Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

— Csara, ez itt Bet Lon, új barátunk… Mven Masz hátrafordult, s csak akkor vette észre, hogy a matematikus eltűnt. Torkaszakadtából belekiáltott az éjszakába:

— Bet Lon, ne menjen el!

— Visszajövök! — hallatszott a távolból az érces, zengő hang, de már nem volt benne keserű fennhéjázás.

Csara egyik útitársa — szemlátomást a csoport vezetője — levette a nyereg mögé erősített jelzőlámpát. A gyenge fény láthatatlan rádiósugárral az égre irányult. Mven Masz rögtön felfogta, hogy a lovasok repülőgépet várnak. Mind az öten serdülő legénykék, a tisztogató osztag tagjai voltak, akik egyik herkulesi hőstettüknek azt vállalták, hogy portyázószolgálatot teljesítenek a Feledés Szigetén a kártevő állatokkal vívott harcban. Csara Nandi csatlakozott az osztaghoz, hogy megkeresse Mven Maszt.

— Téved, ha bennünket annyira éles szeműnek gondol — mondta az osztag vezetője, amikor valamennyien letelepedtek a jelzőlámpa köré, és Mven Masz egymás után feltette az elkerülhetetlen kérdéseket. — Egy lány segített nekünk: ógörög neve van.

— Onar! — kiáltott fel Mven Masz.

— Úgy van, Onar. Osztagunk délről jutott el az 5. telepre, amikor egy holtfáradt leány futott oda hozzánk. Megerősítette a tigrisekről szóló híreket; ezek miatt jöttünk erre a vidékre, s ő mindenképpen rábeszélt bennünket, jöjjünk ön után azonnal, mert félt, hogy a tigrisek megtámadhatják, amikor majd a hegyen át a városba tart. S amint látja, majdnem elkéstünk.

— Rögtön jön a teherszállító repülőgép, s azonnal elküldjük ideiglenesen megbénított ellenségeinket védett területre. Ha valóban emberevő tigrisek, akkor kiirtják őket. De csak nem pusztíthatunk el ilyen ritka nagy értéket előzetes vizsgálat nélkül.

— Miféle vizsgálat nélkül?

A legényke felvonta szemöldökét.

— Ez már nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Bizonyára először lecsillapítják őket… aztán befecskendezést kapnak, amely csökkenti élettevékenységüket. Ha a tigris egy időre elgyengül, akkor sok mindent megtanul, így tanítják rendre a maguk ellenségeit is.

Erős berregő hang szakította félbe az ifjú szavait. Valami sötét tömeg lassan ereszkedett le a magasból. Vakító fény öntötte el a tisztást. A csíkos macskákat puhán bélelt, hatalmas ládákba zárták, amelyekben törékeny terhet szoktak szállítani. A sötétben alig látható nagy gép eltűnt, s a tisztást most már újra a csillagok nyugodt fénye öntötte el. A tigrisekkel együtt elment az osztag egyik tagja is, s lovát odaadták Mven Masznak.

Az afrikai ott lovagolt Csara mellett. Az út a Gallé folyó völgyében ereszkedett lefelé: a folyó torkolatánál, a parton egészségügyi állomás és támaszpont volt a tisztogató osztag számára.

— A szigeten először megyek el a tengerhez — törte meg a hallgatást Mven Masz. — Eddig úgy éreztem, hogy a tenger tiltó fal, amely mindörökre elzárja előlem az én világomat.

— A sziget újabb iskola volt a maga számára? — félig kérdezte, félig pedig örömmel mondta Csara.

— Az. Rövid idő alatt nagyon sok mindent éltem és gondoltam végig. Ezek a gondolatok már régen kavarogtak bennem.

Mven Masz elmondotta régi aggodalmait, hogy az emberiség nagyon is ésszerűen fejlődik, e fejlődésnak túlságosan technikai jellege van, és benne megismétlődnek, természetesen sokkal kevésbé torz formában, a régmúlt hibái. Ügy tűnt fel előtte, hogy a Tucana üpszilonja bolygón a mienkhez nagyon hasonló és éppen olyan szép emberiség többet törődött a lélek emocionális részének tökéletesítésével.

