Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

— S az micsoda?

— A kozmosz hatalmas ritmusai, gigantikus hullámok, amelyek lassan terjednek a térben. Bennük például kifejeződnek a találkozó fénysebességek ellentmondásai, amelyek az abszolút egységnél nagyobb viszonylagos értéket adnak. De mindez még egyáltalán nincs kidolgozva.

— És Mven Masz?

— Könyvet ír az emóciókról. Neki is kevés ideje van, hogy személyes dolgaival foglalkozzék, a Sztohasztika és Jövőbelátás Akadémiája tanácsadónak nevezte ki a maga Hattyújának útjával kapcsolatban. Mihelyt összegyűjtik az anyagot, meg kell válnia könyvétől.

— Kár! A téma fontos. Itt az ideje, hogy helyesen értelmezzük az emóciók világának realitását és erejét — jegyezte meg Erg Noor.

— Félek, hogy Mven Masz aligha képes a hideg elemzésre — szólt közbe Veda.

— így is kell lennie, máskülönben munkája nem lesz jelentős — vetette ellen Dar Veter, s felállt, hogy elbúcsúzzék.

— A viszontlátásra! Fejezze be az elintéznivalóit, különben nem látjuk viszont egymást — nyújtotta kezét Nisa és Erg.

— Még találkozunk — ígérte határozottan Dar Veter. — Végső esetben az El Homra-sivatagban, felszállásuk előtt.

— A felszállás előtt — helyeseltek a csillaghajósok.

— Menjünk, ó, égi angyal — Veda Kong karonfogta Dar Vetert, s úgy tett, mintha észre sem venné a szemöldöke közt támadt ráncot. — Magának már bizonyára elege van a Földből.

Dar Veter szétterpesztette lábát az átabotában összetákolt állványon, s lefelé nézett, a szétnyíló felhőrétegek közt feltáruló félelmetes mélységbe. Ott van a mi bolygónk, amelynek óriási tömegét még ebből a távolságból is oly tisztán meg lehetett érezni; a Föld átmérőjét ötszörösen meghaladó magasságból tisztán látszottak a szárazföldek szürke, kanyargós körvonalai és a tengerek sötétlila szegélyei.

Dar Veter felismerte e körvonalakat, amelyeket már gyermekkorában is ismert az űrállomásról készített felvételekről. Odalent egy meghajló vonalat látott, s ezt a hegyek sötét csíkja szelte át. Jobbra a tenger fénylik, s lent, közvetlen a lába alatt egy keskeny völgy húzódik. Ma szerencséje van: a felhők éppen a bolygónak ama része fölött oszlottak szét, ahol most Veda él és dolgozik. Ott lent, valahol a vasszürke hegyek egyenes kiszögelléseinek lábánál egy barlang volt, amely tágas szintekben ment le a Föld mélyébe. Veda ebben a barlangban az emberiség elmúlt életéből hozza felszínre a néma és poros törmelékekből a történelmi igazság morzsáit; éneikül nem érthetjük meg a jelent, s nem láthatjuk előre a jövendőt.

Dar Veter lehajolt a bordás cirkónium-bronz lemezekből épített platformról, gondolatban üdvözletét küldte arra a bizonytalan pontra, amely a bolyhos, elviselhetetlenül nyugat felől

szálló vakító felhők szárnya alatt bújt meg. Éjszakai sötétség uralkodott ott a csillagfénnyel teleszórt falon túl. A felhőrétegek óriási tutajokként jöttek egymás után és egymás fölött. Alattuk a sötétlő mélységben a Föld felülete úgy bújt meg a homály fala mögött, mintha örökre eltűnne a semmiben. Halvány zodiacus-fény takarója vonta be a bolygót az árnyékos oldal felől, s ragyogott a kozmikus tér feketeségében.

A bolygó megvilágított része fölött kék felhőtakaró lebegett, amely visszaverte a Nap acélszürke, erős fényét. Ha valaki sötét fényszűrők nélkül nézett volna a felhőkre, elvesztette volna látását, valamint az is, akinek a félelmetes égitest felé kellett volna fordulnia, hiszen itt már nem védte a 800 kilométer vastagságú földi atmoszféra. Hatalmas áradatban ömlöttek a Nap rövidhullámú kemény sugarai — az ibolyántúli és a röntgensugarak —, ezek a sugarak gyilkosán hatottak az élő szervezetre. Hozzájuk csatlakozott a kozmikus részecskék állandó esője. Az újabban felrobbanó csillagok, vagy a végtelen távolban egymással összeütköző galaxisok halálhozó sugarakat küldtek a térbe. Csak az űrhajós ruha védte rneg az itt dolgozókat a pusztulástól.

