Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

— Hátha ez valami jelszóra nyíló, egészen egyszerű mechanizmus, és ki tudjuk nyitni, ha mikrofonnal lehallgatjuk — mondta váratlanul, s odalépett az ajtóhoz. — Megkockáztassuk?

Miiko egy pillanat alatt ott állt az ajtó és barátnője között.

— Nem, Veda! Mire való ez az esztelen kockázat?

— Úgy érzem, hogy ez a barlang már-már összeomlik. Ha elmegyünk, többé nem térhetünk vissza… Hallja?

Nehezen kivehető, távoli zaj hatolt el az ajtó előtti kamrába. Hol lentről, hol meg fentről hallatszott.

Miiko azonban hajthatatlan volt. Hátát az ajtónak vetette, s széttárta karját.

— Hátha ott fegyver van, Veda! Hogyan lehetne ez a fegyver védtelen… Nem, gonosz ez az ajtó itt, akárcsak sok más.

Két nap múlva hordozható készülékeket hoztak a barlangba. A fényvisszaverő röntgen-képernyő, amelyet mechanizmusok vizsgálatánál használtak, a gyújtópont beállítású ultrarövidhullámú sugárzó-berendezés, amely az alkatrészek belső kapcsolatának elpusztítására szolgált, rendelkezésükre állt. De már nem jutottak odáig, hogy fel is használhatták volna őket. A barlang mélyéből egyszerre csak szakadozott dübörgés hallatszott. Lábuk alatt a talaj erős remegése arra késztette őket, hogy ösztönösen a kijárat felé rohanjanak; a kutatók a harmadik, a legalsó barlangban voltak.

A dörej egyre erősödött, majd tompa csikorgásba ment át.

Nyilvánvaló volt, hogy a megrepedt kőzet a hegy lába mentén, a vetődési vonal hosszában lesüllyedt.

— Mindennek vége! Elkéstünk. Meneküljenek, föl, föl! — kiáltotta keserűen Veda; a régészek odarohantak a robotkocsikhoz, amelyeket a második barlangba vezető átjáróba irányítottak.

Belekapaszkodtak a robotgépek kábeljeibe, s így jutottak föl az aknán. A sziklafalak döreje és remegése nyomon követte, végül el is érte őket. Szörnyű robaj… A második barlang belső fala beomlott a szakadékba, amely az akna helyén képződött; ez az akna vezetett a harmadik terembe. Az erős légroham a szó szoros értelmében a porral és az apró kaviccsal együtt kifújta az embereket az első terem magas boltozatai alá. Az archeológusok elterültek a padlón és várták a pusztulást.

A barlangba betört portömeg lassan leülepedett. A por ködén át a sztalagmitoszlopok és kiszögellések nem változtatták meg körvonalaikat. A korábbi halotti csend uralkodott a föld alatt…

Veda magához tért s felállt. Két munkatársa odasietett, hogy támogassa, de Veda türelmetlenül elhárította segítségüket.

— Hol van Miiko?

Hűséges segítőtársa egy alacsony cseppkőoszlophoz támaszkodott, és gondosan törölgette a kőport a nyakáról, füléről és hajáról.

— Úgyszólván minden elpusztult — válaszolta Veda néma kérdésére. — A bevehetetlen ajtó ott maradt bezárva a 400 méter vastagságú kőréteg alatt. A harmadik barlang teljesen elpusztult… a második még kiásható. Ott van az, ami számunkra a legértékesebb, meg itt.

— Ügy van… — Veda megnedvesítette száraz ajkát. — De mi tehetünk róla, mert késlekedtünk, és nem voltunk elég óvatosak. Előre kellett volna látnunk a beomlást.

— Alaptalan előérzet. De nincs miért keseregnünk. Csak nem láttunk volna hozzá, hogy alátámasszuk e kőzettömegeket az ajtó mögötti kétes értékek kedvéért? Különösképpen, ha ott haszontalan fegyver van.

— De ha ott a művészet felbecsülhetetlen értékű alkotásai vannak? Nem, gyorsabban cselekedhettünk volna!

Miiko vállat vont, s az elkomorodott Vedát felvezette az archeológusok után, ki a napfényes, fenséges szabadba, a tiszta víz és a fájdalmat csillapító villamos zuhany boldog öröme felé.

