Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

— És ha tudná, Veda, mily nagy bennem a szeretet most a Föld iránt!…

— A sötétság világa s a bénult Nisával megtett hosszú út után? Ez természetes! De…

— De ez a szeretet talán nem alkotja életem alapját?

— Éppen erre gondoltam! Hiszen maga igazi hős, s ezért sohasem telhet be a hőstettekkel. Maga ezt a szeretetet is teli kehellyel viszi magával, fél attól, hogy akár egyetlen cseppjét is a Földre öntse, mert a kozmosznak akarja adni. És ezt is csak a Földért teszi!

— Veda, a Sötét Századokban magát máglyán égették volna el!

— Már mondták ezt nekem… De útelágazáshoz értünk. Hol a cipője, Erg?

— Otthagytam a kertben, amikor megláttam magát, s maga de jöttem. Vissza kell mennem.

— A viszontlátásra, Erg! Itt elvégeztem feladatomat, most már a magáé következik. Hol látjuk majd egymást? Vagy talán csupán az új hajó indulása előtt találkozunk?

— Nem, nem, Veda! Nisa meg én három hónapra egy sarkvidéki szanatóriumba megyünk. Jöjjön el, látogasson meg bennünket, s hozza el Dar Vetert is.

— Melyik szanatóriumba? A „Kőszív”-be, Szibéria északi partján? Vagy az izlandi „Őszi Levelek”-be?

— Az északi sarkvidékre utazni már késő. A déli félgömbre küldenek bennünket, ahol nemsokára beköszönt a nyár, a „Fehér Hajnal”-ba, a Graham-földön.

— Jó, Erg. Ha Dar Veter rögtön el nem indul, hogy újra megépítse az 57. űrállomást. Nagyon valószínű, hogy előbb elő kell készíteni az anyagokat…

— Ez a maga földi embere csaknem egy évig lesz az égben!

— Ne gúnyolódjék. Ez az ég közelebb van, ha összehasonlítjuk a maga elképzelhetetlenül nagy térségeivel, amelyek elválasztottak minket.

— Sajnálja ezt, Veda?

— Miért kérdezi, Erg? Mindnyájunkban két erő van: az egyik az új felé törekszik, a másik gondosan óvja a régit, s boldog, ha visszatérhet hozzá. Maga tudja ezt, de tudja azt is, hogy a visszatérés soha nem éri el célját.

— De a sajnálkozás megmarad… Mint koszorú egy drága síron. Csókoljon meg, drága Veda!…

A fiatal nő teljesítette a kérést, aztán gyengéden eltolta magától az űrhajóst, gyorsan megindult a főút felé, ahol az elektrobuszok jártak. Erg Noor mindaddig követte tekintetével, amíg az érkező gép robotkormányosa meg nem állította az elekt-robuszt, s Veda piros ruhája el nem tűnt az átlátszó ajtón túl. Veda is nézte a mozdulatlan Erg Noort az üvegen át. Gondolataiban makacsul felzengett a Megosztott Világ Korszakában élt költő versének refrénje; ezt a költeményt mai nyelvre fordították, s Ark Gir nemrég megzenésítette. Dar Veter mondta ezt neki egyszer, egy gyöngéd szemrehányásra válaszolva:

Kihívás volt ez, amelyet a régi kor férfia vetett oda a természet fenyegető erőinek, mert elragadták szerelmesét. Az a férfi, aki nem törődött bele a veszteségbe, és nem volt hajlandó semmit átengedni a sorsnak!

Az elektrobusz a Spirál út elágazásához közeledett, de Veda Kong még mindig ott állt az ablaknál, erősen fogta a lakkozott kapaszkodót, s az édes bánattal telt csodálatos kis románcot dúdolgatta.

„Angyalok — réges-régen a vallásos európaiak így nevezték a képzelt égi szellemeket, az istenek akaratának hírnökeit. Az angyal szó ógörög nyelven hírnököt jelent. Évszázadok óta elfelejtett szó ez…”

Veda az állomáson felocsúdott gondolataiból, de újra elmerült bennük, amikor a Spirál út vonatján ült.

