Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Eon Thai öröme mind nagyobbá vált, Grim Sar és két fiatal asszisztense egyre élénkebben dolgozott.

Végül a tudós odalépett Erg Noorhoz.

— Most már nyugodt szívvel távozhat. Mi itt maradunk, amíg a kísérletet be nem fejezzük. Félek attól, hogy bekapcsoljam a látható fényt, a fekete medúzáknak itt nincs hova mene-külniök, mint bolygóikon. Pedig felelniök kell mindazokra a kérdésekre, amelyekre választ várunk.

— S megkapja a választ?

— Három-négy nap múlva vizsgálatunk már minden részletre világosságot derítj ismereteink mai színvonala mellett. De már ma is elképzelhetjük, milyen a bénító szervek működése.

— Meggyógyíthatják Nisát meg Eont?

— Igen!

Erg Noor csak most érezte, milyen óriási terhet viselt attól az első naptól vagy éjszakától fogva!… De nem mindegy ez most már? Valami vad öröm töltötte el ezt a mindig tartózkodó embert. Csak nagy nehezen győzte le azt az esztelen vágyát, hogy Grim Sart feldobja a levegőbe, megrázza, megölelje az alacsony tudóst. Erg Noor meglepődött önmagán, de aztán megnyugodott, s a következő percben már visszanyerte megszokott fegyelmezettségét.

— Mekkora segítség ez az önök kísérlete abban a harcban, amelyet a későbbi expedíciók vívnak majd a medúzákkal és keresztekkel!

— Ügy is van! Most már ismerni fogjuk az ellenséget. De indul-e expedíció a nehézségi erőnek és a sötétségnek abba a világába?

— Ebben nem kételkedem!

Meleg őszi reggel volt.

Erg Noor szokásától eltérően most nem sietett meztelen lábával az északi táj puha füvében. Előtte a tisztáson cédtusok zöld falát itt-ott juharfák törték át, amelyek ritkás szürke füstoszlopra hasonlítottak. Itt, ezen a védett területen az ember nem avatkozott bele a természet életébe. A rendetlen növésű magas fűszálak megkapó bája összeolvadt a fű kavargó, kellemes, éles illatával.

Egy hideg vizű patak akadályozta útján. Erg Noor lement az Ösvényen. A szél felborzolta a patak vizét, amelyet átlátszóvá tett a napsugár. Alig észrevehető kis mohadarabok és hínárok lebegtek a vízben, és alattuk a fenéken kék árnyékfoltok futká-roztak. A patakon túl nagy lila harangvirágok hajladoztak a szélben. Az esőáztatta rét és a bíborvörös őszi levélsátor a munka örömét ígérte az embernek, mert mindenkinek a lelke zugában még ott fészkelődik az ősi szántóvető munkájának emléke.

Élénk színű sárgarigó telepedett az egyik ágra, vidám és hetyke füttyel üdvözölte a természetet.

A cédrusok fölött a bolyhos felhők széles szárnycsapásaitól ezüstös színt kapott a tiszta égbolt. Erg Noor behatolt a homályos erdőbe, amely cédruslombok és gyanta kesernyés illatát árasztotta, áthaladt az erdőn, és felkapaszkodott egy dombra, közben verítékes, födetlen fejét törölgette. Az idegklinikát övező védett liget nem volt valami nagy, és Erg Noor nemsokára ismét kiért az útra. A kis patak lépcsőzetesen elhelyezett, tejüvegből épült medencéket töltött meg vizével. Néhány férfi és nő fürdőruhában szaladt ki a kanyar mögül, és végigfutott a tarka virágágyak között vezető úton. Aligha lehetett meleg a víz ebben az őszi időben, de a futók egymást serkentették vidám nevetéssel és tréfával, belevetették magukat a medencébe, és kacagó, örvendező csoportban úsztak lefelé. Erg Noor akaratlanul is mosolygott. Valahol a helybeli gyárban vagy gazdaságban éppen most van a pihenő…

A drága bolygót még soha nem látta olyan szépnek, mint most; élete nagy részét szűk csillaghajóban töltötte. Végtelen hála töltötte meg Erg Noor szívét minden ember iránt, a földi természet iránt és minden iránt, aki vagy amely részt vett a vörös hajú kis asztronavigátor, Nisa megmentésében. Maga a lány jött le most a klinika kertjébe, hogy találkozzék vele! Megbeszélték az orvosokkal, s úgy döntöttek, hogy együtt utaznak el egy sarkvidéki idegszanatóriumba. Mihelyt sikerült feloldaniuk a bénító lázt, s eltávolították a makacs gátlást az agykéregben, amely a fekete kereszt csápjainak töltésétől támadt, Nisa teljesen visszanyerte egészségét. Most már csak arra volt szüksége, hogy visszaszerezze régi energiáját, a hosszú kataleptikus álom után. Nisa él, egészséges! Erg Noor úgy érezte, hogy soha életében nem gondolhat erre anélkül, hogy nagy boldogság ne támadna szívében.

