Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

— Hogy a tudományosan felépített társadalom tökéletes formája nemcsak a termelőerők mennyiségi felhalmozása, hanem minőségi fokozat is, hiszen ez oly egyszerű — válaszolta Dar Veter. — Meg aztán annak a dialektikus kölcsönös függőségnek a megértése, hogy új társadalmi viszonyok új emberek nélkül éppen annyira elképzelhetetlenek, mint új emberek az új gazdasági rendszer nélkül. Azokban az időkben ez a felfogás arra vezetett, hogy a társadalom legfőbb feladata az ember nevelése, fizikai és szellemi fejlesztése lett. Végül is mikor történt ez meg?

— A Megosztott Világ Korszakában, a Kettészakadás Századának végén, nem sokkal a Második Nagy Forradalom után.

— Még jó, hogy nem később. A pusztító haditechnika… Dar Veter elhallgatott, és a máglya, valamint a domb lejtője között elterülő, baloldali sötét tisztás felé fordult. Nehéz dobogás és szakadozott, erős fujtatás hallatszott közvetlen közelükben.

A máglya előtt egy óriási fekete bika állt. Dühösen kidülledő szeme véresen tükrözte vissza a máglya lángját, az állat fujtatott, patájával a száraz földet hányta, szemlátomást támadni készült. A halvány fényben hihetetlenül nagynak látszott, dühödten leszegett feje egy gránitkő hatását keltette, hegyként magasodott feszülő izmú, hatalmas marja. Veda és Dar Veter még sohasem látott közelről ily életveszélyes, dühös, erős állatot, amelynek értelmetlen agya érzéketlen volt mindenféle szellemi ráhatással szemben.

Veda mellére szorította kezét, s dermedten állt, mintha a sötétből váratlanul felbukkant látomás tudatától megfosztotta volna. Dar Veter ellenállhatatlan ösztönnek engedelmeskedve a bika elé állt, testével eltakarta Vedát, ahogyan valamikor ősei tették. De az új korszak fiának kezében nem volt fegyver.

— Veda, ugorjon jobbra… — alig tudta kimondani, s a bika máris rájuk támadt.

A két útitárs gyakorlott, gyors izmai versenyre kelhettek a bika ősi fürgeségével. Az óriási állat elszáguldott mellettük, s nagy recsegés-ropogás közepette belerohant a bokrok sűrűjébe. Veda és Dar Veter pedig ott állt a sötétben, néhány lépésnyire a repülőtányértól. A máglyától kissé távolabb az éjszaka már egyáltalán nem volt olyan sötét, s Veda ruhája kétségkívül messzire ellátszott. A bika előjött a bokrok közül. Dar Veter ügyesen feldobta útitársnőjét, aki merész szaltóval a repülőtányér dobogójára ugrott. Amíg az állat megfordult, s patájával messze hányta a földet, Dar Veter is fölkerült a gépre, Veda mellé. Futó pillantást váltottak egymással, s Dar Veter őszinte elragadtatást olvasott ki útitársnője szeméből. A motor fedelét Dar Veter már napközben levette, amikor megkísérelte, hogy behatoljon a bonyolult szerkezet titkába. Most összeszedte hatalmas erejét, leszakította a repülőtányér fedélzeti korlátjáról az egyensúlyozó mező kábeljét, csupasz végét a transzformátor főkapcsolója alá dugta, és figyelmeztetően félretolta Vedát. Ezalatt a bika már beleakasztotta szarvát a korlátba, s a repülőtányér megingott a hatalmas rándulástól. Dar Veter a kábel végét a bika orrához dugta. Sárga villám, tompa ütés, s a dühöngő állat összerogyott.

— Megölte! — kiáltott fel Veda méltatlankodva.

— Nem hiszem, a föld száraz! — mosolygott elégedetten a furfangos hős.

A bika mintha csak igazolni akarná őt, halkan elbődült, felállt, aztán vissza sem tekintve, bizonytalan vágtával eltűnt, mint aki érzi szégyenét. A két útitárs visszament a tűzhöz. Rozsét dobtak rá, s a hamvadó parázs újra fellángolt.

— Már nem fázom — mondta Veda. — Menjünk fel a dombra.

A dombtető eltakarta a máglyát, az északi nyár sápadt csillagai ködösen, elmosódottan fénylettek az égboltozat alján.

Nyugat felől nem látszott semmi, északon, a dombok lejtőin alig észrevehető fénypont-sorok pislákoltak, délről, szintén nagyon messze, pásztorok őrtornyának ragyogó csillaga integetett feléjük.

