Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

A korong másik oldalán a spirális henger szorosan leért a talajig. Ide vonszolták a fényszórót és a nagyfeszültségű vezetékeket. A korongról visszaverődő kékes fény homályos ködként terült el a síkságon, s elérte azoknak a bizonytalan körvonalú, sötét, magas tárgyaknak, valószínűleg szikláknak vonalát, amelyek kapuként vágódtak bele a feneketlen sötétségbe. Sem a ködös, csillagszerű foltocskák visszaverődő fénye, sem a fényszóró sugarai nem keltették azt az érzést, hogy a sötétség e kapuja valahol is érintkezne a talajjal. Valószínűnek látszott, hogy ott lejtő következett, s ez a lejtő arra a mély síkra vezetett, amelyet a Tantra leszállásakor észleltek.

Az önműködő kiskocsi, amely a hajónak egyetlen univerzális robotgépét kirakta, mélyen és tompán dübörgött. Ez a gép nem érezte a háromszoros vonzóerőt, gyorsan odament a koronghoz, megállt az acélfal mellett; olyan volt, akár egy rövid lábú, hosz-szú törzsű kövér ember, aki fejét fenyegetően előrehajtja.

A gép pontosan engedelmeskedett Erg Noor irányításának, négy felső végtagjával felemelte a kést, szétterpesztette lábait, s készenlétben várta a parancsot, hogy teljesítse a veszélyes feladatot.

— A robotgép munkáját Kay Berrel együtt én irányítom, mert rajtunk van a legnagyobb védelmet biztosító öltözet — rendelkezett a telefonba az expedíció vezetője. — A többiek, akik csak könnyű biológiai védőruhát viselnek, menjenek távolabb…

A vezető e szavaknál megakadt. Valami áthatolt a tudatán, megmagyarázhatatlan szomorúságot keltett a szívében, arra kényszerítette, hogy térdét meghajtsa. A büszke emberi akarat megtört, s tompa engedelmesség váltotta fel. Arcát és testét tapadós veríték lepte el. Akaraterejét vesztve megindult a fekete kapu felé. Ekkor meghallotta a telefonban Nisa hangját, s ettől visszatért a tudata. Megtorpant, de a lelkében támadt sötét erő ismét előrekergette.

Lassú léptekkel, meg-megállva, önmagával küzdve ment előre Kay Ber és Eon Thai is a vezetővel együtt. Ők is ott álltak a fénykör határán. Ott, a sötétség kapujánál, a gomolygó ködben valami alak mozgott, amelyet emberi értelemmel megmagyarázni nem tudtak, s amely éppen ezért még borzalmasabb volt. Ez már nem a medúza alakú teremtmény volt. A szürkés félhomályban egy fekete kereszt közeledett, széles szárnyai és kidomborodó, ellipszis alakú középső része rémületet keltett. A kereszt három végén egy-egy lencse ragyogott a fényszóró fényében, amely csak nehezen törte át a nedves párák ködét. A kereszt alapzata elveszett a megvilágítatlan talajmélyedés sötétjében.

Erg Noor gyorsabban haladt a többieknél, már csak száz lépésnyire volt az érthetetlen tárgytól, s ekkor a földre zuhant. Mielőtt a dermedt űrhajósok felfoghatták volna, hogy itt vezetőjük életéről vagy haláláról van szó, a fekete kereszt a kifeszített vezetékek köre fölé kezdett emelkedni. Előrehajolt, mint egy növény szára, s nyilvánvaló volt a szándéka, hogy áthajlik a védőmezőn, s megragadja Erg Noort.

