Ivan Jefremov - A Bika órája

— Mi nem törtük elméleteken a fejünket, hanem harcoltunk a halál ellen, a tapasztalatok alapján tártuk fel az élet meghosszabbításának új lehetőségeit.

— És a természet, az ember bűneinek kolosszális listáját újabb áldozatok millióival szaporították! Ráadásul sok felfedezés több kárt okozott az embereknek, mint hasznot, mert megtanította a politikai banditákat — a fasisztákat —, hogyan kell pszichikailag megtörni, türelmes állattá tenni az embert. Ha összeszámoljuk, hány állatot kínoztak meg a kísérleteken, hány embert gyötörtek meg operációikkal, akkor az önök empirizmusát el kell ítélni. A mi orvostudományunk és biológiánk történetében szintén voltak olyan időszakok, amikor semmibe vették az életet. Minden iskolás összeszabdalhatott eleven békát, félművelt egyetemista pedig kutyát vagy macskát. Itt nagyón fontos tudni, hol a határ. Ha átlépjük, az orvosból mészáros vagy méregkeverő lesz, a tudósból gyilkos, ha viszont nem megyünk el odáig, akkor az orvosból ábrándkergető vagy tudatlan bürokrata válik. De a legveszélyesebbek azok a fanatikusok, akik készek felszabdalni az embert, az állatokról már nem is beszélve, hogy valami hallatlanul merész operációt végezzenek, pótolják a pótolhatatlant, mert nem tudják, hogy az ember nem tipizált alkatrészekből összeszerelt gépezet, hogy a szív nem csupán szivattyú, az agy még nem az egész ember. Ez a felfogás annak idején sok kárt okozott nálunk, és úgy Iátóm, hogy itt még ma is virul. Önök vaktában kísérleteznek állatokkal, megfeledkeznek róla, hogy csak a végső szükség indokolhatja a magasabb rendű állatok kínzását, amelyek nem kevésbé szenvednek, mint az ember. Épp ilyen védtelenek az itteni kórházakban a betegek is. Láttam kutató laboratóriumokat három fővárosi intézetben. Az a rengeteg szenvedés, amit ott okoznak, nem igazolhatja a jelentéktelen eredményekét…

A főorvos elkapta Eviza karját, és az ösvényről a bokrok mögé húzta a lányt.

— Hajoljon le gyorsan! — A hangja olyan parancsoló volt, hogy Eviza szót fogadott.

A kapu felől emberek jöttek futva, egy kövér, szürke arcú és dülledt szemű férfit kergettek. A menekülő ereje fogytán volt. Tántorogva haladt, majd megállt. Az egyik üldöző térdével a gyomrába rúgott; a kövér összegörnyedt. Egy másik ledöntötte lábáról, s az üldözők tiporni kezdték.

Eviza kiszabadította magát a főorvos kezéből, és odafútott.

— Megálljának, hagyják abba!

Nagy-nagy ámulat ömlött el a felbőszült arcokon. Az öklök szétnyíltak, az eltorzult ajkakon mosoly suhant át. A nagy csendben csak az áldozat hüppögését lehetett hallani.

— Hogy verhet meg hat fiatal egy idős embert? Szégyen, gyalázat!

Egy markos, kék inges ember előrehajolt, és ujjával Evizára bökött.

— Nagy Kígyó! Gondolhattam volna! Ugye, te a Földről jöttél?

— Igen! — felelte Eviza, s letérdelt, hogy megvizsgálja a sebesültet.

— Hagyd ezt a szemetet! Szívós egy dög! Csak egy kicsit megleckéztettük.

— De miért?

— Azért, mert firkász. Ezek az átkozott író-talpnyalók mindenféle hazug históriákat eszelnek ki az életünkről, elferdítik a történelmet, azoknak a nagyságát és bölcsességét bizonygatják, akik hosszabb életet engedélyeznek nekik és jól megfizetik őket. Egyetlen mondatukért, amely megtetszik a nagyuraknak, valamennyiünknek bűnhődnünk kell. Nem elég megverni, meg is kell ölni az ilyeneket!

— Várjanak! — kiáltott fel Eviza. — Ő talán nem is olyan bűnös. Az írók nem gondolnak arra, milyen következményekkel jár valamelyik hangzatos, hatásvadászó mondatuk.

— Okos vagy te, földi lány! Csak éppen nincs igazad: tudják ezek, hogy hazudnak. Rosszabbak, mint azok a lányok, akik pénzért kaphatók a kertekben. Azok csak magukat adják el, de ezek mindnyájunkat! Gyűlölöm őket. — Belerúgott áldozatába, aki négykézláb próbált elmászni.

