Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Tömör alapzaton két nagy acélgömb fordult meg. Kigyulladtak a fényszórók, s szirénabőgés jelezte a veszélyt. Egymillió voltos egyenáram friss ózont árasztott, s hatására minden kapocs, minden szigetelő és minden felfüggesztett műszer kék fényt sugárzott.

Liao Lan látszólag hanyagul forgatta, és nyomta le sorjában a vezérlőasztal gombjait. A nagy képernyő mind erősebb fényt árasztott, s lassan rajzolódtak ki rajta azok a homályos körvonalak, amelyek már itt-ott feltűntek a látómezőn. A mozgás megszűnt, egy nagy folt elmosódó körvonalai foglalták el szinte az egész képernyőt, s e körvonalak mind élesebbekké váltak.

Néhány újabb mozdulat a vezérlőasztalon, s a nézők előtt a ködös fényben feltűnt egy ismeretlen lény csontváza. Széles körmű mancsa begörbült a törzse alatt, hosszú farka gyűrűként tekeredett. Rögtön feltűnt a nézőknek, milyen szokatlanul vastagok és erősek ennek az őslénynek a csontjai, amelyeknek széles vége visszagörbült, s kinövései voltak, amelyekre a hatalmas izmok tapadtak. A csukott állkapcsú koponyán elöl nagy fogak látszottak. A koponya felülről volt látható, egyenetlen hepe-hupás felülete nehéz csonttömbnek látszott. Liao Lan megváltoztatta a fókusztávolságot és a nagyítást, most már az egész képernyőt betöltötte az ősi csúszómászó feje; ez az őslény kétszázmillió évvel ezelőtt itt élt egy akkori folyó partján.

A koponyatető csodálatosan erős, legalább 20 centiméter vastag csontokból állt. A szemüregek felett csontos kinövések meredeztek, s ugyanilyen kinövések voltak a halántéküregek és a domború homlokboltozat fölött is. A tarkón nagy kúp emelkedett, s ezen nyílás volt az óriási szem számára. Liao Lan lelkesedésében hangosan felsóhajtott.

Dar Veter feszülten figyelte az őslény esetlen, nehéz csontvázát. Az izomrendszer növekedése megkövetelte a csontváz megvastagodását, mert a csontok nagy megterhelést viseltek, viszont a csontváz megnövekedett súlya ismét megkívánta, hogy az izmok tovább erősödjenek. Az őslények szervezetében ez a közvetlen függő viszony reménytelen zsákutcába vitte a legtöbb állat fejlődésének útját, amíg valami fiziológiai tökéletesedés lehetővé nem tette, hogy a régi ellentmondások megszűnjenek, s a fejlődés újabb foka következzék be. Valószínűtlennek látszott, hogy ilyen őslények lettek volna az ember őseinek sorában, hiszen az emberi test nemcsak szép, hanem csodálatosan eleven, és pontos mozgásra is képes.

Dar Veter a szemöldökcsont feletti vastag dudorokra nézett, amelyek e permi őslény bárgyú vadságát fejezték ki, s maga melletc ott látta a karcsú, hajlékony Vedát s okos, élénk arcában tiszta, ragyogó szemét. Milyen elképesztő különbség az élő anyag felépítésében! Akaratlanul is Vedára sandított, hogy a sisak alatt is jól megnézze Veda vonásait, s amikor ismét a képernyőre nézett, ezen már újabb képet látott. Parabolikus, tányérszerűen lapos, széles koponya, egy őskori kétéltű — a szalamandra — koponyája: ez az állat örökké a permi mocsár meleg és sötét vizében hevert, és várta, hogy valami felfalható közeledjék hozzá elérhető távolságra. Ekkor egy gyors mozdulat, a hatalmas állkapocs becsukódott, és… utána ismét végtelen türelmes, értelmetlen heverés következett. Valami idegesítette Dar Vetert, akire nyomasztóan hatottak az élet végtelen hosszú és kegyetlen fejlődésének bizonyítékai. Kiegyenesedett. Liao Lan kitalálta Dar Veter lelkiállapotát, s javasolta, térjenek vissza a kis házba s pihenjenek. Veda kielégíthetetlen kíváncsisága miatt alig tudott elszakadni a látottaktól, amikor észrevette, hogy a tudósok sietősen bekapcsolják az elektronikus fényképező-és hangfelvevő-gépeket; e gépek ugyanis egyszerre működtek, hogy ne pazarolják a hatalmas energiát.

Veda rövid idő múlva lefeküdt egy széles díványra, a nők házának vendégszobájában. Dar Veter még elsétálgatott egy kis ideig a ház előtti lehengerelt téren, s felidézte benyomásait.

Az északi reggel harmattal mosta meg a napközben beporosodott növényeket. A rendíthetetlen nyugalmú Liao Lan megjött az éjszakai munkáról, s javasolta vendégeinek, hogy a „Tündéren”, egy kis akkumulátoros autón menjenek el a legközelebbi repülőtérre. A sugárhajtású ugró repülőgépek támaszpontja mindössze 100 kilométernyire volt innen délkeletre a Trom-Jugan alsó folyásánál. Veda azt kérte, hogy összeköttetésbe léphessen expedíciójával, de az itteni ásatásoknál nem volt megfelelő erejű rádióállomás. Attól fogva, hogy őseink ráébredtek a rádiósugarak káros hatására, és szigorú rendszert vezettek be, az irányított sugáradások sokkal bonyolultabb berendezéseket tettek szükségessé, különösen a nagy távolságban folytatott beszélgetéseknél. Ezenkívül erősen csökkent az adóállomások száma. Liao Lan úgy döntött, hogy kapcsolatba lép az állattenyésztők legközelebbi őrtornyával. Ezek a tornyok irányított rádióadások útján állandó érintkezésben voltak egymással, s bármit közölhettek kerületük központi állomásával. Egy fiatal gyakornoknő, aki vállalkozott a „Tündér” vezetésére, hogy a vendégek hazajuthassanak, azt tanácsolta, hogy haladjanak a torony felé vezető úton: ebben az esetben a vendégek maguk beszélhetnek expedíciójukkal televizofon útján. Dar Veter és Veda örömmel fogadta a javaslatot. Az erős szél oldalról ritkás port kavart, összeborzolta a sofőrlány rövidre nyírt, sűrű haját. A háromszemélyes szűk ülésen alig fértek el, a külső állomások volt vezetőjének hatalmas teste elfoglalta a helyet útitársnői elől. A tiszta kék égen csak halványan rajzolódott ki az őrtorony finom körvonala. A „Tündér” nemsokára megállt a torony lábánál. Szélesre terpesztett acéllábakon műanyag-tető nyugodott; a tető alatt egy másik ilyen „Tündér” állt. A tető közepén át a lift irányító rudazata látszott. Egy kis fülke sorjában felvitte őket a lakóemelet mellett az őrtorony csúcsára, ahol egy barnára sült, csaknem teljesen meztelen ifjú köszöntötte őket. A kis gyakornoklány hirtelen zavarba jött, s Veda ebből tudta, hogy a rövid, nyírt hajú paleontológus leleményességének mélyebb gyökerei vannak…

A kristályfalú kerek szoba észrevehetően imbolygott, a könnyű torony egyhangúan zümmögött, mint egy erősen feszülő húr. A szoba mennyezete és padlója sötét színűre volt festve. Az ablakok mellett keskeny asztalok álltak, rajtuk távcsövek, számológépek, jegyzetfüzetek. 90 méter magasságból be lehetett látni az egész hatalmas pusztát, a szomszéd őrtornyok látóhatáráig. Állandóan figyelték innét a nyájakat, s számon tartották a takarmánykészleteket. A pusztán zöld koncentrikus gyűrűként feküdtek a fejő labirintusok; naponta kétszer áthajtották rajtuk a tejelő állatokat. A tejet, amely nem savanyodott meg, akár az afrikai antilopoké, rögtön egybeöntötték, a helyszínen föld alatti hűtőkben megfagyasztották, és így hosszú ideig eltarthatták. A nyájakat „Tündérek” segítségével terelgették; minden toronynak volt egy-egy ilyen „Tündére”. Az őrtorony megfigyelői szolgálatuk alatt tanulhattak, olvashattak, ezért többségük diákokból került ki. Az ifjú egy csigalépcsőn levezette Vedát és Dar Vetert a lakószintre, amely néhány méterrel lejjebb, keresztgerendákon helyezkedett el. A helyiségeknek hangszigetelő falaik voltak, s az utasok itt teljes csendben találták magukat. Csupán az állandó imbolygás emlékeztette őket arra, hogy a szoba olyan magasságban van, amely a legkisebb vigyázatlanság esetén életveszélyes lehet.