Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

A nemrég még engedelmes gép élettelen koronggá vált, s tehetetlenül terült el a száraz talajon. Különös érzés fogta el Dar Ve-tert: magányosnak, az egész világtól elszakítottnak érezte magát.

De mégsem félt semmitől. Majd leszáll az éjszaka, akkor szabad szemmel megpillantanak valami fényt, s elindulnak feléje. Csak úgy könnyedén indultak el útjukra, sem rádiótelefont, sem lámpát, sem ennivalót nem hoztak magukkal.

„Valamikor régen a pusztaságban akár éhen is halhatott az ember, ha nem vitt magával nagy mennyiségű élelmet. Meg vizet!” — gondolta magában a külső állomások volt vezetője, s behunyta szemét a ragyogó napfény miatt. Árnyékos helyet vett észre egy meggybokor tövében, s Dar Veter gondtalanul leheveredett Veda mellé a földre; a száraz fűszálak a könnyű ruhán át beleszúrtak bőrébe. Halkan suttogott a szél, álmosító volt a meleg, s a lelkét mély szendergés fogta el: lassan követték egymást a gondolatok; ráérősen váltogatva egymást, emlékezetébe idézték a régmúlt képeit, hosszú sorban jöttek egymás után a régi népek, törzsek, emberek… Mintha onnét, a múltból egy hatalmas folyó sodródott volna feléje, s minden másodpercben más események, más személyek, más ruhák váltakoztak volna rajta.

— Veter! — hallotta félálomban a neki annyira kedves hangot, felocsúdott és felült.

A nap vörös korongja már a látóhatár elsötétülő vonalát érintette, s a teljesen mozdulatlan levegőben még csak halk szellő sem rezdült.

— Veter, uram és parancsolom — hajolt meg előtte incselkedve Veda, Ázsia ősi asszonyait utánozva —, nem kegyeskednél felébredni és rám is gondolni?

Dar Veter néhány tornagyakorlatot végzett, s végképp lerázta magáról az álmot. Veda egyetértett vele, hogy meg kell várniok az estét. A rájuk köszöntő sötétség élénk vitában találta őket: eddigi munkájukat beszélték meg. Dar Veter hirtelen észrevette, hogy Veda összerezzen. A keze hideggé vált, s Dar Veter ráébredt, hogy Veda könnyű ruhája egyáltalán nem véd az északi táj éjszakai hidege ellen.

A 60. szélességi kör alatt a nyári éjszaka világos volt, s így nagy halom rozsét sikerült összegyűjteniök.

Hangosan kattant a villamos kisülés, amit Dar Veter a repülőtányér hatalmas akkumulátorából csalt ki, s nemsokára megsűrűsödött a sötétség a máglya lobogó lángja körül, amely jóleső meleggel árasztotta el a két utas testét.

Az imént még didergő Veda ismét elernyedt, mint virág a napfény hatására, s mind a ketten szinte hipnotikus félálomba merültek. Száz- meg százezer évig a tűz volt az ember legfőbb menedéke és megmentője. Ebből az időből maradt fenn valahol az emberi lélek mélyén az a kiirthatatlan, meghitt, nyugodt érzés, amelyet a meleg kelt, amikor hideg és sötétség veszi körül az embert.

— Ali bántja, Veda? — törte meg a csendet Dar Veter.

— Tudja, arra a nőre gondoltam, a kendősre… — válaszolta halkan Veda, nem fordítva el tekintetét az aranyos fényben csillogó parázsról.

Dar Veter rögtön megértette. Éppen mielőtt erre az útjukra elindultak volna, fejezték be az altaji pusztákon egy nagy szkíta sírhalom feltárását. Egy fennmaradt ácsolat belsejében megtalálták egy öreg törzsfő csontvázát; körülötte a sírhalom szélére temetett lovak és rabszolgák csontjait. Az öreg törzsfő kardjával, pajzsával és páncéljával együtt feküdt ott, s a lábánál egy egészen fiatal nő meghajlott csontváza hevert. Koponyájának csontos körvonalaihoz selyemkendő tapadt, amely valamikor szorosan a feje köré volt tekerve. Bárhogyan ügyeskedtek, a kendőt nem sikerült épségben megőrizniük, de az alatt a néhány perc alatt, amíg finom porrá nem omlott, pontosan maguk elé idézhették az évezredekkel ezelőtti kendőre simuló szép arcot. A kendő még egy különös részletről árulkodott: a gödréből kifordult szem lenyomata arról tanúskodott, hogy a nőt ezzel a kendővel megfojtották, majd férje sírjába vetették, hogy elkísérje őt a síron túli világ ismeretlen útjaira. A nő legfeljebb tizenkilenc, a férfi pedig legalább hetven éves lehetett, ami azokban az időkben hajlott. kornak számított.

