Ivan Jefremov - A Bika órája

Átváltozása olyan lenyűgöző volt, hogy hallgatói szájtátva bámulták.

— Kígyó, igazi kígyói — sugdosták az ámuló tormanszi nők. Eviza, kihasználva a megdöbbenést, elsietett a tisztásról.

Csedi halkan dúdolva, lassan ment az utcán. Nagy térre szeretett volna kijutni, régóta hiányzott neki a tágasság. A szűk kalitka-szobácskák, amelyekben most állandóan élt, elviselhetetlenül nyomasztották. Néha elindult kószáim, gyorsan áthaladt a kisebb-nagyobb, szánalmas tereken, parkba igyekezett. Most már gyakrabban járt egyedül. Megtörtént, hogy „liIák” vagy „szem”-jelvényesek feltartóztatták, de az igazolvány mindenkor kisegítette. Caszor felhívta a figyelmét a kék vonallal aláhúzott jelekre, amelyek azt jelentették, hogy „különös figyelem tanúsítandó”. Caszor megmagyarázta, hogy ez határozott utasítás minden tormanszinak, bárhol dolgozzék — étkezdében, boltban, fodrász-szalonban vagy a közlekedésben —, hogy a lehető leggyorsabban és legjobban szolgálja ki Csedit. Amíg Caszorral járt, nem használta az igazolványt, és a gyakorlatban győződött meg róla, milyen nehéz egy közönséges fővárosi lakosnak bármit is elintézni. Bezzeg amikor előkerült az igazolvány, a goromba emberek rögtön alázatosan hajlongtak, bár az is igaz, hogy mielőbb szabadulni igyekeztek a veszélyes látogatótól. Ezek a félelemszülte átváltozások anynyira zavarták Csedit, hogy az igazolványt csak a „lilák” elleni védekezésül használta.

Már napok óta nem tudott az SDF útján kapcsolatot teremteni Evizával és Virrel. Rodisszal sem találkozott. Vir Norin tudósok közt élt. Csedi elhatározta, hogy csak végszükség esetén keresi fel. Számított Eviza mielőbbi visszatérésére, és nem értette, mi tarthatja vissza már több mint egy napja. Csedi gyalog indult el a barátnőjéhez, nem riadt vissza a nagy távolságtól.

Egyik kilométert a másik után tette meg, ügyet sem vetve az egyhangú házakra, inkább a szobrokat és az emlékműveket kereste, amelyek minden bolygón a nép vágyait, a múlt emlékeit tükrözik. A Földön nagyon szerették és mindig nyílt téren állították fel a szobrokat.

A Bölcsesség Központja városában a tereken és a parkokbán obeliszkek vagy kígyók álltak. Itt-ott bálványszerű szobrókát látott, amelyek a Jan-Jah történelem különböző korszakainak nagy vezetőit ábrázolták. Ezek zord, vasakaratot tűkröző arcukkal és testtartásukkal úgy hasonlítottak egymásra, mint az ikrek. Teljesen hiányoztak az olyan szobrok, amelyek csupán az ember, az eszmék szépségét, a nagy vívmányok magasztosságát ábrázolták.

Csedi befordult egy szűk mellékutcába, egyforma vörös házak közé, amelyeket régi fekete kerámiaminták díszítettek, mintha nagy kátránycseppek csorognának le a sima falon. Itt „rél”-ek laktak, itt volt Eviza szállása is a fővárosban.

A házigazda, egy idős bakteriológus, állandóan távol volt, az Egészségügyi Járőröknél teljesített szolgálatot. A háziaszszony behívta Csedit a szobába. Középkorú, kisírt arcú asszony volt. Csedi megtudta, hogy Eviza már négy napja nem jött haza. Az asszony izgatottan kérdezte:

— Mit gondol, eljön még ide a barátnője? Mert hát a holmija itt maradt!

— Persze, hogy eljön. De önnel mi történt?

— Nagy baj! Szükségem volna a barátnőjére. Csak ő tudna enyhíteni a bajomon.

— Én nem tudnék segítem?

— Az a bajom, hogy… — zokogott fel a nő, s könnyei legördültek az arcán.

Csedi a nő fejére tette a kezét.

— Az a bajom — emelte fel az asszony a könyvet —, hogy egy sort sem tudok elolvasni. Nem látok. Mit tegyek? Másolássál kerestem valami keveset. És most? Most mihez kezdjek? Miből éljek?

— Mindenekelőtt nyugodjék meg. A férjének és gyerekeinek szükségük van önre.

