Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

A Föld-anya ölén, a földműves, a halász vagy az állattenyésztő ősi, egyszerű, egyhangú tevékenységével töltötték itt csendes éveiket.

Bár az emberiség e gyenge testvéreinek bőségesen adott termékeny, csodálatos földet, a sziget primitív gazdasága nem volt képes ellátni lakosságát, nem tudta biztosítani őket az éhséggel szemben, s különösen akkor nem, ha rossz volt a termés, vagy más elemi csapás akadt, amely oly gyakori, ha fejletlenek a termelőerők. Ezért a Nagy Világ rendszeresen átadta készleteinek egy részét a Feledés Szigetének.

Az évekre tartósított élelmiszer, a gyógyszer, a biológiai védelmi eszközök és más közszükségleti cikkek három kikötőn át érkeztek a szigetre: az északnyugati, a déli és a keleti partvidéken. A sziget három kormányzója szintén északon, keleten, illetve délen élt, s állattenyésztési, földművelési és halászati vezető volt a nevük.

Mven Masz elnézte a távolban emelkedő, kéklő hegyeket, s egyszerre keserűen gondolt arra, nem tartozik-e ő is a „bikák”, vagyis az olyan emberek kategóriájába, akik mindig nehézségeket okoznak az emberiségnek. A „bika” erős és ingerlékeny, de egyáltalán nem érez semmi szánalmat mások szenvedései és bajai iránt, s csupán a saját szükségletei kielégítésére gondol. Az emberiség régmúltjában a szenvedéseket, viszályokat és szerencsétlenségeket mindenkor az efféle emberek súlyosbították, a legkülönbözőbb külsőt felvéve, önmagukat nyilvánították az igazság egyetlen ismerőjének, s úgy érezték, van joguk elfojtani minden — az övéktől eltérő — véleményt, kiirtani az övéktől különböző gondolkodási és életformát. Azóta az emberiség a vélemények, a vágyak és az ízlések kérdésében még a leghalványabb látszatát is elkerülte az önkényességnek, s a legjobban éppen a „bikáktól” félt. Ezek a bikák mit sem törődtek a gazdaság megdönthetetlen törvényeivel, a jövővel, csupán az adott pillanatnak éltek. A Megosztott Világ Korszakában a háborúk és a szervezetlen gazdaságok a bolygó teljes kifosztására vezettek. Akkor irtották ki az erdőket, égették el az évmilliók folyamán felgyülemlett szén- és olajkészleteket, szennyezték be a levegőt szénsavval és a gyárak bűzlő hulladékaival, gyilkolták le a szép és ártatlan állatokat, a zsiráfot, a zebrát, az elefántot, mindaddig, míg a világ el nem jutott a társadalom kommunista felépítéséig. A Föld elgyomosodott, a folyók és a tengerpartok vidékét olaj és vegyi melléktermékek szennyezték be. Csak amikor erősen megtisztították a vizet, a levegőt és a földet, akkor jutott el az emberiség bolygójának mai formájához, amelyen bárhol akár mezítláb is járhatott az ember anélkül, hogy a lábát baj érte volna.

De ő, Mven Masz is két esztendőt töltött felelős helyen, máris elpusztított egy mesterséges holdat, amelyet ezrek közös erőfeszítése, a mérnöki tudomány rendkívüli fortélya alkotott. Megölt négy tehetséges tudóst, akik közül bármelyik Ren Bozzá válhatott volna… Magát Ren Bozt is alig sikerült megmenteni. Ismét feltámadt előtte Bet Lon alakja, azé a tudósé, aki valahol itt, a Feledés Szigetének hegyei és völgyei között él; szinte maga előtt látta, s mély rokonszenvet érzett iránta. Mven Masz ideutazása előtt megnézte a matematikus arcképeit, s mindörökre megjegyezte magának a tudós erélyes arcát a hatalmas állkapoccsal, egymáshoz közel ülő, éles, mély szemekkel, s emlékezetébe véste hatalmas, atlétára valló alakját.

A siklónaszád vezetője odalépett az afrikaihoz.

— Erős a hullámverés. Nem sikerül a parthoz állnunk, a hullámok átcsapnak a mólón. El kell mennünk a déli kikötőbe.

— Nincs rá szükség. Van kis mentőtutaja? Elhelyezem rajta a ruhámat, s én magam kiúszom a partra.

