Ivan Jefremov: Az Androméda-Köd

— Az adatokat összegyűjtötte?

— Itt vannak előttem.

— Hallgatom.

Mven Masz gyorsan feljegyezte a néhány számsort.

— Most minden attól függ, hogy a gép mikor veszi adataimat. Várjon, rögtön összeköttetésbe lépek az Agyközpont ügyeletes mérnökével. Az Alsófokú Bizonyosság agya a déli övezet ausztráliai szektorában van,

— S hol van a Felsőfokú Bizonyosság agya?

— Az északi lakóövezet indiai szektorában, ugyanott, ahol én… Átkapcsolok, várjon.

Az elsötétült képernyő alatt Veda megpróbálta, hogy maga elé képzelje az Agyközpontot. Képzeletében egy óriási emberi agyat látott, amely tele van barázdákkal és tekervényekkel, amely lüktet és él, pedig a fiatal nő tudta, hogy ezt a nevet a legfelsőbb osztályba tartozó óriási elektronikus kutatógépek kapták, amelyek úgyszólván minden feladat megoldására képesek voltak, amelyet a matematika eddig kidolgozott területei lehetővé tettek. A bolygón csak négy ilyen gép volt, s mindegyiket különféleképpen szakosították.

Veda nem sokáig várt. A képernyő felragyogott, s Mven Masz arra kérte őt, hogy hat nap múlva, késő este hívja fel ismét.

— Mven, a segítsége felbecsülhetetlen!

— Csak azért, mert bizonyos ismereteim és jogaim vannak a matematikában? A maga munkája viszont felbecsülhetetlen azért, mert ismeri a régi nyelveket és kultúrákat. Veda, maga túlságosan elmerült a Megosztott Világ Korszakában!

A tudós történésznő elkomorodott, de az afrikai oly jólelkűen és magával ragadóan kacagott, hogy Veda is elnevette magát, majd búcsút intett és eltűnt.

A megbeszélt időben Mven Masz ismét megpillantotta a fiatal nőt a televizofonban.

— Akár ne is szóljon, látom, hogy a válasz kedvezőtlen.

— Igen. A szilárdság alatta van a biztonsági határnak… Ha a megszokott úton járunk, akkor az elpusztult rész kiemelése egy köbkilométer mészkőnek felel meg.

— Tehát az a lehetőségünk marad meg csupán, hogy alagút ásása útján kiemeljük a második barlang szekrényeit — mondta szomorúan Veda.

— Megér-e ez a dolog ilyen nagy szomorúságot?

— Bocsásson meg, Mven, de maga is ott állt az ajtó előtt, amelyen túl titok rejtőzött. Magánál ez a titok nagy volt és mindent átfogó, nálam pedig kicsi. De emocionális szempontból az én balsikerem felér a magáéval.

— Mi ketten társak vagyunk a bajban. Biztosíthatom, hogy még többször is beleütközünk majd ilyen acélajtókba. Mennél merészebb és erősebb lesz a törekvés, annál gyakrabban ütközünk ajtóba.

— Valamelyik majd csak kinyílik!

— Ez az!

— De maga nem hátrált meg végleg?

— Természetesen nem. Újabb tényeket gyűjtök, helyesebb megoldások mutatóit szedem össze. A kozmosz ereje olyan valószínűtlenül nagy, hogy nagyon naiv dolog volna, ha egyszerű piszkavassal támadnánk reá… Éppen olyan ez, mintha maga szabad kézzel akarná kinyitni azt a veszélyes ajtót.

— S ha várnia kell egész életén át?

— Mit számít az én egyéni életem a tudomány ekkora lépéseihez képest?!

— Mven, hova lett a maga szenvedélyes türelmetlensége?

— Nem múlt el, csak megfékeztem. Megszenvedtem érte…

— S Ren Boz?

— Neki könnyebb. Folytatja útját, keresi elvont elméleteinek helyesbített megoldását.

— Értem. Egy pillanatra, Mven, valami fontosat akarnak közölni velem.

A képernyő kialudt, Veda eltűnt, s amikor a képernyő újra megvilágosodott, Mven Masz előtt mintha egészen más, fiatal és gondtalan nő állt volna.

— Dar Veter már ereszkedik le a Földre. Az 57. űrállomás határidő előtt elkészült.

— Ily hamar? Minden készen van?

— Nem, csak a külső szerelés és az erőgépek beállítása. A belső munka már egyszerűbb. Dar Vetert visszahívták, hogy pihenjen, s elemezze Junij Antnak azt a jelentését, amely a Gyűrű-összeköttetés új módjáról szól.

