Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

A leány meg-megújuló erőfeszítéssel leküzdötte fáradt karjának súlyosságát, s kezét vezetője felé nyújtotta. Erg Noor nagy tenyerébe fogta, s gyöngéden megsimogatta a leány kezét. Nisa arca bíborvörösre gyúlt, fáradt testét új erő töltötte el. Mint akkor, a nagyon veszélyes leszállás előtt, arcát most is Erg Noor kezéhez szorította, s máris megbocsátotta neki is meg a biológusnak is a Földdel szemben elkövetett látszólagos árulást. Végérvényesen be akarta bizonyítani, hogy mindkettőjükkel egyetért, s ezért közölte velük ötletét, amely éppen akkor jutott eszébe. Egy víztartályt szereljenek fel magától záruló fedéllel. Tegyenek bele csalétekképpen egy darab konzervált nyers húst, amely — mint ritka jó falat — némiképp kiegészítette az űrhajósok koncentrált táplálékát. Ha a fekete „valami” bemegy a víztartályba, s a fedél lecsapódik, akkor az előre elkészített szelepeken át fújjanak bele nemes földi gázt, aztán forrasszák le a fedél szegélyét.

Eon valósággal fellelkesült a „vöröshajú leányzó” leleményességétől.

Erg Noor viszont azzal vesződött, hogy beállítsa az emberhez hasonló robotgépet, előkészítse a hatalmas elektrohidraulikus vágót, amelynek segítségével szeretett volna behatolni a távoli csillag spirál-koronghajónak belsejébe.

A már ismerős sötétségben elültek a viharok, a fagyot ismét meleg váltotta fel, kilenc napos „nappal” következett. Négy földi napra való munkájuk volt hátra: át kellett rakni az iontölteteket, bizonyos készleteket és az értékes műszereket. Ezenkívül Erg Noor szükségesnek látta, hogy elhozza az elpusztult személyzet tagjainak néhány személyi holmiját, hogy gondos fertőtlenítés után elvigye őket a Földre, s emlékül átadja az elpusztultak rokonainak. A Gyűrű Korszakában az emberek nemigen vittek magukkal felesleges tárgyakat, ezért a személyes holmik áthordása a Tantrára nem okozott különösebb nehézséget.

Az ötödik napon kikapcsolták az áramot, s a biológus két önkéntessel: Kay Berrel és Ingriddel együtt bezárkózott a Vitorla melletti őrtoronyba. A fekete lények nyomban megjelentek. A biológus előkészítette az infravörös képernyőt, és így figyelemmel kísérhette a gyilkos medúzákat. Egyszerre észrevette, hogy a tartály-csapdához odalopódzott egy medúza; behúzta csápját, összekuporodott, és kezdett behatolni a tartályba. Váratlanul még egy fekete rombusz tűnt fel a tartály nyitott szájánál. Az első szörnyeteg kinyújtotta csápjait, a csillagszerű fények megfoghatatlan gyorsasággal ragyogtak fel, remegő, sötétvörös fénycsíkokká változtak, amelyek a láthatatlan sugarak képernyőjén zöld villámokként ragyogtak fel. Az első szörnyeteg hátrább húzódott. Ekkor a második egy pillanat alatt csomóvá zsugorodott, és a tartály fenekére esett. A biológus már kinyújtotta kezét a gomb felé, de Kay Ber visszatartotta. Az első szörnyeteg ugyancsak összezsugorodott, s követte a másodikat. Most már két ijesztő medúza volt a tartályban. Csak az volt a csodálatos, hogyan csökkenthették a látható térfogatukat ily erősen. Egy gombnyomás, a fedél lecsapódott, s abban a pillanatban öt-hat fekete szörny vette körül mindenfelől a hatalmas, cirkóniummal bevont edényt. A biológus fényt adott, s megkérte a Tantrát, hogy kapcsolja be a védőrendszert. A fekete rémek szokásukhoz híven egy pillanat alatt eltűntek, de kettő fogságban maradt a légmentesen lezárt tartályban.

A biológus odament a tartályhoz, hozzáért a fedélhez, és olyan éles szúrás hasított az idegeibe, hogy nem tudott uralkodni magán, s észvesztő fájdalmában felkiáltott: a bal karja tehetetlenül, bénultan csüggött alá.

