak meg az ősök tiszteletéből fakadó régi szokásuktól, hogy a régit értékesebbnek tartsák az újnál. Veda most is, akárcsak a felirat olvasásakor bosszúságot érzett amiatt az esztelen önhittség miatt, amellyel a régi kor emberei azt tartották, hogy az értékről alkotott fogalmaik és az ízlésre vonatkozó nézeteik évezredeken át változatlanul tovább élnek, s a késői utódok megváltoztathatatlan törvényeknek tekintik majd e nézeteiket.

A barlang távolabbi része egy magas és egyenes folyosóba ment át, amely lejtősen ereszkedett lefelé az ismeretlen mélységbe. A felderítő csúszó robotgépek jelzőműszerei a folyosó elején 304 méter mélységet jeleztek a felszín alatt. Mély repedések barázdálták a meredek boltozatokat, különálló gigantikus mészkőtömbökre szabdalták őket, amelyek közül egy-egy több ezer tonna súlyú lehetett. Veda nyugtalankodott. Sok barlang tanulmányozása révén szerzett tapasztalata azt súgta a fiatal nőnek, hogy a hegyhát lábánál a kőzettömeg egyensúlya bizonytalan. Az is lehetséges, hogy a tárház megteremtése óta eltelt századok alatt, földrengések következtében vagy a hegygerincnek mintegy 50 méteres emelkedése miatt a barlang eltolódott. Egy átlagfeladatot teljesítő archeológus-expedíció megfelelő felszerelés nélkül nem tudta biztosítani ezt a szörnyű tömeget. Csak az egész bolygó gazdasága szempontjából fontos célok tettek volna szükségessé ilyen nagy erőfeszítéseket.

Ugyanakkor azonban azok a történelmi titkok, amelyek az ilyen mély barlangban rejtőztek, esetleg műszaki szempontból is nagy értékűek voltak, mert elfelejtett, de a jelenkor számára is hasznos találmányokat tartalmazhattak,