Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

— Legyen maga is ilyen. Üldözi valaki?

— Igen! — szakadt ki kétségbeesetten a leányból. — Egy férfi üldöz…

— Ki az, aki meg meri félemlíteni magát és üldözi? A leányból kitört a zokogás, s szemlesütve felelte:

— Egy férfi, aki azt akarja, hogy az övé legyek…

— De hiszen maga dönti el, hogy viszonozza-e az érzelmeit?! Hogyan lehet valakit szerelemre kényszeríteni? Ha az a férfi idejön, majd én megmondom…

— Nem, ne tegye! Ő is a Nagy Világból jött, csak már régen, s ő is hatalmas… De ő nem olyan, mint maga… ő félelmetes!

Mven Masz gondtalanul kacagott.

— Hova megy?

— Az 5. telepre. A városban jártam, s találkoztam…

Mven Masz csak bólintott, és megfogta a lány kezét. Onar szívesen otthagyta ujjait a férfi kezében, s mindketten megindultak a faluba vezető mellékösvényen.

Mven Maszt felháborította, hogy a leány még attól is fél, hogy nyíltan beszéljen. Sehogy sem tudott kibékülni azzal a gondolattal, hogy a leánnyal szemben bárki is kényszert alkalmazhat, bármennyire ritka legyen is ez most a Föld társadalmi rendjében!

— Miért nem lépnek fel ez ellen a maguk férfiai — kérdezte Mven Masz —, s miért nem tud erről a Becsület- és Jogellenőrző? A maguk iskoláiban nem tanítanak történelmet, s maga nem tudja, hova vezet az, ha az erőszaknak akár csak kis fészkeit is megtűrjük?

— De tanítják… Tudom… — válaszolta Onar, és csak maga elé nézett.

A virágzó síkság végére értek, a kis ösvény meredek kanyar után eltűnt egy bokros terület mögött. A forduló mögül előtűnt egy magas, komor ember, aki elállta útjukat. Teste övig meztelen volt, atléta izmai játszadoztak a törzsét elborító ősz szőrzet alatt. A leányka görcsösen kiragadta kezét Mven Masz tenyeréből, odasúgta neki:

— Féltem magát. Távozzon! Ó, Nagy Világ embere!…

— Álljanak meg! — dörgött egy parancsoló hang.

Ily durva hangon senki sem beszélt a Nagy Gyűrű Korszakában. Mven Masz ösztönösen védőleg a leány elé állt.

A magas férfi odalépett hozzá, megkísérelte, hogy eltaszítsa, de Mven Masz úgy állt, mint a szikla.

Ekkor az ismeretlen villámgyors mozdulattal, öklével Mven

Masz arcába vágott. Mven Masz hátratántorodott. Életében még soha nem találkozott ily kiszámítottan kegyetlen ütéssel, amelyet azzal a céllal mértek rá, hogy gyötrő fájdalmat okozzanak neki, hogy leüssék, becsületében megsértsék.

Mven Masz beleszédült az ütésbe, s homályosan hallotta Onar fájdalmas kiáltását. Az afrikai nekirohant ellenfelének, de két szédítő ütéstől a földre került. Onar térdre vetette magát, saját testével védte az afrikai testét, de az ellenség diadalmas üvöltéssel megragadta őt. Hátracsavarta a leány karját, Onar fájdalmasan meggörnyedt és felzokogott, a felháborodás vörösre festette az arcát.

De Mven Masz már erőt vett magán. Ifjú éveiben, amikor herkulesi hőstetteit hajtotta végre, ennél komolyabb összecsapásai voltak olyan ellenfelekkel, akiket nem köteleztek az emberi törvények. Eszébe jutott mindaz, amire egykor tanították, hogy kézitusában meg tudjon küzdeni a veszélyes állatokkal.

Lassan felállt, egy pillantást vetett ellenfelének dühtől eltorzult arcára, hogy jól megnézze azt a pontot, ahová megsemmisítő csapását méri, de ekkor hirtelen kiegyenesedett s vissza-tántorodott. Megismerte azt a jellegzetes arcot, amely oly hosszú időn át kísérte őt, amikor gyötrően töprengett azon, hogy van-e joga a tibeti kísérletre.

— Bet Lon!

Amaz elengedte a leányt, s mozdulatlanná dermedt, fürkészve nézett az előtte ismeretlen, sötét bőrű férfira, akin nem látszott meg az a jólelkűség, ami jellemző sajátossága volt.