Egy magányos női alakot pillantott meg; a nő gyorsan jött vele szemben az egyik útelágazás felől. Erg Noor ezer közül is megismerte volna: Veda Kong jött elébe. Veda, aki korábban oly sokat foglalkoztatta gondolatait, még nem látja tisztán, hogy útjaik mennyire különböznek. Erg Noor, aki hozzászokott, hogy számológépek diagrammáiban gondolkozzék, maga elé képzelt egy meredeken az ég felé törő ívet — ez volt az ő vágya — és a bolygó fölött lebegő, az elmúlt századok mélyébe hatoló utat, Veda életének és alkotó munkájának útját. Á két vonal elvált, és mindjobban távolodott egymástól.

Veda Kong arca, amelyet Erg Noor a legkisebb részleteiben is nagyon jól ismert, hirtelen meglepte az űrhajóst, annyira hasonlított Nisáéhoz. Ugyanaz a keskeny arc, az egymástól távol álló két szem és magas homlok, hosszú, ívelő szemöldök, ugyanaz a kifejező bájos mosoly a nagy száj szögletében. Még az orruk is egyformán fitos, enyhén kerek, és kissé megnyúlt, úgy hasonlították egymásra, mintha nővérek volnának. A különbség csupán annyi volt, hogy Veda mindig egyenesen és elgondolkozva nézett, Nisa Crit pedig ifjúi büszke mozdulattal gyakorta vetette hátra makacs kis fejét.

— Engem néz? — csodálkozott Veda.

Mindkét kezét Erg Noornak nyújtotta, aki Veda kezeit arcához szorította. Veda összerezzent, s elhúzta kezét. A csillaghajós enyhén elmosolyodott.

— Köszönetet akartam mondani nekik, ezeknek a kezeknek, hogy meggyógyították Nisát… Nisa… Mindent tudok! Állandó felügyeletre volt szükség, s maga ezért lemondott egy érdekes expedícióról. Két hónapig!…

— Nem mondtam le róla, csak elkéstem, mert a Tantrát vártam. Mindenképpen késő volt, aztán — a maga Nisája csupa báj! Külsőleg hasonlítunk egymásra, de ő a kozmosz és a vascsillag legyőzőjének igaz barátja, az égbe törekszik, és csupa hűség…

— Veda!

— Nem tréfálok, Erg! Érzi, ugye, hogy most nincs itt a tréfálkozás ideje? Tisztáznunk kell mindent.

— Előttem amúgy is világos minden! De nem magamért, hanem Nisáért mondok magának köszönetet…

— Nincs mit köszönnie! Nagyon nehéz lett volna nekem, ha elveszíti Nisát…

— Értem, de nem hiszem, mert jól ismerem Veda Kongót, tőle idegen minden számítás. S hálám nem múlt el.

Erg Noor megsimogatta a fiatal nő vállát, s ujját Veda karjának hajlatára tette. Egymás mellett mentek a néptelen úton, s hallgattak egy darabig; aztán Erg Noor szólalt meg újra:

— Ki az igazi?

— Dar Veter.

— A külső állomások volt vezetője? Ejha!…

— Erg, maga most valahogy olyan üres szavakat mond. Nem ismerek magára…

— Nyilván megváltoztam… De Dar Vetert csak úgy tudom elképzelni, hogy dolgozik, és azt gondoltam, hogy ő is a világűrről álmodik.

— Ez igaz. A csillagvilág álmodója ő, de össze tudja kötni a csillagokat azzal a szeretettel, amelyet az ősi földműves érzett a Föld iránt. Egy nagy tudású ember, akinek olyan nagy keze van, mint egy egyszerű mesterembernek.

Erg Noor önkéntelenül is keskeny kezére pillantott; hosszú kemény ujjai matematikusra és muzsikusra vallottak.