Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Az az elhatározás, hogy a munkában ne tartsanak szünetet a jeges kozmikus éjszaka órái alatt sem, nagyon meggyorsította a szerelőmunkát. Dar Veter nem mondhatott le erről a lehetőségről. Amikor beleegyezését adta, az emberek a szerelő-rakodó térről minden irányban szerteszéledtek, s hozzáláttak, hogy még sűrűbb acélkötél-hálózatot feszítsenek ki. Az Altaj planetáris gép, amely az építőmunkások szállása volt, és mozdulatlanul függött a támpillér végén, hirtelen csigás köteleket bocsátott le; ezek a kötelek kötötték össze a hajó bejárati nyílását az űrállomás vázával. Hosszú, vakító lángnyelvek csaptak ki a gép motorjaiból. A hatalmas hajótest nesztelenül és gyorsan megfordult. Mélységes csend honolt a csillagközi térségben. Az Altaj gyakorlott parancsnokának a motorok néhány lökésére volt csupán szüksége, hogy 40 méter magasságba kerüljön az építés helye fölé, s a leszállásnál használt vetítőivel a szerelőtér felé forduljon. A hajó és a váz között újabb terelőköteleket feszítettek ki, s a térben függő különböző tárgyak egész tömege viszonylagos mozdulatlanságba került, de egyúttal folytatta a Föld körüli forgását, s a forgási sebessége körülbelül óránként 10000 kilométer volt.

A felhőtömegek eloszlása megmutatta Dar Veternek, hogy az építés a bolygó antarktiszi területe felett folyik, tehát rövidesen a Föld árnyékába kerül. A védőruhák tökéletesített melegítő berendezései nem tartóztathatják fel teljesen a kozmikus tér jeges leheletét, s jaj annak az űrhajósnak, aki meggondolatlanul elhasználja telepeinek energiáját, így vesztette életét egy hónappal azelőtt egy szerelő-építész, aki a felnyitott rakéta hideg testében bújt meg egy váratlan meteoriteső elől, s nem várta meg, amíg ismét a napos oldalra kerülnek… Egy másik mérnököt meteorit ölt meg; az ilyen eseteket sem előre látni, sem elhárítani nem lehet teljesen. Az űrállomások építése mindig megköveteli a maga áldozatait; ki lesz a következő?… A sztohasztika törvényei ugyan alig alkalmazhatók egyes porszemekre, amilyenek az egyes emberek, de ezek mégis azt mondják, hogy neki, Dar Veternek van a legnagyobb esélye arra, hogy ő lesz a következő… Hiszen mindenkinél tovább tartózkodik itt, ebben a magasságban, amely ki van téve a kozmosz minden váratlan eseményének. De valami csúfondáros belső hang azt súgta neki, hogy kiváló személyiségével semmi sem történhet. Bármilyen értelmetlen volt is ez a hit egy matematikailag gondolkozó ember számára, mégsem hagyta el Dar Vetert, és segítette őt abban, hogy nyugodtan egyensúlyozzon a gerendákon és a védtelen váz nyílt rácsain, a fekete ég szakadéka fölött.

A Földön a szerkezetek egybeszerelését külön gépek végezték; ezeket embriotekt gépeknek nevezték, mert az élő szervezet növekedési elve szerint működnek. Az élőlények molekuláris felépítése, amelyet az öröklött kibernetikai mechanizmus végzett, természetesen elképzelhetetlenül bonyolultabb volt, mert nemcsak a fizikai és kémiai kiválasztásnak, hanem ezenkívül a meg nem fejtett hullámritmusnak is alá volt vetve. Az élő szervezetek azonban csupán az ionizált molekulák meleg oldataiban fejlődtek, az embriotektek viszont rendszerint polarizált áramban, fényben vagy mágneses mezőben dolgoztak. A megjelölések és a jelzési kulcsok, amelyeket a szerelésre előkészített részekre radioaktív talliumból raktak, jól irányították az alkatrészeket, s a szerelés az avatatlanok számára elképesztő pontossággal és gyorsasággal folyt. Itt, ebben a magasságban ilyen gépek nem voltak, de nem is lehettek. A műbolygó szerelése a régi módon történt, élő emberek keze munkájával. Bár a munka nagyon veszélyes volt, érdekessége mégis ezer meg ezer önkéntest vonzott. A pszichológiai vizsgálóállomások alig tudták megvizsgálni mindazokat, akik bejelentették a Tanácsnak, hogy szívesen mennek a bolygóközi térségbe.

