Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Az élet két oldala mindig az emberek elé állította a maga ellentmondásait. A régi világban a veszélyek és a megaláztatások közepette a szerelem, az odaadás és a gyöngédség ereje éppen a pusztulás szélén, ellenséges és durva környezetben fokozódott rendkívüli módon. A nyers erő szeszélyeinek való alárendeltség mindent futólagossá és bizonytalanná tett. Az egyes ember sorsa bármely pillanatban a legélesebben megváltozhatott, tönkretehette legszebb terveit, reményeit és szándékait, mert a régi, rosszul felépített társadalomban túlságosan sok függött egy-egy embertől. De a reményeknek, a szerelemnek és a boldogságnak ez az ókori futólagossága még inkább erősítette, mint gyengítette e nemes érzéseket.

Ez a magyarázata annak, hogy az ember jobbik énje nem pusztulhatott el, bármilyen súlyosak voltak is a Sötét Századok, vagy a Megosztott Világ Korszakában a rabság megpróbáltatásai.

Az afrikai most először gondolt arra, hogy a régi életben, amelyet a mai emberek valamennyien oly nehéznek képzelnek el, mégiscsak volt boldogság, reménység, volt alkotás is, s ez olykor talán erősebb is volt, mint most, a Gyűrű büszke Korszakában.

Mven Masz csaknem haragosan gondolt vissza azoknak az időknek tudós teoretikusaira, akik arra a hamisan felfogott elméletre támaszkodtak, hogy a természetben a fajok megváltozása lassan megy végbe, s akik azt jósolták, hogy az emberiség évmilliók múlva sem válik jobbá.

Ha jobban szerették volna az embereket, ha ismerték volna a fejlődés dialektikáját, efféle ostobaság soha nem juthatott volna eszükbe!

A gigászi hegy kerek vállán túl a lenyugvó Nap vörösre festette a hegy felhőtakaróját. Mven Masz belevetette magát egy kis patakba.

Felfrissült, teljesen megnyugodott, majd leült egy lapos kőre, hogy megszáradjon, s kipihenje magát. Mielőtt az éjszaka leszáll, már nem juthat el a kis városkáig; úgy gondolta, hogy majd akkor kel át a hegyen, ha feljön a Hold.

Gondolataiba merül le, elnézegette a köveken kavargó vizet, de egyszerre úgy érezte hogy egy szempár figyeli, bár nem látott senkit. Ez az érzés, hogy valami láthatatlan tekintet követi őt, még akkor is nyomasztotta, amikor átkelt a patakon, s megkezdte útját a hegynek fölfelé.

Mven Masz gyorsan lépkedett a szekér járta úton, az 1800 méter magas fennsíkon, kiszögellésről kiszögellésre kapaszkodott, hogy leküzdje a hegy erdős nyúlványait, és a legrövidebb úton jusson el a városkába. A növekvő Hold keskeny sarlója még legfeljebb másfél óráig világíthatta meg útját. A meredek hegyi ösvényen, világtalan éjben, nagyon nehéz lett volna továbbhaladnia. Mven Masz sietett. Ritkás és alacsony fák vetettek hosszú árnyékot útjára, mintha fekete csíkok sorakoztak volna a holdfényben ragyogó száraz talajon. Mven Masz figyelmesen nézett a lába elé, nehogy beleakadjon a számtalan apró gyökér valamelyikébe, s közben gondolkozott.

Fenyegető ordítás rázta meg a földet, szétterült a talajon, elhangzott messze jobbfelé, ahol a hegynyúlvány meredeken fölfelé kapaszkodott, s elmerült a mély árnyékban. Mély morgás válaszolt reá az erdőben a holdfény foltjai és csíkjai között. Érezni lehetett a hangok erejét, amely belehasított a lélek mélyébe, s felébresztette benne a rég elfeledett félelemérzetet, a legyőzhetetlen vadállatnak odavetett áldozat magárahagyottságát. De az ősi félelemmel szemben föllángolt benne a nem kevésbé ősi harci düh, névtelen, hős nemzedékek öröksége; e nemzedékek az emberiség jogát védelmezték, élni akartak a mammutok, az oroszlánok, az óriás medvék, a dühös bikák és a kegyetlen farkascsordák között, a vadászat gyötrő napjaiban és az elszánt védelem éjszakáin.

Mven Masz megállt, körülnézett, visszatartotta lélegzetét. Semmi sem mozdult az éjszaka csendjében, de mihelyt az afrikai néhány lépést tett az ösvényen, rögtön tudta, hogy valami a nyomában van. Tigris? Mégis igazak voltak hát Onar hírei?