— Szörnyű ilyen tehetetlennek lenni. A könyvekben leltem egyetlen örömömet. Rám senkinek sincs szüksége, belőlem senkinek sincs haszna, nekem a könyv a mindenem! — S újra patakzottak a könnyei. — Nem látok! A mi orvosaink pedig nem tudnak segítem.

A tehetetlenség és reménytelenség könnyeitől Csedinek elszorult a szíve. Nem bírt küzdeni az új érzés, a szánalom ellen, amely egyre jobban elhatalmasodott rajta. Meg kell kérnie Evizát, hogy valamilyen hagy hatású gyógyszerrel segítsen az asszonyon. Csedi leült a síró asszony mellé, megnyugtatta, s csak aztán ment haza.

Besötétedett. A főváros gyéren világított utcáin ritkán tűnt fel egy-egy ember, felvillanva a lámpák fényében, majd ismét belemerülve a sötétségbe. Az alacsonyan álló hold halvány, szürke fénye áttetsző, alig látható árnyékokat vetett. Alighanem Csedi volt az egyetlen nő a néptelen utcákon ebben a kerületben. Nem félt.

Csedi nem sietett visszatérni szobácskájába, eszébe jutottak a Föld ezüstös, holdvilágos éjszakái, mikor az emberek mintegy feloldódnak az éjszakai természetben, álmodoznak, szeretnek vagy barátaikkal sétálgatnak. Itt a sötétség leszálltával az emberek ijedten rohantak haza. A tormansziak tehetetlensége az Ahriman Nyilával szemben már odáig fajult, hogy valódi tragédia lett belőle.

Csedi egy óra hosszat ment, míg elérte a Bölcsesség Központja jól kivilágított belvárosát. Az esti szórakozások rengeteg embert vonzottak ide, főleg „rél”-eket, akik a biztonság kedvéért többedmagukkal jöttek. A „hél”-ek kerülték azokat a helyeket, amelyeket a „rél”-ek látogattak.

Csedi szintén igyekezett elkerülni a „rél”-társaságokat, hogy ne kelljen a fárasztó pszichológiai ráhatáshoz folyamodnia és még inkább, hogy ne kelljen igénybe vennie az oligarchia igazolványát. Ezúttal is, amikor megpillantott egy csoport szembejövő férfit, akik valamilyen dalt ordítoztak, átment az utca túloldalára, és megállt egy kőkapu alatt. Mindenfelől kiabálás és a Jan-Jah lakókra oly jellemző harsogó nevetés hallatszott. Két fiatalember lépett hozzá, és megpróbált szóba elegyedni vele. Vörös-lila fény öntötte el a lépcsőházat, ferde vízesésként zuhogva le az Esti Szórakozások Palotájának homlokzatárói. A palotát két sor négyszögletes kék-arany oszlop vette körül. A suhancok hirtelen eltűntek, mintha a szél fújta volna el őket: három „rél mintasportoló” közeledett. Odajöttek, jól megnézték Csedit, és néhány szót váltottak egymással. Egy durva kéz hátulról hirtelen megragadta és megfordította Csedit. A veszélyérzet azt sugallta a lánynak, hogy hajoljon félre. Nehéz fémtárggyal nagy ütés érte a fején, felszakította a bőrt a tarkóján, összetörte jobb vállízületét, a kulcscsontot és a lapocka egy részét. Csedi esés közben ösztönösen a bal oldaIára fordult. A földre zuhanva mintha ezernyi izzó kés fúródott volna a vállába, a karjába és a nyakába. Csedi minden erejét összeszedve felemelte a fejét, megpróbált feltérdeim. Ismerős arc bukkant fel előtte. Sotsek nézett rá rémülten, dühősen és diadalmasan.

— Maga? — suttogta Csedi végtelen csodálkozással. — Miért tette?

A tormanszi férfi nem látott áldozata arcán félelmet vagy haragot. Csak csodálkozást és szánalmat! Igen, szánalmat. Ettől megmozdult valami a fiú sötét lelkében.

— Mit vársz? Üsd még! — kiáltotta egyik barátja.

— Félre! — förmedt rá Sotsek.

Mindenki elszelelt. A támadás szemtanúi már korábban szétfutottak, a lépcsőház kiürült.

Csedi lassan oldalt fordult, és Sotsek lábánál elterült a köveken. A Föld lányának tehetetlen összeroppanásában annyi tiszta és végtelenül távoli szépség vált semmivé, hogy Sotsek hirtelen elviselhetetlen bánatot és lelkiismeret-furdalást érzett.