Dar Veter visszagondolt arra a vitára, amely a lelet nyomán fellángolt Veda expedíciójának fiatal munkatársai között. Önként vagy erőszak hatására követte-e az ifjú nő férjét? Miért? Minek a nevében? Ha valami nagy, őszinte szerelem élt volna benne, akkor hogyan volt lehetséges, hogy megölték, ahelyett, hogy életben hagyták volna, hogy megőrizze férje emlékét az élők világában, amelyet férje elhagyott.

Ekkor megszólalt Veda. Sokáig, merően nézte a sírhalom sötét domborulatát, a tekintete fellángolt, megpróbált lelki szemével áthatolni az elmúlt idők vastag falán.

— Próbálja csak megérteni azokat az embereket. Az ősi puszták térségei valóban végtelenek voltak az akkori idők egyszerű közlekedési eszközei: a lovak, a tevék, az ökrök számára. S a végtelen térségeket egyes nomád állattenyésztő csoportok lakták, akiket nemcsak hogy semmi sem kötött egymáshoz, hanem engesztelhetetlen gyűlölet fűtötte őket egymás iránt. Rengeteg sérelem és harag gyűlt fel bennük nemzedékről nemzedékre; minden jövevény ellenség volt, minden törzs zsákmány, amely marhát és rabszolgát ígért, vagyis olyan embert, aki korbácsütésre dolgozik, mint a barom. A társadalomnak ilyen berendezése egyfelől nagy, számunkra ismeretlen szabadságot adott az egyes embereknek, hogy kis szenvedélyeiket és vágyaikat kiélhessék, másfelől azonban hihetetlen elzárkózást teremtett az emberek egymás közti érintkezésében, és szűk látókörűvé tette őket. Ha egy-egy nép vagy törzs csak kevés emberből állt, s vadászatból és gyümölcsök összegyűjtéséből megélhetett, akkor ezek a szabad nomádok állandó rettegésben éltek, vajon melyik harcias szomszédjuk támadja meg, rabolja ki, vagy pusztítja el őket. Ha pedig egy-egy ország elszigetelten élt, s nagyszámú lakossága volt, amely nagy hadsereget szervezhetett, akkor az emberek azért a biztonságért, hogy nem kellett tartaniuk háborús támadástól, a szabadságukkal fizettek, mert az ilyen erős államokban mindig kifejlődött a zsarnokság, így volt ez az ókori Egyiptomban, Asszíriában és Babilonban.

A nő, különösen ha szép volt, az ókorban csupán zsákmánya és játékszere lehetett az erősnek. A férfi hatalma és védelme nélkül nem élhetett.

A nő saját akarata és vágya oly keveset, oly elviselhetetlenül keveset jelentett, hogy azzal az élettel szemben… ki tudja… hátha a halál volt a kevésbé súlyos sors…

Amikor így válaszolt Dar Veter gondolataira, Veda közelebb húzódott, s lassan forgatta az égő gallyakat, s elnézegette a parázson végigfutó kéklő lángnyelveket.

— Mennyi türelmes bátorságra volt szükség azokban az időkben hogy egy nő megtalálja önmagát, ne merüljön alá, hanem feljusson a magasra az életben!… — suttogta halkan Veda.

— Azt hiszem — válaszolta Dar Veter —, hogy túl nehéznek látjuk az akkori életet. Hiszen az az élet nemcsak megszokott volt, hanem helytelen berendezése a legkülönbözőbb véletleneket vonta maga után. Az ember akarata és ereje abból az életből is kicsiholta magának a romantikus örömök lángját, mint kovakőből a szikrát.

— Magam sem értem egészen — mondotta Veda —, hogyan lehetséges, hogy őseink évezredeken át nem voltak képesek megérteni azt az egyszerű törvényt, hogy a társadalom sorsa csupán tőlük függ, hogy a társadalom olyan, amilyen tagjainak a gazdasági rendszertől függő erkölcsi és eszmei fejlődése.