Taron, a mechanikus felöltötte hőálló védőöltözetét. Csak ezután sikerült átfúvatnia a tartályt tiszta földi nitrogénnal, s beforrasztani a tetejét. A csapokat ugyancsak beforrasztották, a tartályt a hajó készletéből származó szigetelővel vették körül, és beállították a gyűjteményes kamrába. Ezt a győzelmet drága áron vívták ki, a biológus karjának bénultsága az orvos minden erőfeszítése ellenére sem múlt el. Eon Thal nagyon szenvedett, de eszébe sem jutott, hogy lemondjon a spirálkorong vizsgálatáról. Erg Noor tiszteletben tartotta a biológus csillapíthatatlan kutatási vágyát, s ezért nem tudta otthagyni a Tantrán.

A spirálkorong — e távoli világokból érkezett vendég — sokkal messzebb volt a Vitorlától, mint az űrhajósok ezt kezdetben gondolták. A fényszórók világánál az elmosódó távolságban helytelenül becsülték fel a koronghajó méreteit. Valóban kolosszális alkotmány volt ez, átmérője legalább 350 méterre rúgott. Az űrhajósoknak el kellett hozni a kábeleket a Vitorláról, hogy a védőrendszert egészen a korongig kiépíthessék. A titokzatos csillaghajó ott tornyosult az emberek feje fölött hatalmas falként, s valahol fent veszett el az égbolt foltos homályában. A szénfekete felhők megsűrűsödtek, eltakarták az óriási korong felső szegélyét. A hajó testét malahitzöld zománc fedte. Ez a zománc már erősen megrepedezett, vastagsága körülbelül egy méter lehetett. A repedések között a réteg alatt élénkkék színű acél látszott, amely sötétkéken ragyogott azokon a helyeken, ahol a malahitréteg lekopott. A Vitorla felé néző oldalon csigavonalban kialakított hengerszerű domborodás volt, amelynek átmérője 15 méter, magassága pedig 10 méter lehetett. A csillaghajó másik oldala, amely a vaksötétbe merült, domborúbb-nak látszott; olyan volt, akár egy gömb szelvénye, amely egyesült a 20 méter vastag koronggal. Ezen az oldalon szintén egy csigavonalú, magas henger volt látható, mintha a korong felületén a hajó testébe épített spirális kémény felületi része emelkedne ki.

Az óriási korong szélei mélyen belesüppedtek a talajba. A függőleges acélfal aljánál az űrhajósok egy megolvadt kő nyomait pillantották meg; a kő úgy folyt szét mindenfelé, mint a sűrű kátrány.

A kutatók hosszú órákat vesztegettek el, hogy valami bejáratot vagy világítóablakot keressenek a korongon. De az ilyen nyílás vagy a malahitszínű réteg, vagy a reve-réteg alatt rejtőzött, vagy pedig oly ügyesen volt leplezve, hogy a hajó felületén semmiféle nyoma nem látszott. Nem találták meg sem az optikai műszerek, sem pedig az áífúvórendszer csapjainak nyílásait. Az acélfal teljesen tömörnek látszott. Erg Noor előre látta ezt, s ezért úgy döntött, hogy a hajó testét olyan elektrohidraulikusvágó segítségével nyitja fel, amely a földi csillaghajók legkeményebb és legszívósabb burkolatait is át tudja vágni. Rövid tanácskozás után valamennyien egyetértettek abban, hogy a spirális henger felső részét vágják el. Ott kellene rábukkanniok valamilyen üres térre, csőre vagy körbefutó folyosóra; azt remélték, hogy ezen keresztül bejuthatnak a csillaghajó belső helyiségeibe, s nem kell megkockáztatniuk, hogy egymást követő válaszfalak sorozatába ütközzenek.

A spirálkorong gondos tanulmányozását csakis egy külön e célt szolgáló expedíció végezhette el. Ahhoz viszont, hogy a Földről ilyen expedíciót küldjenek erre a veszélyes bolygóra, be, kellett bizonyítaniuk, hogy a távoli világok vendége belsőleg teljesen ép, benne a műszerek és az anyagok érintetlenek, s épségben megmaradt mindazoknak egész felszerelése, akik ezt a hajót a végtelen térségen át vezették; e vállalkozáshoz képest a földi csillaghajók útjai csupán félénk portyázások voltak a világűr térségeiben.