Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

De egyik nap követte a másikat, s az afrikai, aki szíve szerint való munkát keresve bolyongott a szigeten, mind erősebben vágyott a Nagy Világ után. Nem örült többé a békés völgyeknek, amelyeket kézzel művelt gyümölcsfa-ligetek díszítettek, nem ringatta el a tiszta hegyi patakoknak szinte hipnotikus csobogása, amelyeknek partjain most már számtalan órát tölthetett a rekkenő délidőben vagy a holdfényes éjszakán.

Számtalan… Igaz is, minek is számlálná azt, amire itt egyáltalán nincs szüksége, az időt? Van annyi, amennyi csak kell, az idő óceánja áll rendelkezésére, s mégis mily jelentéktelenül kevés az ő külön egyéni ideje!… Egyetlen rövid s máris elfelejtett pillanat!

Mven Masz csak most érezte meg igazán, mennyire találó a sziget elnevezése. Feledés Szigete — az őskori, az önző tettek és az önző emberi érzések teljes névtelensége! Olyan tetteké, amelyeket elfelejtenek az utódok, mert ezek a tettek csupán egyéni szükségleteket szolgáltak, nem könnyítették, és nem javították meg a társadalom életét, nem szépítették ezt az életet az alkotó művészet szárnyalásával.

Csodálatos hőstettek merültek így ei a névtelen semmiben.

… Az afrikait felvették egy állattenyésztő közösségbe a sziget közepén, s két hónap múlva már óriási gauró-bivaly nyájat legeltetett egy magas hegy lábánál; e helyet értelmetlenül hosszú névvel illették, annak a népnek a nyelvén, amely a régmúltban benépesítette a szigetet.

Hosszú ideig főzte kásáját a parázson egy kormos kis fazékban, de egy hónappal ezelőtt még az erdőkben kellett összegyűjtenie az ehető gyümölcsöket és a diót, versenyre kelve a mohó majmokkal, amelyek kemény dióhéjjal hajigálták meg. Ez akkor történt, amikor a naszádról hozott élelemadagját odaadta két öregnek egy mély völgyben, mert a Gyűrű világának törvénye és felsőbbrendű boldogsága szerint járt el, hogy elsősorban másoknak okozzon örömet. Ekkor tanulta meg, mit jelent az, hogy megkeresse élelmét a sivár, lakatlan vidéken. Micsoda értelmetlen időfecsérlés!

Mven Masz felállt egy kőről, s körülnézett. A Nap bal felől éppen akkor bukott a fennsík széle alá, mögötte kupola alakú hegy erdős csúcsa magaslott.

Lent a szürkületben fel-felcsillogott egy gyors vizű patak, melynek partját hatalmas, bolyhos bambuszfák szegélyezték. Ott, félnapi járásra, ahol ezer esztendős, sűrűn benőtt romok találhatók, ott állt valaha a sziget fővárosa. Vannak itt más, nagy és jobb állapotban fennmaradt, de szintén elhagyott városok. De Mven Masz egyelőre nem törődött velük.

A nyáj leheveredett fekete csoportokban az elsötétedett fűre. Gyorsan leszállt az éj. Ezernyi csillag gyűlt fel a halványuló égen. A csillagász számára megszokott ez a homály, a csillagképek ismert körvonalai, a nagy csillagok fénylő gyertyái. Innét még a végzetes Tucana is látható. De mily gyenge is az emberi szem! Mven Masz többé nem pillantja meg a kozmosz fenséges látványát, a gigantikus galaxisok csigavonalait, a titokzatos bolygókat és a kék napokat. Számára mindezek csak apró, végtelenül messzi tüzek. De nem egészen mindegy-e, csillagok-e ezek, vagy az égbolt kristályos boltozatára függesztett mécsesek, ahogyan a régiek gondolták? Az ő szemének egészen mindegy!

Az afrikai felugrott, s hozzálátott, hogy összekotorja az előkészített rőzsét, íme, még egy tárgy, amely nélkülözhetetlen lett számára, egy kis öngyújtó. Még az is meglehet, hogy egyes itteni lakosok példájára ő is nemsokára kábító füstöt szív majd magába, hogy megrövidítse a hosszúra nyúló, nyomasztó időt.

A kis lángnyelvek táncra perdültek, elűzték a homályt, és kioltották a csillagok fényét. A közelében békésen szuszogtak a bivalyok. Mven Masz elgondolkozva nézte a tüzet.

