Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

„Ez egy korong!” — villant fel Nisa agyában. Tekintete találkozott Erg Nooréval. Az expedíció vezetője rögtön megértette Nisa gondolatát, s igenlően bólintott. A Vitorla tizennégy főnyi személyzetéből ekkor már csak nyolc volt életben. A továbbiakban a napló mintegy három oldalt kihagyott, majd egy magas, fiatal női hang közölte:

„Ma, a Nagy Gyűrű 323. éve hetedik hónapjának 12. napján mi, akik még életben maradtunk, befejeztük a rakétaadó előkészítését. Holnap ugyanebben az időben…”

Kay Ber akaratlanul is a tovamozgó szalag szegélyén levő óra számlapjára pillantott, reggel öt óra volt a Vitorla időszámítása szerint, s ki tudja, mennyi a bolygóé szerint…

„Útba indítunk egy pontosan kiszámított… — a hang itt elakadt, majd ismét megszólalt, de már tompábban és gyengébben, mintha a beszélő elfordult volna a felvevő készüléktől. „Bekapcsolom! Még!…”

A készülék elnémult, de a szalag tovább forgott. A hallgatók riadtan néztek össze.

— Valami történhetett — szólalt meg Ingrid Ditra.

A magnetofonból sürgető, elfojtott szavak hallatszottak:

„Ketten megmenekültek… Liké nem ugrott el odáig… a lift… az ajtót nem tudták becsukni, csak a másodikat! Sah Kton mechanikus odakúszik a motorokhoz. Megszólalnak a planetáris… Csak elkeseredett düh és rémület — tovább semmi! Ügy van, semmi!”

A szalag egy darabig még hangtalanul tovább forgott, aztán ismét megszólalt az előbbi hang:

„Azt hiszem, Ktonnak nem sikerült. Magam vagyok, de kitaláltam. Mielőtt hozzáfogok… — a hang most erősebbé vált, s meggyőző erővel csengett: — Testvéreim, ha megtaláljátok a Vitorlát, óva intlek benneteket, soha ne hagyjátok el a hajót!”

A beszélő hangosan felsóhajtott, majd halkan, mintha csak magában beszélne, hozzáfűzte:

„Meg kell tudnom, mi van Ktonnal. Ha visszajövök, elmondom részletesen…”

Egy kis kattanás, s a szalag még vagy húsz percig tovább járt, amíg a tekercs végére nem ért. De a figyelő fülek hiába vártak, az ismeretlen nem mondott többet, mint ahogyan bizonyára nem is tért vissza.

Erg Noor kikapcsolta a készüléket, s társaihoz fordult:

— Elpusztult nővéreink és fivéreink mentenek meg bennünket! Ugye, önök is érzik a földi ember erős kezét? A hajón anamezon van. Most figyelmeztettek bennünket, hogy halálos veszély leselkedik ránk! Nem tudom, mi ez a veszély, de valószínűleg az idegen élet az. Lehet, hogy kozmikus elemi erő ez, amely nemcsak megölte testvéreinket, hanem kárt tett a hajóban is! Mi most nagy segítséghez jutottunk, szégyen lenne, ha nem menekülnénk meg, és nem juttatnánk el a Földre a Vitorla felfedezéseit a magunkéival együtt. Nem lehet hiábavaló az az óriási munka, amelyet az elpusztultak végeztek, sem pedig az a félévszázados harc, amelyet a világűr ellen vívtaik.

— De hogyan szerezhetnénk meg az üzemanyagot anélkül, hogy elhagynánk a hajót? — kérdezte Kay Ber.

— Miért ne hagynánk el a hajót? Jól tudja, hogy másképp lehetetlen. Nekünk ki kell mennünk a hajóból, s odakint kell dolgoznunk. De megkaptuk a figyelmeztetést, s megtesszük az óvintézkedéseket…

— Már sejtem — mondta Eon Thai biológus —, gátat létesítünk a munkahely körül.

— Nemcsak a munkahely körül, hanem a hajók közötti út mentén végig! — fűzte hozzá Poor Hiss.

— Természetesen! Minthogy nem tudjuk, miféle veszély leselkedik ránk, ezért kettős védőfalat: sugár- és áramfalat emelünk. Odáig visszük a vezetékeket, és fényfolyosót létesítünk az egész úton. A Vitorlán túl ott áll a felhasználatlan rakéta, a benne levő energia elegendő a munka egész idejére.

Bina Led feje koppanva hullott az asztalra. Az orvos és a második asztronómus a nehézségi erőt leküzdve odament az eszméletlen biológushoz.

