Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Amikor a megrázkódtatástól magukhoz tértek, a kutatók belátták, hogy védtelenné váltak. Szerencséjükre az épségben maradt reflektorok fényében feküdtek. Senki nem sérült meg, de Erg Noor úgy döntött, hogy ebből elég mindnyájuknak. Otthagyták a szükségtelen szerszámokat, a kábeleket és a fényszórót, felrakodtak az épségben maradt kocsira, és sietősen visszavonultak csillaghajójukhoz.

Az idegen csillaghajó vigyázatlan felnyitásakor a körülmények szerencsésen alakultak, de ez egyáltalán nem az expedíció vezetőjének érdeme volt. Minden újabb próbálkozás, hogy feltárják a csillaghajót, sokkal siralmasabban végződhet… S mi lehet Nisával, a kedves asztronavigátorral? Hogy van Nisa?… Erg Noor remélte, hogy a védőruha csökkentette a fekete kereszt halált hozó erejét. Hiszen a biológust sem ölte meg az, hogy hozzáért a fekete medúzához. De itt, távol a nagyszerű földi gyógyintézetektől, leküzdhetik-e az ismeretlen fegyver gyilkos hatását?…

Kay Ber az átjáró kamrában a vezetőhöz lépett, és bal vállpántjának hátrészére mutatott. Erg Noor a tükör felé fordult, amely mindig ott volt az átjáró kamrában, hogy az idegen bolygókról hazatérő kutatók a kötelező előírások szerint megvizsgálhassák magukat. A cirkónium-titán váll-lap vékony lemeze felhasadt. A felszakadt résből égszínkék fémdarab meredezett elő; ez behatolt a szigetelő bélésbe, de nem vágta át a védőöltözet belső rétegét. Nagy nehezen sikerült kihúzniok a fémszilánkot. Ezt a titokzatos fémmintát, amelyet a spirálkorong-csillaghajóról oly nagy veszélyek árán s mégiscsak véletlenül szereztek meg, elviszik a Földre.

Erg Noor megszabadult a védőöltözettől, s végre beléphetett — helyesebben a különös bolygó vonzóerejének nyomasztó hatása alatt betámolyoghatott — hajója belsejébe.

Az egész expedíció égő türelmetlenséggel várta. A korong mellett lejátszódott katasztrófát mindnyájan sztereovizofonban látták, ezért nem is kérdezték az eredményt.

Veda Kong és Dar Veter a repülőtányér kis dobogóján állt; a tányér lassan úszott tova a végtelen pusztaság fölött. A könnyű szellő széles hullámokat borzolt a viruló sűrű pázsit fölött. A távolban balra fekete-fehér foltos szarvasmarhanyáj legelészett; jakszarvasmarha és bivaly keresztezése útján kitenyésztett állatok utódai voltak ezek.

Alacsony halmok, tágas völgyű csendes folyók, végtelen szabad tér; nyugalom áradt a földkéregnek ebből az ellenállóképes és lapos részéből, amelyet valaha Nyugat-szibériai alföldnek neveztek.

Dar Veter elgondolkozva nézett le a földre, amelyet valaha végtelen, reménytelen mocsarak és Észak-Szibériára jellemző ritkás, satnya erdők borítottak. Gondolatban maga előtt látta egy ókori festőművész képét, amely még gyermekkorában felejthetetlen benyomást tett rá.

Egy hatalmas folyó övezte magas szirtfokon vénségtől megszürkült fatemplom állt, s elárvultán nézett a folyóparti mezők és rétek szabad térsége felé. A kupolán vékony kereszt feketedett az alacsonyan gomolygó súlyos felhők alatt. A kis temetőben, a templom mögött nyárfák és fűzfák megtépázott koronái hajlongtak a szélben. Alacsonyan lecsüggő ágaik szinte hozzáértek a félig korhadt fakeresztekhez, amelyeket az idő és a viharok ledöntöttek a friss, nedves fű közé. A folyón túl óriási szürkés ibolyaszínű, szinte megfoghatóan sűrű felhőtömbök tornyosultak. A széles folyó félelmetes vasszürkén csillogó fényt vert vissza. Ugyanez a hideg fény borított el mindent. A csüggesztő őszi eső közel és távol átáztatott mindent a hideg és barátságtalan északi szélességi korok alatt. A festmény kékesszürke-zöld színskálája terméketlen földekről beszélt, ahol nehéz volt az ember élete, ahol fázott és éhezett, s ahol oly erősen érezte a magányt, amely az emberi ostobaság e régi korszakait jellemezte.

Dar Veter úgy érezte, hogy ez a régi szépségében helyreállított és láthatatlan sugaraktól megvilágított festmény ott a múzeumban, az átlátszó védőlap mélyén nem más, mint a távoli múltba néző ablak.