Mven Masz futásnak eredt, és megpróbálta kitalálni, mit is tegyen, amikor a vadállatok — kétségkívül ketten voltak — megtámadják.

Semmi értelme sem volt annak, hogy felkapaszkodjék valamelyik magas fára, hiszen a tigris gyorsabban mászik a fára, mint az ember. Megküzdjön velük? Körülötte csak kövek voltak, még csak megfelelő husángot sem törhetett ezekről az acélkemény ágakról. Amikor az üvöltés már közvetlenül mögötte hangzott fel, Mven Masz úgy érezte, hogy elveszett. A poros ösvény fölé nyúló ágak végzetesen akadályozták. Utolsó percében szeretett volna bátorságot meríteni a csillagos égbolt örök magasságából, amelynek tanulmányozására áldozta egész elmúlt életét. Mven Masz óriási ugrásokkal rohant előre. A sors kedvezett neki, kijutott egy nagy tisztás szélére. E tisztás közepén odahányt kőtöredékeket vett észre, odarohant, fölragadott egy harminc kilós, éles sarkú tömböt, s visszafordult az erdő felé. Ekkor megpillantotta a feléje közeledő, homályos alakokat. A csíkos vadak alig voltak láthatók a ritkás erdő egymást keresztező árnyékai között. A Hold alsó széle már a fák koronáját érte. A megnyúlt árnyak keresztezték a tisztást, és az árnyék védelmében, mint fekete ösvényen, két óriási macska kúszott Mven Masz felé. Csak ott, a tibeti obszervatórium föld alatti szobájában érezte Mven Masz ugyanígy a közeledő halált. E halál most nem belülről, hanem kívülről támadt reá, zöld lángja ott égett a fenevadak foszforeszkáló szemében. Mven Masz mélyen beszívta a fojtó hőségben feltámadó szél nyomán felfrissülő levegőt, föltekintett a magasba, a kozmosz ragyogó világára, kiegyenesedett, s feje fölé emelte a követ.

— Veled vagyok, barátom!

Egy magas árnyék vetődött a tisztásra a lejtő sötétjéből, s fenyegetőleg a magasba emelt egy görcsös ágat. A csodálkozó Mven Masz egy pillanatra megfeledkezett a tigrisekről, megismerte a matematikust. Bet Lon szinte lélegzetet sem tudott venni a vad futás miatt, odaállt Mven Masz mellé, nyílt szájjal kapkodva levegő után. Az óriási macskák, amelyek először visszariadtak, ismét könyörtelenül közeledni kezdtek. A baloldali tigris már csak harminc lépésnyire volt. Már éppen maga alá húzta a hátsó lábát, ugrásra készült.

— Gyorsabban! — az egész tisztást betöltötte a csengő kiáltás.

Gránátvetők fehér lángja villant háromfelől Mven Masz háta mögül, aki meglepetésében elejtette a saját fegyverét. A hozzá közelebb levő tigris egész magasságában felágaskodott, a bénító gránátok dobpergésszerűen robbantak egymás után, és a nagyszerű vad hanyatt vágódott. A másik hatalmas ugrást tett az erdő felé. Onnét újabb három lovas árnyéka tűnt fel. Hatalmas, elektromos töltésű üveggránát robbant szét a tigris homlokán, s az állat kinyúlt, súlyos fejét a száraz fűbe verte.

Az egyik lovas előreugratott. Mven Masz még sohasem látta ilyen szépnek a Nagy Világ munkaruháját, a bő, rövid, térden felül érő nadrágot, a kék műlenből készült, kihajtott gallérú könnyű inget, amelynek két mellzsebe volt.

— Mven Masz, éreztem, hogy veszélyben van!

Az afrikai rögtön felismerte ezt az aggodalmasan csengő magas hangot. Csara Nandi!…

Felelni is elfelejtett, csak állt mozdulatlanul, amíg a leány le nem ugrott lováról, s hozzá nem futott. Nyomában öt útitársa lovagolt oda. Mven Masz még meg sem nézhette őket, mert a holdsarló lebukott az erdő mögött, és az éjszaka sűrű sötétje ráborult az erdőre és a tisztásra. Csara keze megtalálta Mven Masz karját. Az afrikai megfogta a leány keskeny csuklóját, és odaszorította a melléhez, amelyben vadul vert a szíve. Csara ujjainak hegyével alig észlelhetően megsimogatta az afrikai domború, izmos mellét, s ez a gyöngéd becézés soha nem érzett nyugalommal töltötte el Mven Maszt.