— Nagyon sokat szenvedtem amiatt, hogy úgy éreztem, nincs meg a teljes összhangom az élettel — mondta rövid hallgatás után a leány. — Többet akartam abból, ami valamikor régen volt, és sokkal kevesebbet a környezetemtől. Olyan korszakról álmodoztam, amelyben nem tékozoljuk el az erőket és érzéseket, amelyeket az Erosz korszakában, ősi kiválasztás útján halmoztak fel, az antik földközi-tengeri világban, s mindig törekedtem arra, hogy felébresszem az érzéknek igazi erejét a nézőkben. De azt hiszem, csak Evda Nal értett meg engem teljesen.

— Meg Mven Masz — fűzte hozzá komolyan az afrikai, s elmondotta, hogy az ő szemében Csara a Tucana csillag rézbőrű leánya.

A leány fölemelte arcát, s a pirkadó hajnal félénk fényében Mven Masz meglátta a leány szemét; olyan óriási és oly mély volt ez a szem, hogy az afrikai egy kicsit beleszédült, hátrahőkölt, majd elnevette magát.

— Valamikor őseink azokban a regényekben, amelyeket a jövőről írtak, úgy képzeltek el bennünket, mint élőhalott angolkórosokat, akiknek túlságosan fejlett koponyájuk van. Bár az állatok millióit ölték meg, és kínozták halálra, mégsem jutottak el ahhoz, hogy megértsék az emberi agy gépezetét, mert késsel merészkedtek oda, ahol a molekuláris és atomméretek legfinomabb műszereire lett volna szükség. Ma már tudjuk, hogy az értelem erős tevékenysége hatalmas testet követel, amely tele van életerővel, de ugyanez a test erős emóciókat is szül.

— Mi pedig változatlanul az értelem láncára verten élünk — helyeselt Csara Nandi.

— E tekintetben már sok minden történt, de az intellektuális fejlődés nálunk messze előrehaladt, az érzelmi pedig elmaradt… Törődnünk kell vele, hogy ne neki legyen szüksége az értelem láncára, hanem olykor az értelemnek az érzelem bilincseire. Szememben ez ma már olyan fontosnak látszik, hogy könyvet akarok írni róla.

— Ó, persze! — kiáltott fel hevesen Csara, de azután zavarba jött, és így folytatta: — Kevés nagy tudós foglalkozott az érzelem teljességére és a szépre vonatkozó törvények vizsgálatával… Nem a pszichológiáról beszélek.

— Értem magát! — hangzott az afrikai válasza; Mven Masz önkéntelenül is elgyönyörködött a leányban, aki zavarában még magasabbra vetette büszke fejét a fölkelő Nap sugarai felé, amelyek ismét a vörösréz fényével öntötték el bőrét.

Csara könnyedén és fesztelcnül ült a magas hollófekete lovon, amely egy ütemre lépett Mven Masz pejlovával.

— Elmaradtunk! — kiáltott fel a leány, nekieresztette a hajtószárat, s a ló rögtön ügetésbe ment át.

Az afrikai utolérte, s most mind a ketten megint egymás mellett haladtak a régi úton. Amikor ifjú társaikhoz értek, azok visszafogták lovukat, s Csara Mven Maszhoz fordult.

— S mi lesz azzal a leánnyal, Onarral?…

— El kell jönnie a Nagy Világba. Maga mondta, hogy Onar véletlenül maradt a szigeten, mert nem akart megválni édesanyjától, aki idejött, aztán nemrég meghalt. Onarnak nagyon jó volna, ha Veda mellett dolgozhatna, az ásatásoknál szükség van a finom és gyöngéd kezekre. Meg aztán van még ezer más dolog is, ahol szükség van rájuk. S akkor Bet Lon, az az új ember, aki visszatér hozzánk, egész másnak látja majd őt!…

Csara összevonta szemöldökét, hosszan, fürkészve nézett Mven Maszra.

— S maga nem hagyja cserben a csillagjait?

— Bármilyen lesz is a Tanács döntése, tovább dolgozom a kozmosz ügyéért. De előbb meg kell írnom az…

— Az emberi lélek csillagairól szóló könyvet?

— Eltalálta, Csara! Elakad a lélegzetem, ha csodálatos sokféleségükre gondolok… — Mven Masz elhallgatott, mert észrevette, hogy a leány gyöngéd mosollyal néz rá. — Nem ért egyet ezzel?