Dar Veter nem szólt semmit, csak Vedára nézett. A fiatal nő a fedélzeti korlátra tette kezét. Fejét lehajtva, elmélyülten gondolkozott, s a szélben hajladozó magas füvet figyelte. Ezüstös árvalányhaj hullámzott alattuk lassan és szélesen, s a kis gép kerek tányérja lassan úszott el a síkság fölött. Meleg kis szélrohamok támadtak váratlanul az utasokra, összekócolták Veda haját, meglebegtették ruháját, s pajkosán meleget fújtak Dar Veter szemébe. De az önműködő egyensúlyozó a gondolatnál is gyorsabban dolgozott, s a repülőtányér csak éppen megremegett, vagy kissé megingott.

Dar Veter az átirányító kerete fölé hajolt. A térkép sávja, a gép előrehaladását mutatva, gyorsan mozgott — alighanem túl messzire hatoltak északra. Már régen áthaladtak a 60. szélességi körön, elrepültek az Irtis és az Ob egybefolyása fölött, s azokhoz a magaslatokhoz közeledtek, amelyeket Szibériai domboknak neveztek.

A sztyeppék sivárságát már megszokta mind a két utas, hiszen négy hónapja dolgoztak itt az ősi sírhalmok ásatási munkálatainál, az altaji előhegyek tikkasztó pusztaságain. A múlt kutatói szinte beletemetkeztek azokba az időkbe, amikor még a portyázó, fegyveres lovas osztagok is csak nagy ritkán hatoltak át a déli pusztán.

Veda megfordult, és szótlanul előre mutatott. Előttük, a felmelegedett légáramban egy sötét kis sziget lebegett, mintha elszakadt volna a Földtől.

A repülőtányér néhány perc múlva egy kis dombhoz közeledett, amely valaha egy bánya hányója lehetett. Már semmi sem maradt a bányaépületekből, csak ez a domb, amelyet sűrűn benőttek a meggyfák.

A repülőtányér váratlanul oldalt dőlt.

Dar Veter ösztönszerűen derékon fogta Vedát, s a gép emelkedő széle felé rohant. A kis gép a másodperc töredéke alatt egyensúlyba jött, de csak azért, hogy a következő pillanatban lapjával a domb lábának csapódjon. Működésbe léptek az amortizátorok, s egy ellenkező lökés Vedát és Dar Vetert a domb lejtőjére, egyenesen a tüskés bokrok sűrűjébe dobta. Pillanatnyi hallgatás után a pusztai csendben felhangzott Veda mély nevetése. Dar Veter maga elé képzelte a saját csodálkozó, összevissza karcolt ábrázatát, s ő is elnevette magát, hisz Veda nem sérült meg, s balesetük szerencsésen végződött.

— Nem ok nélkül tiltják meg a repülőtányéroknak, hogy nyolc méternél magasabban repüljenek — mondta Veda Kong kissé elfúló hangon. — most már megértem, miért…

— Ha a géppel valami baj van, rögtön lezuhan, s akkor már csak az amortizátorokban reménykedhet az ember. Nincs mit tennünk, törvényszerűen fizetnünk kell a gép könnyűségé-ért és kis méreteiért. Meglehet, hogy még ezenkívül is meg kell szenvednünk repülésünk szerencsés kimeneteléért — mondta Dar Veter egy kicsit megjátszott közönnyel.

— Éspedig? — komolyodott el Veda.

— Az egyensúlyozó műszerek kifogástalan működése nagyon bonyolult szerkezetet tesz szükségessé. Attól tartok, hogy kijavításukra igen sok időre lenne szükség. Legszegényebb őseink módján kell kijutnunk innen…

Veda szemében pajkos láng lobbant, a kezét nyújtotta, s Dar Veter könnyedén fölsegítette a fiatal nőt. Odamentek a lezuhant repülőtányérhoz, a karcolásokat gyógyító balzsammal kenték be, s megragasztották tépett ruhájukat. Dar Veter a bokor árnyékába fektette Vedát, maga pedig hozzálátott, hogy megállapítsa, mi okozta a balesetet. Ahogyan sejtette is, valami történt az automatikus egyensúlyozóval, amelynek biztosító készüléke kikapcsolta a motort. Alig nyitotta ki Dar Veter a készülék dobozát, máris világosan látta, hogy a javításból nem lesz semmi, igen sokáig tartana, amíg behatolna e nagyon bonyolult elektronikus szerkezet titkaiba. Könnyű, hosszú sóhajjal egyenesítette ki fáradt derekát, s a bokor felé sandított, amely alatt édesdeden szundított Veda Kong. A tikkasztó pusztaság, ameddig a szem ellátott, teljesen néptelen volt. Két hatalmas ragadozó madár körözött lassan a ringatózó, kéklő délibáb fölött…