— Nincs szerencsénk, egész éjszaka gyalogolnunk kell — dörmögte Dar Veter.

— Nem, nem, nézzen csak oda! — s Veda kelet felé mutatott, ahol hirtelen négy fénypont lángolt fel; a pontok négyszöget alkottak. Odáig néhány kilométernyi lehetett csak a távolság. A csillagok alapján megjegyezték maguknak az irányt, s megindultak vissza a tűz felé. Veda Kong még megállt egy kis időre a kihamvadó parázs mellett, mintha vissza akarna emlékezni valamire.

— Elbúcsúzom tőled, kedves menedékünk — mondta tűnődve.

— A nomád pásztorok bizonyára ilyen gyönge és ideiglenes helyen húzták meg magukat. Én pedig ma annak a korszaknak az asszonya voltam. Dar Veterhez fordult, s bizalommal tette kezét a férfi vállára.

— Éreztem, nagyon mélyen éreztem, hogy védelemre szorulok!… Nem féltem, egyáltalán nem! De azt hiszem, valami arra csábított, hogy engedelmeskedjem a sors erejének…

Veda a tarkójára kulcsolta kezét, s kinyújtózkodott a tűz előtt. Ködfátyolos szeme a következő pillanatban ismét pajkos fényben ragyogott.

— Nos hát, vezessen… én hősöm! — mély hangja bizonytalanul titokzatos és gyöngéd volt.

A füvek illatától terhes, világos éjszaka csendjét surranó állatok halk nesze, éjszakai madarak kiáltása törte meg. Veda és Dar Veter óvatosan lépkedett, nehogy valami láthatatlan lyukba vagy repedésbe lépjen. Az árvalányhaj söprűs szára lábikrájukat súrolta. Dar Veter gondosan körülnézett, mihelyt a pusztán valahol bokrok tűntek fel.

Veda halkan elnevette magát.

— Talán el kellett volna hoznunk az akkumulátort és a kábelt is?

— Maga sokkal könnyelműbb, Veda, mint gondoltam volna — válaszolta Dar Veter nyugodtan.

A fiatal nő egyszerre elkomolyodott.

— Biztosan éreztem, hogy maga megvéd…

S Veda beszélni kezdett, helyesebben hangosan gondolkodott expedíciójának további tevékenységéről. A pusztai sírhalmokon végzett munka első szakasza befejeződött, munkatársai részben visszatértek korábbi foglalkozásukhoz, részben pedig új munka után néztek. Dar Veter azonban szabad volt, nem választott magának más munkát, így követhette azt, akit szeretett. A hozzájuk érkező hírekből ítélve Mven Masz jól dolgozott. De ha rosszul végezte volna is munkáját, a Tanács akkor sem nevezte volna ki ismét Dar Vetert régi helyére. A Nagy Gyűrű Korszakában nem tartották helyesnek, hogy egy-egy embert hosszú ideig ugyanabban a munkakörben foglalkoztassanak. Eltompult bennük a legértékesebb tulajdonság, az alkotó lelkesedés, ezért csupán nagy szünet után térhettek vissza munkájukhoz.

— Hat évig volt kapcsolata a világűrrel; nem érzi kicsinyesnek és egyhangúnak a mi munkánkat? — Veda tiszta és figyelmes tekintete Dar Veterét kereste.

— Ez a munka egyáltalán nem kicsinyes, nem is egyhangú — ellenkezett Dar Veter —, de nem vált ki belőlem olyan feszültséget, mint amilyent megszoktam. Közönyössé, nagyon nyugodttá válók, mintha Kék Álmokkal kezelnének!

— Kék Álmokkal?… — kérdezte Veda, s pillanatokra elakadó lélegzete többet mondott Dar Veternek, mint az arcán fellángoló pír, amelyet a sötétben nem láthatott.

— Messzebb, délen folytatom majd az ásatásokat — szakította félbe Veda Kong önmagát —, de majd csak akkor, ha összegyűlik az önkéntes kutatók új csoportja. Addig pedig elmegyek a tengeri ásatásokhoz; már régóta hívnak barátaim, hogy segítsek nekik.

Dar Veter megértette Vedát, s szíve gyorsabban dobogott az örömtől. De már a következő pillanatban lelke legmélyebb zugába rejtette érzelmeit, s Veda segítségére sietve, nyugodtan megkérdezte: