Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Mintha csak kitalálta volna Veda gondolatait, Nisa halkan megjegyezte:

— A Vascsillaggal való találkozásunk óta nem tudok szabadulni egy különös érzéstől, valahol a lelkem mélyén ijesztő üresség van. Ez együtt él bennem a magabiztos örömmel és erővel, nem zárja ki őket, de saját maga sem szűnik meg. De csak akkor küzdhetek ellene, ha van valami, amely teljesen magával ragad, s nem hagy magamra ezzel… Most már tudom, mi a világűr a magányos ember számára, s még mélyebb tisztelettel hajlok meg a csillaghajózás első hőseinek emléke előtt!

— Azt hiszem, értem — válaszolta Veda. — Jártam az óceán végtelen térségeiben megbúvó kicsiny polinéziai szigeteken. Ott a tenger mellett a magányosság óráiban végtelen szomorúság ragadja meg az embert; olyan ez, mint a messzeségbe vesző szomorú énekszó. Minden bizonnyal a tudat ősi magányosságára való régi emlékezés súgja meg az embernek, mily gyenge és kiszolgáltatott volt régen a ketrecbe zárt lélek. Csak a közös munka és a közös gondolatok menthetik meg ettől az embert; ha jött a hajó, amelyet még a kis szigetnél is kisebbnek láttunk, a végtelen óceán már nem volt ugyanaz. Egy maroknyi jó barát és a hajó — ez a különös világ, amely a távolba viszi, ahol élni tud, s amelyet legyőzhet. Ilyen a világűr hajója, a csillaghajó is. Ott együtt vagyunk bátor és erős társainkkal! De a magányosság a világűrrel szemben… — Veda megremegett. — Az ember alig képes rá, hogy elviselje. Nisa még szomorúbban simult Vedához.

— Mennyire igaza van, Veda! Ezért akarok én is mindent egyszerre…

— Nisa, én megszerettem magát. Most már jobban megértem elhatározását… Esztelennek tartottam.

Nisa némán megszorította Veda kezét, s orrát Vedának széltől hideg arcához dugta.

— De kibírja-e, Nisa? Oly hihetetlenül nehéz ez! — folytatta Veda.

— Milyen nehézségről beszél, Veda? — szólt közbe Erg Noor, aki meghallotta Veda utolsó felkiáltását. — Csak nem beszélt össze Dar Veterrel? Ő már fél órája próbál meggyőzni arról, hogy adjam át űrhajós tapasztalataimat az ifjúságnak, s ne szálljak fel az újabb útra, ahonnét nincs visszatérés.

— Na és sikerült meggyőznie magát?

— Nem. Az én csillaghajós tapasztalatomra most még nagyobb szükség van, hogy céljához vigyük a Hattyút, elvigyük oda — s Erg Noor a csillagtalan, tiszta égboltra mutatott, ahol a Kis Magellán-felhő alatt, a Tucanától és a Vízikígyótól lejjebb fel kellett ragyognia az Ahernarnak —, hogy elvezessem azon az úton, amelyen még a Föld vagy a Gyűrű egyetlen hajója sem járt!

Ahogy Erg Noor kimondta az utolsó szavakat, felragyogott mögötte a felkelő Nap korongja, és sugarai egszerre eltüntették a fehér hajnal egész titokzatosságát.

A négy barát a tengerhez ért. Az óceán felől hideg áradt feléjük, a meredek parthoz tajtéktalan hullámsorok vetődtek, a viharos Antarktisz súlyos, fodrozó hullámai. Veda Kong kíváncsian szemlélte az acélos vizet, amely ahogy mélyült, úgy sötétedett, s az alacsonyan álló Nap sugarainak hatására a jég lilás árnyalatát öltötte.

Nisa Crit ott állt oldalt a kék szőrméből készült bundájában. Kerek sapkája alól előbukkantak sötétvörös fürtjei. A leány szokása szerint könnyedén fölvetette fejét. Dar Veter akaratlanul is elgyönyörködött benne, majd elkomorodott.

— Veter, magának tetszik Nisa? — kérdezte megjátszott felháborodással Veda Kong.

— Jól tudja, hogy rajongok érte — válaszolta komoran Dar Veter. — De most olyan kicsinynek és törékenynek láttam ahhoz képest…

— Ahhoz képest, ami rám vár? — kérdezte kihivóan Nisa. — Most már nem Erg, hanem ellenem irányítja rohamait?…

— Eszemágában sincs — mondta komolyan, szomorúan Dar Veter —, de bánkódásom érthető. Az én drága Földem gyönyörű teremtményének el kell tűnnie a világűr térségeiben, ahol sötétség és szörnyű hideg van. Nem sajnálkozás ez, Nisa, hanem a veszteség miatt érzett szomorúság.