Dar Veter átvetette a biztonsági huzalt a másik oldalra, s a támpilléren megindult a Nagy Medve fénylő kanala felé. Egy óriási csövet csavartak össze; ez olyan hosszú volt, amilyen majd az űrállomás lesz. Mindkét végén éles háromszögek emelkedtek, amelyek a mágneses mező sugárzóinak hatalmas korongjait tartották. Amikor majd felállítják a telepeket, amelyek a Nap kék sugárzását villamos árammá alakítják, akkor nem lesz szükségük többé a biztonsági huzalokra, és a mágneses erővonalak mentén szabadon közlekedhetnek a mellükre és a hátukra erősített irányítólapok segítségével.

— Szeretnénk éjszaka dolgozni — csendült fel váratlanul Dar Veter sisakjában Cad Lite, a fiatal mérnök hangja. — Az Altaj parancsnoka megígérte, hogy ad világítást!

Dar Veter lenézett balra a mélységbe, ahol — mint alvó halak — több egymáshoz erősített teherszállító rakéta függött. Feljebb, lapos ernyő alatt, amely a meteoritok és a Nap ellen nyújtott védelmet, egy, a belső burkolásra szánt lemezekből összeállított ideiglenes rakodó lebegett; itt rakták ki, és állították össze a rakétákon érkezett alkatrészeket. Munkások sürögtek-forogtak rajta, mint sötét méhek; ha azonban a védőruha fényvisszaverő felülete kikerült a védőernyő árnyékából, szentjánosbogárkaként villantak fel. Huzalok hálózata futott szét a feketén ásítozó nyílásokból, amelyek a rakéták oldalain voltak; ezekből a nyílásokból, amelyeknek védőburkolatát levették, hatalmas alkatrészeket raktak ki. Még feljebb, közvetlenül az összeszerelt váz fölött egy embercsoport dolgozott serényen; mozdulataik furcsák, olykor szinte nevetségesek voltak. Egy nehézkes, hatalmas gép fölött dolgoztak. Egy-egy berill-bronzból készült, borazon burkolatú gyűrű a Földön jó száz tonnát nyomott volna. Itt ez a hatalmas tömeg engedelmesen függött egy vékony huzalon az űrállomás acélváza mellett; rendeltetése az volt, hogy mindezeknek az összeszereletlen alkatrészeknek a Föld körüli integrális forgási sebességét kiegyenlítse.

A munkások ügyesek és magabiztosak lettek, mihelyt megszokták, hogy itt nincs — helyesebben alig van — nehézségi erő. De ezeket a gyakorlott munkásokat nemsokára újakkal kell felváltani. A tartós fizikai munka, amelyet nehézségi erő nélkül végeznek, megbontja vérkeringésüket; ez a vérkeringési zavar állandósulhat, s a Földre való visszatérés után rokkanttá teheti az embert. Ezért az űrállomáson egy-egy munkás legfeljebb százötven órát dolgozhatott, aztán visszament a Földre, de előbb az Átmenőállomáson, amely 900 kilométer magasságban keringett bolygónk fölött, vissza-akklimatizálási eljáráson ment keresztül.

A munkát Dar Veter irányította; vigyázott, hogy ne terhelje meg fizikumát, bármennyire is szerette volna meggyorsítani itt-ott a munkát. Neki több hónapon át itt kellett tartózkodnia az 57000 kilométeres magasságban.

Ha hozzájárul az éjszakai munkához, ez azt jelenti, hogy még közelebb hozza azt az időpontot, amikor fiatal barátait leküldi a bolygóra, határidő előtt kéri a váltást. A második planetáris gép, amely már építés alatt volt, a Barion, az arizonai síkságon van, ahol a televízió képernyői és az ellenőrzőgépek kapcsolótáblái mellett Grom Orm ül.