„Az ég, a kozmosz hírnökei, így nevezhetjük Erg Nooig: meg Mven Maszt meg Dar Vetert is. Különösen Dar Vetert, amikor ott lesz a közeli földi égen, az űrállomás építésén… — Veda pajkosán elmosolyodott. — De hiszen akkor a mélységek szellemei mi vagyunk, történészek — mondta hangosan, figyelte saját hangja csengését, s vidáman felkacagott. — Igen, így van ez, az ég angyalai és a mélységek szellentei! De aligha tetszik ez majd Dar Veternek…

Fekete tűlevelű alacsony cédrusok zúgtak diadalmasan és egyenletesen a gyengülni nem akaró szélben. Ezt a cédrusfajtát az Antarktiszhoz közel fekvő vidékek számára tenyésztették ki, és kitűnően ellenállt a hidegnek. A hideg és sűrű levegő gyors folyóként áradt, szokatlan tisztaságot és üdeséget hordott magával, amilyen csak a nyílt óceán vagy a magas hegyek levegőjét jellemzi. De a hegyekben az örök hóval érintkező szél száraz, egy kicsit égető, akár a pezsgő bor. Az óceán lélegzése annyira érezhető volt itt, mintha valami nedvesség folyná körül a testet.

A „Fehér Hajnal”-szanatórium épületének kiugró üvegfalai leereszkedtek a tengerhez; e falak kerek formái a múlt idők gigantikus tengeri hajóira emlékeztettek. A közfalak, a lépcsők és az oszlopok sápadt málnaszínű festése nappal éles ellentétben volt a csokoládé- és lila színű sötét andezitsziklák kupola alakú tömegeivel, amelyeket kékesszürke, megolvasztott sienitből készült porcelán ösvények vágtak át. De most a tavaszvégi sarkvidéki éjszaka egyformává fakított minden színt, és a saját különös fehéres fényével öntött el mindent, s ez a fény mintha az ég és a tenger mélységeiből sugárzott volna. A Nap egy órára elbújt délen, a fennsík mögött széles ívű, fenséges ragyogás áradt, és szétterült az égbolt egész déli részén. A déli-sarkvidéki szárazföld hatalmas jégmezőinek visszfénye volt ez. Ezek a jégmezők megmaradtak a Déli-sarkvidék keleti felének magas púpján, de az emberi akarat visszaszorította őket, és csak egy negyedrészét hagyta meg a korábbi végtelen kiterjedésű jégpáncélnak. A fehér, jeges hajnal, amelyről a szanatórium is nevét kapta, körös-körül árnyék és reflex nélküli, könnyű fénybe öltözött, s kísérteties világgá változtatott mindent.

Négy ember ment lassú léptekkel az óceán felé a porcelán ösvény ezüstös visszfényében. A hátul lépkedő férfiak arca olyannak látszott, mintha szürke márványból vésték volna, a két nő nagy szeme végtelenül mély és titokzatos volt.

Nisa Crit odaszorította arcát Veda Kong kis szőrmekabát-jának gallérjához, s hevesen ellenkezett a tudós történésszel. Veda leplezetlenül elcsodálkozott azon, mennyire hasonlít rá a lány.

— Azt hiszem, a legszebb ajándék, amelyet egy nő szerelmének adhat — ha újrateremti őt, s ezzel folytatódik hősének élete. Hiszen ez már majdnem az örökkévalóság!

Veda ellágyult.

— Maga az ifjúság megtestesülése, Nisa, s nem csupán fizikailag. Mint mindenki, aki nagyon fiatal, maga sem érti meg, hogy amikor az élet ellentmondásaival találkozik, akkor magával az élettel találkozik, s hogy a szerelem boldogsága feltétlenül nyugtalanságot, aggodalmat és bánatot hoz magával, s mindez annál erősebb, mennél erősebb a szerelem. De maga úgy érzi, hogy minden elvész az első megpróbáltatásnál…

A legutolsó szavaknál Veda agyában hirtelen világosság támadt. Nem, nemcsak az ifjúság az oka, hogy Nisa oly nyugtalan, s oly mohó vágyakkal van tele!

Veda sajátos és gyakori hibába esett, úgy vélte, hogy a lélek sebei rögtön behegednek, mihelyt a test sebei begyógyultak. De ez egyáltalán nincs így! A lélek sebe még sokáig, nagyon sokáig megmarad, mélyen elrejtőzik az egészséges testben, de váratlanul felszakadhat, néha teljesen jelentéktelen ok miatt is. így volt ez Nisánál is: öt évig feküdt bénultan, s ha teljesen öntudatlan volt is, az önmagára való emlékezés megmaradt testének minden sejtjében, ott él benne a rettenetes kereszttel való találkozás borzalma, hiszen ez a kereszt csaknem megölte Erg Noort.