A vezető és a kormányos tisztelettel nézett Mven Maszra. Zavaros, tajtékos hullámok csapódtak neki a zátonyoknak, s nehéz, morajló lépcsőkben zúgtak át felettük. A parthoz közel az egymásra tornyosuló hullámok fölkavarták a homokot és a tajtékot, s mélyen behatoltak a lejtős fövényre. Az alacsony felhőkből apró, meleg eső szitált, amely ferdén hullott a szélben, s összekeveredett a tajtékzó habokkal. Ködös hálóján át szürke alakok imbolvogtak a parton.

A vezető és a kormányos egymásra nézett, amíg Mven Masz levetette, és becsomagolta ruháját. Akik a Feledés Szigetére érkeztek, kikerültek a társadalom gyámsága alól, amelyben mindenki védte a másikat, és segített neki. Mven Masz egyénisége akaratlanul is tiszteletet ébresztett bennük, s a kormányos végül is úgy döntött, figyelmezteti őt, milyen nagy veszély leselkedik reá. Az afrikai közönyösen legyintett. A vezető egy légmentesen lezárt kis csomagot adott át neki.

— Egy hónapra való koncentrált élelmiszerkészlet van benne, fogadja el.

Mven Masz gondolkozott egy kicsit, majd a ruhájával együtt beletette a csomagot egy vízhatlan dobozba, gondosan rákapcsolta a zárat, s hóna alatt a kis mentőtutajjal átlépett a korláton.

— Forduló! — vezényelte.

A naszád erősen oldalt dőlt az éles kanyarban. Ellökte Mven Maszt, aki megkezdte makacs harcát a hullámok ellen. A naszádról még látták, hogyan röppen föl a tomboló hullámok tarajára, zuhan alá a mélybe, s bukkan fel újra.

— Megbirkózik velük — mondta megkönnyebbülten a vezető. — A partnak sodor a szél, távoznunk kell innét.

A csavar felbőgött, a naszád valósággal előreugrott, amint egy hullám a hátára kapta. Mven Masz sötét alakja egész nagyságában feltűnt a parton, s beleolvadt az esős ködbe.

A hullám áztatta kemény homokon egy csoport ember mozgott, valamennyien csak egy kis ágyékkötőt viseltek. Nagy diadallal vonszoltak egy hatalmas, féktelenül vergődő, fickándozó halat. Amint megpillantották Mven Maszt, megálltak, s barátságosan üdvözölték a jövevényt.

— Új ember abból a világból — mondta mosolyogva az egyik halász —, s milyen jól úszik! Gyere, élj velünk!

Mven Masz nyíltan és barátságosan megnézte a halászokat, aztán megrázta fejét.

— Nehéz lenne itt élnem, a tenger partján, elnézni a végtelen messzeséget, s arra a gyönyörű világra gondolni, amelyet elveszítettem.

Az egyik halász, akinek sűrű szakállába már sok ősz szál vegyült — a szakállt itt nyilván a férfi díszének tartották —, a jövevény nedves vállára tette kezét.

— Hát téged erőszakkal küldtek ide? Mven Masz keserűen nevetett, megkísérelte, hogy megmagyarázza, mi hozta őt ide. A halász szomorúan és rokonszenvvel nézett a jövevényre.

— Nem értjük meg egymást. Menj oda — a halász délkelet felé mutatott, ahol a felhők nyílásán át távoli hegyek kék csúcsai látszottak. — Hosszú az út, de itt nincs más közlekedési eszközünk, csak… — a szigetlakó a saját izmos lábára csapott.

Mven Masz örült, hogy otthagyhatja őket, és nagy, könnyű lépteivel elindult a kanyargó ösvényen, amely fölfelé vezetett az enyhén emelkedő dombokra.

A sziget központi részéhez vezető út valamivel meghaladta a 200 kilométert, de Mven Masz nem sietett. Minek? Lassan nyúltak a nyomasztó napok, amelyeket nem töltött ki semmiféle hasznos tevékenység. Kezdetben, a katasztrófa után, amikor még nem tért teljesen magához, a teste valósággal kívánta a gyöngéd természet nyugalmát. Ha nem kínozta volna a szörnyű veszteség tudata, akkor egyszerűen elgyönyörködött volna a szélverte, néptelen fennsíkok csendjében, a forró trópusi éjszakák homályában és ősi némaságában.