— Köszönöm, Veda! Nagyon örülök, hogy megláthatom Dar Vetert.

— Bizonyosan meglátja… De még nem fejeztem be. Az egész bolygó erőfeszítésével előkészítették az anamezonkészletet az új csillaghajó, a Hattyú számára. Akik felszállnak vele, meghívnak bennünket a búcsúzáshoz, amikor elindulnak visszatérés nélküli útjukra. Ott lesz-e?

— Ott leszek. A bolygó búcsúzóul a legszebbet és a legkedvesebbet mutatja majd meg a Hattyú személyzetének. A személyzet tagjai szeretnék megnézni Csara táncát, amelyet a Lángoló Kehely ünnepén táncolt. Csara maga megy oda, hogy a búcsúzás előtt megismételje táncát az El Hómra központi világűr-kikötőben. Majd ott találkozunk!

— Nagyon jó lesz, drága Mven Masz!

Észak-Afrikában, a Nagy Szirt-öböltől délre terül el az El Hómra, ez a hatalmas síkság. Mielőtt a passzátgyűrűk enyhültek és az éghajlat megváltozott volna, itt nyújtózott a hammada, ez a nagy sivatag, amelyen egyetlen fűszál sem nőtt; az egész sivatagot csiszolt kavicsok és háromszögletű, vöröses színárnyalatú kövek páncélozták, s ezektől kapta a hammada, a „vörös” jelzőt. Vakító, forró láng napfényes napokon, hideg szél őszi és téli éjszakákon, ez jellemezte e tengernyi sivatagot. A hammadából ma már csupán a szél maradt meg; a kemény talajú síkságon magas, kékes-ezüstös színű fűtenger hullámait rengette. Ezt a füvet a dél-afrikai pusztákról telepítették át ide. A szél süvítése és a hajladozó fűtenger a szomorúság és a pusztai természethez való közelség bizonytalan érzését keltette fel az emlékezetben, mintha az ember már találkozott volna ezzel az érzéssel az életben. Nemegyszer, s nem is azonos körülmények között, bánatában és örömében, vagy ha veszteség érte, és ha megtalált valamit, egyaránt.

Valahányszor egy-egy csillaghajó fel- vagy leszállt, körülbelül egy kilométernyi átmérőjű kiégett, megmérgezett kör maradt utána. Ezeket a köröket vörös acélhálóval vették körül, érintetlenül álltak ott egy teljes évtizeden át; ez az idő kétszeresen múlta felül a hajtóművek kipufogásából származó bomlási termékek élettartamát. Le- vagy felszállás után a világűr-kikötő más helyre költözött. Ez valahogyan az ideiglenesség, a rövidéletűség bélyegét ütötte a kikötő berendezésére és elhelyezésére egyaránt, s személyzetét hasonlatossá tette az ősi szaharai nomádokhoz, akik néhány évezreddel ezelőtt ezen a vidéken furcsa, púpos, hajlott nyakú, bütykös lábú állatok, úgynevezett tevék hátán terelgették itt nyájaikat.

A Bation nevű planetáris repülőgép az épülő műbolygó és a Föld között tett tizenharmadik útjáról magával hozta Dar Vetert az arizonai sivatagba, amely pusztaság maradt azután is, hogy az éghajlat megváltozott, mert talajában erős radioaktivitás halmozódott fel. A Megosztott Világ Korszakában, a magenergia felfedezésének hajnalán e sivatagban igen sok kísérletet hajtottak végre, és az új technika sok fajtáját próbálták ki. Mai napig is fertőzött volt ez a sivatag, a radioaktív anyagok bomlási termékei fertőzték meg; ezek az anyagok túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy árthassanak az embernek, de elég erősek, hogy akadályozzák a fák és bokrok fejlődését.

Dar Veter nemcsak a Föld elbájoló, csodás szépségében, a kék égben és a menyasszonyi ruhához hasonlatos könnyű fehér felhőkben gyönyörködött, hanem a poros talajban, a ritkás és kemény fűben is.

Alily gyönyörűség is volt az, hogy határozott léptekkel a Földön járt az arányló Nap alatt, s odatartotta arcát a száraz és friss szélnek. Csak aki már volt a kozmikus mélységek szegélyén, érthette meg bolygónk egész szépségét, azét a bolygóét, amelyet valaha a balga ősök „a bánat és siralom völgyének” neveztek!