Mven Masz szokása szerint fel és alá járt a szobában, amelyet a Történelem Házának felső emeletén, az északi lakóövezet indiai szektorában jelöltek ki számára. Alig két napja érkezett ide, az amerikai szektor Történelem Házában végzett munkája után.

A szoba — helyesebben a veranda, amelynek egy darabból való polarizáló üveglemez külső fala volt — a dombos fennsík kéklő messzeségére nyílt. Mven Masz időnként bekapcsolta a keresztező polarizáció tábláit. A szobában szürke félhomály uralkodott, s a hemiszferikus képernyőn lassan vonultak el azok a képek, amelyeket Mven Masz előzetesen kiválasztott; régi filmekből való részletek, szobrok és épületek. Az afrikai végignézte őket, s a titkár szerepét betöltő robotgépnek feljegyzéseket diktált jövendő könyvéhez. A gép leírta a szöveget, megszámozta a lapokat, gondosan összerakta, témák, leírások és általánosítások szerint különválogatta őket.

Mven Masz belefáradt a munkába, kikapcsolta a táblákat, odalépett az ablakhoz, tekintete a távolba mélyedt; sokáig elgondolkozott a látottakon.

Csak csodálkozni tudott azon, hogy az emberiség egészen közeli kultúrájából is mily sok merült már feledésbe. Eltűntek a Világ Egyesülésének Korszakát annyira jellemző szónoki finomságok, a beszédben és az írásban használt ravaszkodások, amelyeket egykor a nagy műveltség ismertetőjelének tekintettek. Teljesen megszűnt az írás, akárcsak a szavak muzsikája, amely a Közös Munka Korszakában még oly fejlett volt, kiveszett a szavakkal való művészi zsonglőrködés, az úgynevezett szellemesség. Már ezt megelőzőleg szükségtelenné vált, hogy az emberek álcázzák gondolataikat, ami oly fontos volt a Megosztott Világ Korszakában. A beszéd sokkal egyszerűbb és rövidebb lett. Nyilvánvaló, hogy a Nagy Gyűrű Korszaka az ember harmadik jelzőrendszerének fejlődési korszaka lesz, vagyis az a korszak, amelyben az emberek szavak nélkül is megértik egymást.

Mven Masz időnként odafordult a szakadatlanul éber géptitkárhoz, és újabb gondolatokat diktált neki:

— A Gyűrű Korszakának első századában kezdődik a művészet fluktuatív pszichológiája, amelyet Ljuda Fir alapított. Ő volt az, akinek sikerült tudományosan bebizonyítania a nők és a férfiak emocionális érzéklete közötti különbséget, feltárnia azt a területet, amely már századokkal korábban, mint félig misztikus tudatalattiság létezett. De a dolog kisebb része volt az, hogy korunk fogalmaiban bebizonyítsa ezt. Ljuda Fir ennél többet ért el: megjelölte az érzelmi appercepciók fő láncolatait, s ennek következtében lehetségessé vált ezeknek összeegyeztetése a különböző nemeknél.

Halk bugás hallatszott, zöld fény villant, és az afrikait váratlanul a televizofonhoz hívta. A foglalkozási időben küldött hívás valami komoly dolgot jelentett. Az automata titkár kikapcsolódott, Mven Masz leszaladt a távolsági beszélgetések fülkéjébe.

A képernyőn Veda Kong köszöntötte őt: összekarcolt arcán árkok, a szeme alatt mély árnyékok húzódtak. Mven Masz örömmel nyújtotta feléje nagy kezét, de ezzel csak enyhe mosolyt csalt Veda gondterhelt arcára.

— Segítsen nekem, Mven. Tudom, hogy dolgozik, de Dar Veter nincs a Földön, Erg Noor messze van, s rajtuk kívül csak maga az, akihez bármely kérésemmel fordulhatok. Szerencsétlenség történt…

— Mi történt? Dar Veter?…

— Ó, nem! Ásatás közben beomlott egy barlang — s Veda röviden elmondta, mi töitént a Den-Of-Kul barlangban.

— Maga most az egyetlen olyan barátom, akinek joga van, hogy az Agyközponthoz forduljon.

— A négy közül melyikhez?

— Az Alsófokú Bizonyosságéhoz.

— Értem. Ki kell számítani, hogyan lehet eljutni az acélajtóhoz a legkisebb munkával és anyagfelhasználással?

— Pontosan erről van szó!