— Én is ugyanezt éreztem — helyeselt Veda. — Hogy illik össze Nisa, az élet ragyogó fénye, és a jeges élettelen térség!

— Törékeny virágnak látszom? — kérdezte Nisa. Hangja furcsán csengett, s ez visszatartotta Vedát attól, hogy igenlő választ adjon. — Ugyan, ki szerethetné nálam jobban a hideg ellen vívott harc örömét? — a leány levette sapkáját, megrázta vörös fürtjeit, s ledobta magáról bundáját.

— Mit csinál, Nisa? — kérdezte Veda Kong, aki elsőként találta ki a leány szándékát, s a kis űrhajóshoz szaladt.

De Nisa már felröppent a hullámok fölött függő sziklára, s átadta ruháját Vedának.

A hideg hullámok átölelték Nisát, s Veda hátán a hideg szaladt végig, ahogyan elképzelte azt az érzést, amelyet az ilyen fürdő okoz. De Nisa nyugodtan úszott egyre tovább, erős csapásokkal szelte a hullámokat. Amint egy hulláiuaraj hátára került, odaintegetett a parton állóknak, s kihívóan csalogatta őket, kövessék példáját. Veda Kong lelkesedve nézett utána.

— Veter, ez a Nisa nem Erghez való társ, hanem a sarkvidéki medvéhez. Csak nem marad le tőle, maga északi ember?

— Származásom szerint északi vagyok, de azért jobban szeretem a meleg tengert — mondta panaszosán Dar Veter, de akaratlanul is közelebb ment a hömpölygő tenger hullámaihoz.

Amikor levetkőzött, lábát belemártotta a vízbe: „uh!” kiáltott fel, aztán belevetette magát a vízbe egy acélszürke hullámmal szemben. Három hatalmas csapással fent volt a hullám tetején, s lesiklott a második hullám sötét barázdájába. Csak a hosszú éves edzés és az egész éven át való fürdés mentette meg Dar Veter tekintélyét. A lélegzete elakadt, vörös csillagok táncoltak a szeme előtt. Néhány erős alábukással és ugrással visszanyerte lélegzési képességét. Dar Veter elkékülve, dideregve úszott oda Nisához, s vele együtt rohantak fel a hegyre. Néhány perc múlva mind a ketten élvezték a puha szőrme melegét. Még a borzongató szelet is olyannak érezték, mintha a koralltengerek leheletét hozná magával.

— Mennél jobban megismerem magát — suttogta Veda —, annál jobban kialakul bennem az a meggyőződés, hogy Erg Noor nem tévedett, amikor magát választotta. Mindenki másnál jobban lelket önt majd belé nehéz óráiban, vidám kedvre deríti, vigyáz reá…

Nisa arca, amely már elvesztette napégette bronz színét, mélyen elvörösödött.

A szélben imbolygó, magas kristályteraszon reggeliztek; Veda gyakran találkozott a leány elgondolkozó, gyöngéd tekintetével. Mind a négyen szótlanok voltak, ahogy ez lenni szokott hosszú elválás előtt.

— Milyen keserves érzés, hogy ilyen embereket ismerünk meg, és máris el kell válnunk tőlük — kiáltott fel váratlanul Dar Veter.

— Maguk talán?… — kezdte Erg Noor.

— Az én szabadságomnak már vége. Elérkezett az idő, hogy fölmenjek a magasba! Grom Orm vár rám.

— Nekem is mennem kell — mondta Veda. — Leereszkedem majd a mélységbe, egy nemrég feltárt barlangba, a Megosztott Világ Korszakának tárházába.

— A Hattyú a jövő év közepén lesz kész, a szerelést hat hét múlva kezdjük meg — jegyezte meg halkan Erg Noor. — Ki most a külső állomások vezetője?

— Ideiglenesen Junij Ant, de ő nem akar megválni emlékezőgépeitől, s a Tanács még nem hagyta jóvá Emb Ong megbízatását; Emb Ong a labradori F-berendezés mérnök-fizikusa.

— Nem ismerem.

— Kevesen ismerik, mert a Tudáshatárok Akadémiáján a megahullám-mechanika kérdésével foglalkozik.