— Nincs semmi baj! — jelentette ki Luma Lasvy, az orvos. — Agyrázkódás és túlfeszítettség. Segítsenek, hogy Binát az ágyához vigyük.

Ez az egyszerű dolog is igen sok időbe került volna, ha Taronnak, a mechanikusnak nem jut eszébe, hogy felhasználja a robotgép önműködő kiskocsiját. Ennek segítségével mind a nyolc kutatót ágyához vitték: éppen ideje volt már, hogy pihenjenek; túlfeszített idegállapotuk betegséggé válhat, mert szervezetük még nem szokott hozzá az új viszonyokhoz. Az expedíció nehéz helyzetében minden ember pótolhatatlanná vált.

Nemsokára összekapcsolták a legkülönfélébb szállításokra és útmunkákra alkalmas két önműködő kiskocsit, s hozzáláttak, hogy kiegyengessék a csillaghajók között az utat. Hatalmas kábeleket húztak végig a kijelölt út két oldalán. Mind a két csillaghajó mellett őrtornyokat állítottak fel; e tornyoknak szilikobórból készült vastag süvegük volt. A tornyokban megfigyelők ültek, s időnként a pulzációs kamrákból legyező alakú, halált hozó kemény sugarakat küldtek ki az útra. A munka egész ideje alatt egyetlen másodpercre sem aludtak ki a hatalmas fényszórók. A Vitorla gerincén kinyitották a főablakot, szétszedték a válaszfalakat, s négy anamezontartályt, valamint az iontölteteket tartalmazó harminc hengert előkészítették, hogy ráeresszék a kiskocsikra. Sokkal nehezebb feladatot jelentett az üzemanyag berakodása. A Tantrát nem nyithatták ki, mint a halott Vitorlát, mert ezzel valószínűleg beengedték volna az idegen élet gyilkos szüleményeit is. Ezért a fedélzeti nyílást csak előkészítették, majd szétszedték a belső válaszfalakat, a Vitorláról áthozták a folyékony levegőt tartalmazó tartalékballonokat. Jól kidolgozott terv szerint a fedélzeti nyílás kinyitásának pillanatától a tartályok berakásának befejezéséig a fogadóaknát állandóan át kellett fúvatniok magasnyomású, sűrített levegővel. Ezenkívül a hajó fedélzetét lépcsőzetes sugárral védték.

Az űrhajósok lassanként megtanulták, hogyan dolgozzanak „acélvázaikban”, s egy kissé megszokták a háromszorosra nőtt vonzóerőt is. Enyhült gyötrelmes fájdalmuk, amelyet röviddel a földreszállás után éreztek csontjaikban.

Eltelt néhány földi nap. A titokzatos „semmi” nem jelentkezett. A környező levegő hőmérséklete erősen süllyedni kezdett. Orkánszerű szél támadt, s óráról órára erősödött. Lement ugyanis a fekete nap, a bolygó megfordult, és a szárazföld, amelyen a csillaghajók álltak, az „éjszakai” oldalra került. A lehűlés a konvenciós áram, az óceán felől áradó meleg és a vastag légköri takaró miatt nem volt metsző, de a plane-táris „éjfél” közepe táján erős fagy támadt… Bekapcsolták az űrhajós ruha melegítő berendezéseit, és csak aztán folytatták a munkát. Az első tartályt már sikerült lebocsátaniok a Vitorláról, el is vitték a Tantrához, amikor „virradattájt” újabb orkán kerekedett és ez sokkal erősebb volt, mint napnyugtakor. A hőmérséklet gyorsan a o fok fölé emelkedett, a sűrű levegő áramlata hatalmas mennyiségű nedvességet hozott, az égen villámok cikáztak. Az orkán oly vadul tombolt, hogy a csillaghajó megrázkódott a szél szörnyű nyomásától. Minden űrhajós erőfeszítésére szükség volt, hogy a Tantra gerince alatt rögzítsék a tartályt. Az orkán rémítő bömbölése egyre növekedett, a fennsíkon veszedelmes, oszlopszerű szélörvények támadtak, amelyek nagyon hasonlítottak a földi tornádókra. A fénycsíkon

óriási tölcsér keletkezett, benne hó és por kavargott, felső része a foltos és sötét, alacsonyan függő égboltozatig ért. Az orkán nyomása alatt a nagyfeszültségű áramvezeték elszakadt, a zárlat kékes szikrái ott fénylettek a vezeték tekergő végei között. A Vitorla mellett a fényszóró sárgás fénye kialudt, mintha szél fújta volna el.