— Bet Lon, sokszor gondoltam találkozásunkra, mert szerencsétlenségemben sorstársamat láttam magában — kiáltotta Mven Masz —, de soha nern gondoltam volna, hogy ilyen lesz!

— Hogyhogy ilyen? — kérdezte arcátlanul Bet Lon, s megkísérelte, hogy leplezze a szemében égő ádáz dühöt. Az afrikai elhárító mozdulatot tett.

— Mire valók az üres szavak? Abban a világban maga nem mondott ilyeneket, s ha bűnösen cselekedett is, de egy nagy eszme nevében tette. És itt most minek a nevében viselkedik így?

— A saját nevemben, s csakis a saját nevemben! — sziszegte összeszorított fogán keresztül megvetőleg Bet Lon. — Eleget törődtem másokkal, a közjóval! Az embernek semmi szüksége sincs rá, én így tapasztaltam. Tudták ezt az ókor egyes bölcsei is.

— Maga nem is törődött soha másokkal, Bet Lon — szakította félbe az afrikai. — Mindig engedett a saját vágyainak, s íme, mivé vált, erőszakos emberré, már majdnem állattá!

A matematikus egy mozdulatot tett, mintha rá akarna rontani Mven Maszra, de erőt vett magán.

— Elég volt a fecsegésből!

— Látom, hogy maga nagyon sokat vesztett, s szeretném…

— Én pedig nem akarom! Félre az utamból!…

Mven Masz nem mozdult. Leszegte fejét, határozottan és fenyegetőleg állt Bet Lon előtt, érezte, hogy a leány remegő válla hozzáér, s ez a remegés sokkal bőszültebbé tette, mint a kapott ütések.

A matematikus nem mozdult, csak nézett egy darabig az afrikainak dühtől lángoló szemébe.

— Menjenek! — mondta hangosan sóhajtva, s félreállt az ösvényről.

Mven Masz ismét megfogta Onar kezét, s elvezette őt a bokrok között, magán érezve Bet Lon gyűlölködő tekintetét. Az ösvény kanyarodójánál Mven Masz oly váratlanul állt meg, hogy Onar beleütközött a hátába.

— Bet Lon, menjünk vissza együtt a Nagy Világba!

A matematikus az előbbi közönyösséggel felnevetett, de Mven Masz finom füle meghallotta a keserűséget a tudós hangjában.

— Kicsoda maga, hogy ilyesmit javasol nekem? Tudja-e maga…

— Tudom. Olyan ember vagyok, aki szintén megtiltott kísérletet hajtott végre, s ezzel megölte a rábízott embereket. A kutatásban a maga útja közelében haladtam, s mi… maga meg én, és mások is, már közel vagyunk a győzelemhez. Az embereknek szükségük van magára, de nem ilyenre…

A matematikus odalépett Mven Maszhoz, a földre szegezte szemét, aztán hirtelen megfordult, s csak úgy a vállán keresztül, durva szavakkal utasította vissza az ajánlatot. Mven Masz szótlanul megindult az ösvényen.

Az 5. telepig még körülbelül tíz kilométer volt hátra.

Amikor Mven Masz megtudta, hogy a leány magányosan él, azt tanácsolta neki, hogy menjen el innét a keleti partvidékre, a tengerparti telepekre, hogy ne találkozzék többé ezzel a kegyetlen és durva emberrel. A volt híres tudós zsarnokká vált a hegyvidéki kis települések csendes és megszokott életében. Az afrikai meg akarta előzni a várható következményeket, s elhatározta, hogy azonnal elmegy a telepre, és kéri, hogy vigyázzanak erre az emberre. Mven Masz a telep határán búcsúzott el Onartól. A leány elmondotta neki, hogy nemrég a kupola alakú hegy erdeiben állítólag tigrisek tűntek fel, a zárt területről szöktek meg, vagy talán mindezideig megmaradtak az áthatolhatatlan őserdőkben, amelyek a sziget legmagasabb hegyét körülvették. Onar erősen szorítva az afrikai kezét, arra kérte, legyen nagyon óvatos, és semmi esetre se menjen át a hegyen éjszaka. Mven Masz gyorsan megindult visszafelé. Elgondolkozott a hallottakon, még maga előtt látta a leány utolsó pillantását, amely tele volt nyugtalansággal és odaadással. Mven Masz először gondolt a régmúlt igazi hőseire, azokra az emberekre, akik a megaláztatás, a harag és a fizikai szenvedések közepette is jellemesek voltak, akik a legnagyobb hőstett végrehajtása után is igazi emberek maradtak, holott környezetük mindenképpen elősegítette, hogy állati önszeretet fejlődjön ki bennük.