Dar Veter eljutott a napgépek alapjaihoz, amelyek legyező-szerűén terültek el a mesterséges gravitációs készülék hatalmas hüvelye körül. Dar Veter bekapcsolta a hátán levő telepet az ellenőrző lánc vonalába. Sisakjának telefonhallgatójában egy egyszerű dallam csendült fel. Ekkor párhuzamosan bekapcsolt egy üveglemezt, amelyre finom arany vonalakkal volt rárajzolva a szerelési séma. Ugyanaz a dallam csendült fel. Elforgatott két nóniuszt, egybehangolta az ideiglenes szerelőtereket, s meggyőződött róla, hogy sem a melódia, sem a behangolás hangszíne nem tér el egymástól. A jövendő gép legfontosabb részét kifogástalanul szerelték össze. Most már meg lehetett kezdeni a radiációs villamos hajtóművek szerelését. Dar Veter kiegyene-sítette a védőruha hosszú viselésétől fáradt vállát, s elfordította fejét. A nyakcsigolyáiban megreccsent valami; csigolyái megmerevedtek, mert a sisakban hosszú időn át semmiféle mozgást nem végeztek. Még szerencse, hogy Dar Veteren nem fogott semmiféle idegzavar, amely a földi atmoszférán túl dolgozók között nagyon elterjedt; ilyen volt az ibolyántúli napsugarak okozta tomboló düh. Ha szervezete nem lett volna ily erős, nem fejezhette volna be a rábízott megtisztelő feladatot.

Az első burkolat nemsokára megvédi a munkásokat a nyomasztó magányérzet ellen a nyílt világűrben, az ég és talaj nélküli mélység fölött!

Az Altajról egy kis mentőlövedék vált le, s nyílként suhant el az építés mellett. Ez azt jelentette, hogy vontatót küldtek az automata rakétákért, amelyek csupán terhet hoztak, s megálltak a megadott magasságban. Éppen ideje volt! A térben lebegő rakéták, emberek, gépek és anyagok tömege a Föld éjszakai oldalára került. A vontató visszatért, maga után húzott három hosszú, kékesen fénylő, hal alakú lövedéket, amelyek a Földön egyenként százötven tonna súlyúak voltak, üzemanyag nélkül.

A rakéták csatlakoztak a hozzájuk hasonlókhoz a szerelőtér körül. Dar Veter lökésszerűen átjutott az állványzat másik oldalára, s egyszerre a kirakodást irányító technikusok közepette találta magát. Az összegyűltek éppen az éjszakai munkatervet beszélték meg. Dar Veter helyeselte tervüket, de azt kívánta, hogy minden egyéni telepet cseréljenek ki frissre, amely harminc órán át egyhuzamban melegen tartja a védőruhát, ezenkívül árammal látja el a lámpákat, a levegőszűrőket és a rádiótelefonokat is.

Az egész építkezés éjszakai homályba merült, mintha mélységbe zuhant volna, de a napsugaraknak a légkör felső rétegeiben levő gázoktól szétszórt puha, hamuszürke zodiacus-fénye még sokáig megvilágította a jövendő űrállomás vázát, amely dermed-ten állt a száznyolcvan fokos fagyban. A szupravezetés még erősebben akadályozta a munkát, mint nappal. Ha a szerszámok, a telepek vagy az akkumulátorok szigetelésén akár csak a legkisebb kopás volt is, a legközelebbi tárgyakon máris kék ragyogással terjedt szét a felületen az áram, amelyet nem lehetett a kellő irányba terelni.

A világűr áthatolhatatlan homálya a mindjobban erősödő hideggel együtt tört rájuk. A csillagok elviselhetetlenül ragyogó kék tűknek látszottak. A meteorok nem látható és nem hallható repülése éjszaka különösen ijesztőnek tűnt fel. Lent a sötét gömb felületén, az atmoszféra áramlataiban elektromos ragyo-gású, különböző színű felhők lángollak fel, végtelen kiterjedésű szikratöltetek, több ezer kilométer hosszúságú, szétszórt fénycsíkok látszottak. Az orkánszerű szelek minden földi viharnál erősebben tomboltak ott lent, a levegőburkolat felső rétegeiben. A Nap sugaraival és a kozmikus sugárzással telített légkör állandóan és erősen keverte a különféle energiákat, és ezzel nagyon megnehezítette az építkezés és a hazai bolygó kapcsolatának fenntartását.