Nisát szörnyű düh fogta el, de ez egyúttal egy atléta erejét öntötte beléje. Odaugrott a robotgéphez, és megforgatta az irányító fogantyúkat a robotgép tarkóján. A gép lassan és bizonytalanul emelni kezdte a kést. Ekkor a leány, akit elfogott a kétségbeesés, hogy nem tud majd bánni a bonyolult géppel, előre-ugrott, és saját testével takarta el az expedíció vezetőjét. A kereszt három végtagjából kígyózó, ragyogó sugarak vagy villámok cikáztak feléje. A leány széttárt karokkal esett Erg Noorra. De szerencséjére a robotgép ekkor már elfordította a kés karmantyúját, amelynek belsejében rejtett penge a fekete kereszt középső része felé fordult. A kereszt görcsösen meghajolt, mintha előrebukna, majd eltűnt a sziklák mellett, az áthatolhatatlan sötétségben. Erg Noor és társai rögtön magukhoz tértek, fölemelték a leányt, és visszavonultak a spirálkorongon túl. Eközben társaik is észbekaptak, s máris arrafelé gurítottak a planetáris motorból rögtönzött sugárágyút. Erg Noor olyan kegyetlen haraggal, amilyet ezelőtt soha nem érzett, küldte a megsemmisítő sugarakat a sziklakapu felé, s nagyon gondosan söpörte végig a síkságot; vigyázott, hogy egyetlen négyzetméternyi helyet se hagyjon ki. Eon Thai térdre ereszkedett a mozdulatlan Nisa elõtt, halkan kérdezgette őt a telefon útján, s azon igyekezett, hogy megfigyelhesse a leány arcának vonásait a szilikollsisak alatt. A leány mozdulatlanul, behunyt szemmel feküdt. A telefonban nem hallatszott a lélegzete, s a biológus a védőruhán át képtelen volt megállapítani, hogy lélegzik-e.

— A szörny megölte Nisát! — kiáltott fel fájdalmasan Eon Thai, mihelyt megpillantotta az odaérkező Erg Noort.

A legnagyobb védelmet nyújtó sisak keskeny nézőnyílásán át nem lehetett látni a vezető tekintetét.

— Azonnal vigyék el a Tantrára Lumához! — s Erg Noor hangja most acélosabban csengett, mint bármikor ezelőtt. — Segítsenek maguk is megállapítani, hogy milyen sérülésről van szó… Mi hatan itt maradunk, befejezzük a kutatást. A geológus menjen magukkal, gyűjtse össze az összes hegyi kőzeteket, amelyeket a korongtól a Tantrához vivő úton talál: nem maradhatunk tovább ezen a bolygón. Itt a kutatások csak a legerősebb védelmet adó tankokban végezhetők, mi csak tönkretennénk az expedíciót. Vigye a harmadik kiskocsit, de siessen!

Erg Noor megfordult, s vissza sem tekintve, megindult a korong-csillaghajó felé. Az „ágyút” előreállították. Az ágyú mellett álló gépészmérnök minden tíz percben bekapcsolta a tűzfolyamot, és félkörben elárasztotta vele az egész területet a korong széléig. A robotgép odavitte a kést a spirális henger második külső burkához, amely itt, a korong süppedő szélén az önműködő gép mellmagasságában volt.

Az erős zúgás áthatolt még a vastag védőruhán is. A malahitréteg kiválasztott részén kígyó alakú kis rések látszottak. A kemény zománc darabjai szerteröppentek, tompán verődtek neki a robotgép acéltestének. A kés oldalazó mozgással egész lemezt vágott le a rétegből, s láthatóvá vált a világoskék, szemcsés felület, amely még a reflektor fényében is kellemes hatást keltett. Kay Ber kijelölt egy négyszöget, amely elegendő volt arra, hogy egy védőruhás ember átférjen rajta, s a robotgépet úgy irányította, hogy erős nyomással mély rést vágjon a kék fémen, de ez a rés nem hatolt át a fém egész vastagságán. A robotgép már kirajzolta a második vonalat, amely szöget alkotott az elsővel, s a kés pengéjét előre-hátra húzta, közben pedig egyre növelte a feszültséget. A fémbe vágott rés már több mint egy méter mélyre hatolt. Amikor a gép megrajzolta a négyzet harmadik oldalát, a vágatok kezdtek szétválni, s belsejükkel kifelé fordultak.

— Vigyázat! Mindenki menjen hátra! Feküdj! — kiáltotta a mikrofonba Erg Noor, s kikapcsolta a robotgépet.

A vastag fémdarab hirtelen kifelé fordult, mint egy konzervdoboz teteje. Elképzelhetetlenül vakító, szivárványszínű lángfolyam csapott ki a nyílásból a spirális domborulat mentén, az érintő hosszában. Csak ez mentette meg a vigyázatlan kutatókat, meg talán az, hogy a sötétkék fém azonnal megolvadt-és újra elzárta a kivágott nyílást. Az erős robotgépből csak egy megolvadt acélcsomó maradt, amelyből siralmasan meredeztek elő a rövid acéllábak. Erg Noor és Kay Ber csak azért menekültek meg ép bőrrel, mert elővigyázatosan védőruhát vettek fel. A robbanás elhajította őket a különös csillaghajótól, eldobta a többieket is, felfordította az „ágyút”, s elszakította a nagyfeszültségű kábeleket.