— Hagyják abba, szerencsétlenek! — állt Eviza védelmezőleg az író elé.

— Kígyó-Villám! Nem tudsz te semmit — komorodott el a főkolompos —, ezek a szerencsétlenek. Mi erőnk teljében hagyjuk itt az életet, nem ismerjük a betegségeket, nem ismeijük a félelmet, nem törődünk semmivel. Mitől féljünk, ha nemsokára úgyis meg kell halnunk? De a „hél”-ek örökké reszketnek, félnek a haláltól, félnek a hosszú élettől, betegségektől. Félnek, hogy nem tudnak a „kígyósok” kedvében járni, félnek egyetlen szót szólni a hatalom ellen, nehogy áttegyék őket a „rél”ek közé, nehogy a Gyöngéd Halál Palotájába küldjék őket.

— Akkor őket kell sajnálni.

— De mennyire! Tudod-e, mivel szerzik meg a hosszú élet jogát? Kieszelik, hogyan lehet az embereket engedelmességre szorítani, hogyan lehet mindenféle szemétből élelmiszert csinálni, kényszeríteni a nőket, hogy több gyereket szüljenek a Négyeknek. Dicsérnek, hazudnak, hogy feljebb jussanak.

— Így akarnak nehezebb munkához jutni?

— Dehogy! Nálunk minél magasabban áll egy ember, annál kevesebbet dolgozik. Azért kapaszkodnak, hogy eléljék a „kígyós” rangot, és készek ezért elárulni az egész világot.

— És maguk akkor árulják el egymást, ha a Kígyóval találkoznak? Nem félnek Janhartól?

A f őkolompos összerezzent, és körülnézett.

— Te többet tudsz, mint gondoltam… No, isten veled, földi lány, többé nem látjuk egymást!

— Kérhetek magától valami fontos dolgot? — Eviza a vezérre nézett.

— Attól függ, mit.

— Menjen el a régi Idő Templomába, keresse meg ott a vezetőnket. Fay Rodisznak hívják. Beszéljen vele ugyanolyan nyíltan és okosan, ahogy velem beszélt. Csak először keresse meg Tael mérnököt. Ő ugyan „hél”, de kevés ilyen ember akad a maguk bolygóján.

— Rendben van — nyújtotta a kezét a főkolompos.

— S mondja meg, hogy Eviza Tanét küldte.

— Eviza Tanét… Micsoda név!

A hat ember eltűnt a kertben. A kapu felől a Központi Kórház orvosainak nagy társasgépkocsin érkezett csoportja közeledett Eviza felé.

A bokrok közül előjött a főorvos, segítőtársakat hívott, és a sérültet némán a gépkocsihoz vitték.

— Ki ez? — kérdezte Eviza az egyik kórházi kollégájától.

— Híres író. Jól elbántak vele! — s elégedett mosolyra derült az arca, mint aki teljesen egyetért a „rél”-ekkel.

Eviza csodálkozva indult az orvosokkal a szűk bejárat felé.

Az épület belsejében széles lépcső vezetett fel a két sor őszloppal szegélyezett terembe. Az előcsarnokban hemzsegett a sok ember. Pillantásuk rögtön Eviza felé fordult. A vendéget felvezették, és az oldalerkélyen leültették egy ócska díványra. A többiek lent maradtak, sorfalat alkottak.

— Várnak valakit? — kérdezte Eviza egy sárga orvosi kőpenyt viselő idős embertől, aki ott ment el mellette.

— Természetesen — felelte az ridegen a Felső Gyűlés képviselői érkeznek.

Jó fél óráig várakoztak, míg végül kiderült, hogy az előkelőségek nem jönnek. A tömeg a tormansziakra jellemző nagy zsivajjal tódult fel a lépcsőn a terembe. A főorvos megkereste Evizát, és felvezette az emelvényre, ahol a főváros leghíresebb orvosai és a bolygó más vidékeiről meghívott vendégek foglaltak helyet. Eviza szabadkozott, mondván, hogy nem érdemelte ki ezt a megtiszteltetést. A terem szélén leült egy oszlop mellé. Érezte, hogy az egész közönség őt figyeli.

A szónokok szép lassan követték egymást. Sokáig beszéltek több mint nyilvánvaló dolgokról. Eviza látta, hogy a közhelyeknek ez az áradata senkit sem érdekel.