Nem reménytelenül sötét otthonná lett-e az ő számára a ragyogó bolygó?

A büszke ítélet, amelyet önmaga ellen hozott, nemcsak a tudatlanság önhittsége volt-e? Nem ismerte önmagát, lebecsülte az alkotással teli magas rendű életet, amelyet élt, nem értette

meg Csara iránti szerelmének erejét. Sokkal jobb, ha odaadja életét egyetlenegy óráért, amellyel a Nagy Világ hatalmas, szép ügyét szolgálja, semhogy itt éljen még egy századon át!

A Feledés Szigetén körülbelül kétszáz egészségügyi állomás volt, ahol a Nagy Világból jött önkéntes orvosok a korszerű orvostudomány minden áldásával ellátták a sziget lakóit. A Nagy Világ ifjúsága dolgozott a tisztogató osztagokban is, nehogy a sziget ősi betegségek vagy kártevő állatok tenyésztőhelyévé váljék. Mven Masz szándékosan elkerülte, hogy ezekkel az emberekkel találkozzék, nem akarta, hogy a szépség és a tudás világából kitaszítottnak kelljen éreznie magát.

Hajnalban egy másik pásztor felváltotta Mven Maszt. Az afrikai két napra szabaddá vált, elhatározta, hogy elmegy a közeli kisvárosba, szerez egy köpenyt, a hegyekben az éjszakák egyre hűvösebbek lettek.

Tikkasztó, csendes idő volt, amikor Mven Masz lement a fennsíkról, s kiért egy széles síkságra; a sápadt ibolyaszínű és aranysárga, sűrű virágtenger fölött tarka pillangók száll-dostak. Könnyű szélrohamok ringatták a növények szárait, a virágok gyöngéden simogatták fejükkel az afrikai meztelen térdét. Amikor elért a szinte végtelen mező közepére, Mven Masz megállt, s átadta magát a könnyű, boldog szépség élvezetének, s e vad virágoskert részegítő illatának. Elgondolkozva lehajolt, tenyerével végigsimogatta a szélben ringatózó sziromleveleket, s úgy érezte magát, mintha gyermekkori álma tért volna vissza.

Alig hallható ritmikus zajt észlelt. Mven Masz felemelte fejét, s megpillantott egy gyorsan lépkedő leányt, akit övig eltakartak a virágok. Oldalt távolodott tőle, s Mven Masz gyönyörködve figyelte a lány karcsú alakját a virágtenger közepette. Éles fájdalom nyilaik a szívébe, hiszen ez lehetne Csara, ha… ha minden másképp történik!….

A tudós megfigyelő képessége megsúgta neki, hogy a leány nyugtalan. Hátra-hátra nézett, s minden látható ok nélkül gyorsan szedte lábát, mintha félne valamitől, ami mögötte van. Mven Masz utána fordult, gyorsan utolérte a leányt, s egész hatalmas magasságában kiegyenesedett…

Az ismeretlen megállt. Keresztbe kötött tarka kendő fogta körül szorosan karcsú derekát, vörös szoknyájának szegélye megsötétült a harmattól. Meztelen karján a vékony karperec hangosabban csörrent, amikor kezével hátraveterte szél kuszálta sötét haját… Szomorú szeme figyelmesen nézett rövid hajfürtjei alól, amelyek hanyagul szóródtak szét a homlokán és az arcán. A leány nehezen lélegzett, bizonyára kifárasztotta a tartós gyaloglás. Ritkás vcrítékcseppek ütöttek ki barna, szép arcán. A leány bizonytalanul feléje indult.

— Kicsoda maga, és hová siet így? — kérdezte Mven Masz. — Talán segítségre van szüksége?

A leány fürkészve pillantott rá, s szakadozottan, sietve megszólalt:

— Onar vagyok az 5. telepről. De segítségre nincs szükségem.

— Én úgy látom, hogy van. Maga fáradt, és valami gyötri is. Miféle veszélyt érezhet? Miért utasítja el a segítségemet?

Az ismeretlen leányka felvetette tekintetét, amelyben mélyről jövő, tiszta fény ragyogott fel, akár a Nagy Világ leányai szemében.

— Tudom már, kicsoda maga. Nagy ember, onnét jött — s Afrika irányába mutatott. — Maga jó ember, és bízik másokban.